Gyerekkoromban meggyőződésem volt, hogy a Gyorskocsi utca a balesetem után kapta a nevét. Sokszor gondoltam rá, hogy ha aznap a párhuzamos Medve utcán mentünk volna haza a szüleimmel, akkor talán még szörnyűbb tragédiának estem volna áldozatául. Egy medve a belvárosban. Talán nem is csak a kislábujjamat vesztettem volna el, hanem az egész lábamat, esetleg egyéb végtagjaimat és néhány szervemet is. Lehettem vagy tíz éves, mikor megtudtam, hogy már száz évvel korábban is ez volt az utca neve, a meglepő egybeesés pedig nem több mint ironikus véletlen. És hogy ha aznap inkább a Medve utca irányába mentünk volna, akkor nem nevettek volna ki az oviban minden egyes délutáni alvás előtt, általánosban nem néztem volna irigykedve a lányokat, akik lábtyűt hordtak, és nem hívott volna csonkalábúnak Karcagi Dominik, mikor elmondom neki másodikban, hogy tetszik.
Dühítő. Anyám persze mindig másképp látta a dolgot. Ő csak arra tudott gondolni, hogy mi lett volna, ha nem ússzuk meg ennyivel. Minden nap elmondta, hogy élete végéig hálás lesz Istennek, amiért vigyázott rám, és nem hagyta, hogy belehaljak a sérülésbe. Apám pedig fel sem fogta, hogy mi a problémám. Hiszen az csak egy kislábujj. Kicsike, apró, észrevétlen épp úgy a létezése, ahogy a hiánya is. Én pedig hálátlan vagyok, hogy még ezen is csak sajnáltatni tudom magam ahelyett, hogy az afrikai éhezőkre gondolnék.
Sajnos nem tudtam nem hálátlan lenni. Mégis hogyan lehetnék hálás olyasvalamiért, ami az egész életemre rányomta a bélyegét? Leginkább mérges voltam. Istenre, a szüleimre, és magamra is. Nyolcadik elején egyszer oda is vizeltem a templom mögötti kertbe. A Füsti Vicával útba ejtettük hazafelé a kocsmából. Mindketten dühösek voltunk, és így akartunk véleményt nyilvánítani. Én emiatt, ő pedig nem sokkal korábban tudta meg, hogy terhes, és aznap döntötte el, hogy abortuszra megy. Ezt amolyan szimbolikus gesztusnak szántuk, és az a különös, hogy némiképp tényleg könnyített a lelkünkön, még ha csak átmenetileg is.
Pár héttel később túlesett a műtéten. Én kísértem el, mert az a nyomorult Cserpes Fecó addigra lapátra tette szegény Vicát, az anyját pedig nem különösebben érdekelte, hogy mi lesz a gyerekkel.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdeztem, miközben a műtősre vártunk. – Tudod, hogy ez után nincs visszaút. Nem fogod megbánni?
– Dehogy – horkant fel olyan hangon, amit korábban még nem is hallottam tőle –, amúgy meg, mi mást tehetnék? Neveljem fel egyedül a kis vakarcsot?
– Jó, persze, tudom. Csak biztos akartam lenni benne, hogy átgondoltad.
– Igen, átgondoltam – felelte szemforgatva –, és tudom, hogy ezután a fél világ gyilkosnak fog kikiáltani. De most komolyan. Ez az izé akkora, mint egy borsó. Mint a köröm a kislábujjamon, vagy még akkora sem. Holnap pedig nem lesz ott semmi, és a világon senkinek nem fog feltűnni a különbség. Ez nem egy ember! Akkor mégis hogy lenne gyilkosság? – kérdezte, én pedig félig egyetértve, félig beletörődve bólintottam, és nem sokkal később áttolták őt a műtőbe.
Az operáció jól sikerült. Épp a kávéautomatába dobáltam az utolsó ötforintosaimat, amikor hallottam, hogy visszatolják a szobájába. Valamiféle önkívületi állapotban lehetett, mert összefüggéstelenül, és sokszor érthetetlenül ordibált, miközben gurították őt a folyosón. Utólag megtudtam, hogy ez gyakori azoknál, akik még nem teljesen tértek magukhoz az altatásból, és nem kell miatta aggódni, csak időt kell hagyni neki. Visszaültem az ajtaja elé, és ott vártam. Közben ő tovább üvöltözött, a kisbabáját követelte, és a hangok alapján dobálta is magát, miközben három nővér is alig bírta őt lefogni.
Pár órával később végre megnyugodott, és bemehettem hozzá. Mikor elmeséltem neki a történteket, nem akarta elhinni.
– Biztos, hogy az nem én voltam! – nyögte álmos, de határozott hangon. – Szerintem a szobatársamat hallottad.
– De Vica, nincs is szobatársad – mutattam a szomszédos, üres ágy felé.
– Akkor hazament azóta. Vagy valaki más ajtaja előtt ültél, vagy az egészet te találtad ki, mit tudom én. De én biztos, hogy nem csináltam ilyeneket. Nézz rám! Mozdulni is alig tudok.
Szerencsére Vica gyorsan gyógyult, és a suliból sem kellett sok időt kihagynia. Ott azt mondtuk az osztálynak, hogy vakbélműtéte volt, úgyhogy mindenki nagyon támogatóan bánt vele.
Pár hónappal később, egy decemberi reggelen, boldogságtól csillogó szemekkel, és egyfajta cinkos mosollyal jött be a terembe, majd azonnal kihívott rágyújtani.
– Újra összejövök a Fecóval – közölte, és boldogan szippantott a reggeli cigijébe.
– A Cserpessel? – kérdeztem vissza – Kérlek, ne! Mekkora görény volt már, amikor kiderült az a gyerek dolog is.
– Nem tudnál egy kicsit örülni a boldogságomnak? – csattant fel. – Amúgy azt már rég megbánta. Tegnap dumáltam vele, és azt mondta, tökre sajnálja, hogy akkor úgy lepattintott. És most nagyon fog igyekezni, hogy jóvátegye.
– De ezt már annyi mindenre mondta, aztán mégis mindig rossz vége lett.
– Jó, nem is ez a lényeg! Figyi, nem akarok hozzámenni vagy ilyesmi. Csak az van, hogy… – kezdett bele elcsukló hangon.
– Igen? – néztem rá kérdő tekintettel.
– Az, hogy én is csináltam hülyeségeket – suttogta, és közben a hasára mutatott.
– A terhességre gondolsz?
– Dehogy a terhességre, az abortuszra! Nem kellett volna ilyen hamar lemondanom róla, lehet, hogy megszerettem volna.
– Biztos így van, és sajnálom, hogy így érzel. De most mégis mit akarsz csinálni?
– Hát a Fecóval újra megcsináljuk a gyereket.
Értetlenül néztem rá.
– De… az már nem lesz ugyanaz – mondtam.
– Jaj, mert biztos nagyon más lesz ez a borsó, mint az volt. Félig Fecó, félig meg én. Nem lehet olyan nagy a különbség – legyintett, majd bementünk az első órára.
Még aznap össze is jöttek a Fecóval, de szerencsére nem tartott sokáig a románc. Néhány héttel később a Cserpes ismét lapátra tette őt, sőt Vica elmondása szerint még le is tehenezte szakítás közben.
– Volt pofája ilyet mondani a kis rohadéknak? – kérdeztem felháborodva, mikor átmentem, hogy megvigasztaljam őt, ám be kellett vallanom, hogy tényleg rohamosan szöktek fel rá a kilók.
– Mégis mit várt? Elvégre változik a testem.
– Megint terhes vagy? – néztem rá meglepetten.
– Sajnos még nem. De már nagyon kicsi híja, érzem, hogy bármikor megtörténhet – jelentette ki, és kibontott egy zacskó chipset.
A szilvesztert már a Fóti Janinál töltötte, aki évek óta megszállott rajongással csapta neki a szelet, de mindhiába. Most viszont Vica beadta a derekát, és másnap már kézen fogva sétálgattak a főtéren, amiből mindenki számára világossá vált, hogy ők immár egy pár. Janit nem zavarták Vica plusz kilói, még örült is a kegynek, amit Vica gyakorolt azzal, hogy engedte őt fizetni a kürtöskalácsért, ráadásul a Vica körül legyeskedő konkurencia is jelentősen lecsökkent.
Egy hónapig tartott a szerelem. Ez alatt nagyjából 10 kilót szedhetett magára, és olykor már tényleg elhittem, hogy babát vár, ám február elején Jani is megpattant. Ekkor vallotta be neki, hogy mi a valódi szándéka a kapcsolattal, vagyishogy újracsinálni a gyereket, akivel most nyolc hónapos terhesnek kéne lennie, és aki eredetileg a Cserpes génjeit örökölte volna, de neki így is oké lesz. A Janinak viszont így nem volt oké.
Vica összeomlott. Miután hazazavarta a Fótit, rögtön felhívott, hogy menjek át, de ahogy meglátott, azonnal el akart zavarni engem is. Én ott maradtam, és egész éjjel hallgattam ahogy kiabált, sírt, jajveszékelt, öngyilkossággal fenyegetőzött, és minden bajáért engem tett felelőssé. Másnap reggel együtt elsétáltunk a pszichiátriára. Nem is köszöntünk el. Csak egymás mellett sétáltunk, majd bement.
Nem volt kedvem meglátogatni őt. Sokszor eszembe jutott, de nem bírtam rávenni magam, pláne miután rájöttem, hogy voltaképpen nem is hiányzik. Másokkal is jóban lettem az osztályban, és javulni kezdtek a jegyeim. De nem szűnt meg a motoszkálás a fejemben, így pár hét elteltével, február végén bementem hozzá.
Az udvaron ült pokrócba bugyolálva, és egy játékbabát ringatott.
– Karolának hívják – mondta, ahogy közel hajoltam hozzá.
– Nagyon szép – feleltem zavartan és leültem. Csendben ültünk az udvaron a tavaszias napsütésben, csak néha szólalt meg.
– Hasonlít rám. A szeme olyan barna, mint az enyém, látod? – kérdezte, majd felém fordítva felemelte, és a baba szeme kinyílt – nahát, felébredt – állapította meg, és énekelve tovább ringatta.
– Jól érzed itt magad? Kedvesek az emberek? – kérdeztem.
– Persze! Ez életem legboldogabb időszaka. Mindenki nagyon kedves velünk – felelte, mosolyogva, miközben a szemében szomorúság csillant meg.
– Akkor jó – mondtam, és csendben üldögéltünk tovább.
– Máskor is eljössz? – kérdezte, amikor felálltam, hogy hazainduljak.
– Nem tudom. Jöjjek?
– Igen. Örülnénk neked.
– Akkor jövök.
– A temetésre is? – kérdezte, és aggodalmas tekintettel nézett Karolára. – Pár hét múlva lesz.
– Persze, itt leszek – feleltem és megsimogattam a kezét, majd elmentem.
Márciusban eltemettük Karolát, és nem sokkal később Vicát kiengedték a kórházból. Többet nem állt szóba a Cserpessel. Ahogy nagykorú lett, szinte azonnal férjhez ment, és nagy családja lett. Jó anyuka vált belőle. De a szomorúság a szeméből nem tűnt el soha.
(fotó: Fortepan / Pote)
