Kinyílt az ajtó. A sötétség otrombán vicsorított rá, hívogatva gyönyörűen émelyítő végszavával. A világ kívül lezárult és csak a folyosó maradt, a végtelenül hosszú, rendezetlen, sötét folyosó.
Megtette az első lépést. Lábaimmal követtem őt, magabiztosan haladva vele együtemben, végig követve a kiszabott útvonalat.
Tovább mentünk, fojtott leheletekkel és elképedt arcokkal.
Valami történni fog.
Ez a gondolat futott át a fején, biztosan érezve a közelgő veszélyt. Hiszen mi más várhatott volna rá? Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. Az életnek is ára van, amit máshogy nem lehet kifizetni, csak a végső megpihenéssel. A halállal, ami beborít, alulról felemel, majd a tenger mélységébe taszít. A kincsekkel teli kamrába, ahonnan többé nincs menekvés.
Ide jött be ez a fiú is. A nagyság kutatásában, a csoda megteremtéséért. Lábai valósággal izzítják a földet, elrejtik a talajt homályukkal. Vele együtt haladok, kicsit gyorsabban. Kicsit tapasztaltabban.
Tovább megy. Érzi a halált, de nem próbál meg kitérni. Látja előre, hiába ez az első alkalom. Tisztán érzi, hogy mi fog történni. A fejét lehajtja, valami elsuhan mellette. Nem néz hátra. Tudja, hogy nem talált. Ezután a jobb lábát emeli: Valami mondja neki, hogy mi fog történni.
A lelke.
Még egy utolsó, gondolja.
Tudja.
Én is tudom. Sokszor bejártam már ezt a folyosót, ugyanezt az utat, valamit minden alkalommal elsajátítva.
Gurul a földön előre, megállás nélkül toporzékolva, mégis gyorsabban haladva, mint bárki más.
Nem gyorsabban, mint én. Engem nem tud megelőzni, akárhogy is próbálja.
Közeledik a végtelen folyosó végére. Azt érzi, hogy nem fog történni semmi. Nem is fog. Ki tudja nyitni az ajtót, bele tud nézni a folytatásba. A tömérdek lelkek temetőjébe, a szenvedés megtestesítőjébe. Ő ezt nem látja. Csak én tudom, csak az én szemem előtt futkosnak a hasztalan árnyak, a kezükben kapkodva a földről az eszközt, nekiállva az ismeretlennek.
Ő sem csinálja teljesen másképp. Én igyekszek a gyakorolt mozdulatosorozaton végigmenni újra, megtudni, amit még nem tudok.
Észrevette, ahogyan a halom csont a szűk, szürkületi terem közepén remeg, robbanásra készülve. Hátralép, simul a falhoz, de nem történik semmi. Vagyis, mégis: Az árny emelkedni kezd, mintha egy bábu lenne.
Keresi a kötelet a csontok fölött, de nem találja. Aztán pedig, ahogy összeáll a remegő kísértet, megfogja kardját erősebben. A penge éles, mintha új volna.
De számtalan ember hordozta már magánál. Azonban ez a tudás nem illeti őt. Nem tudja a megfelelő lépést. Szalad, nem bámul. Küzd az életéért.
Nem találja el a halált.
Kikerüli. A feje a helyén marad, ezért megint sújt. Egyre erősebben, egyre többet.
De nem elég.
A földre kerül. Mellette folyik a végtelen tenger, a vörös mező.
Neki is vége. Csak én megyek tovább, egyedül. Egészen addig, amíg vége nem lesz.
A végén én is elmegyek. Fel addig, amíg mehetek.
Leng a torony tetején a zászló. Vadul ugrál ide-oda ahogy a színek próbálnak kitörni világukból, de végül is ott maradnak, ahol kezdték, bent, csupán mutatónak. A keretek között cikáznak, valamit sugallva.
De mit?
Ahogy nézik az emberek, erre senki sem gondol. Mindenki látja fent, mindenki rámereszti a szemét. Van, akinek örömet okoz, jelentést hoz a jelentéktelenbe, a harc és pokol gyümölcsét. Másoknak ez jelenti a pusztulást, a szenvedést, az elmúlást.
Mi ennek a jelentősége?
Ezen gondolkodom ahogy nézem, szemügyre veszem, átgondolom. kifordítom. Valamit muszáj jelentenie. Valami biztosan van mögötte, valami szép, valami gyönyörű.
A bal oldalamra tekintek. Ott van ő is, már csak egy tudatlan lélek. Pont olyan, mint én.
Vajon neki mit mond a zászló? Azt érzi, amit én? Vagy teljesen mást?
Vagy azt, amit akarom, hogy érezzen?
Azt, hogy nem világmegváltoztató, és még csak nem is megnyugtató? A színek legegyszerűbb összeállítása, ami csak annak mond valamit, aki akarja, hogy mondjon. Bele lehet képzelni mindent, de csak egy a biztos. Az, hogy a szél egyszer leveri. A paripa egyszer eltapossa, a szegénység egyszer ostromolja. Ledől a csodálatos zászló, és akkor mi lesz? Semmi több, mint ócska kacat. Valami, ami egyszer szép volt, viszont később már csak szemét, nem több, mint bolondnak a szórakozása.
Én szeretem a zászlót. Mindig is szerettem. Gyönyörű.
De van mögötte valami vicsorító, valami sötét. Valami, ami hangjával bevonz, kürtjével letaszít a földre. Mégis, mindenki megy utána. Sohasem elég belőle, mindig többre vágyakozik az ember. Közel kerül ám, de nem érinti. Mint a fény az üvegen, csupán áthatol rajta, még akkor is, ha eltalálja.
Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. De ez már nem ő.
Ez is ő, de más ő. Nem tudom hova lett. Most mást látok: Egy másik embert. Sok embert.
Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. Az életnek is ára van, amit máshogy nem lehet kifizetni, csak a végső megpihenéssel. A halállal, ami beborít, alulról felemel, majd a tenger mélységébe taszít. A kincsekkel teli kamrába, ahonnan többé nincs menekvés.
Ő ezt nem veszi figyelembe. Napról napra tovább él, az értelmetlen létezésnek kitöltéséért. Érti, hogy nem fontos. Azt is érti, hogy nem fog sokáig tartani.
Érti, de nem tudja. Nem gondol soha bele: Vajon miért csinálom ezt?
Illetve, mégis. Gondol rá. Életében többször is. Talán azt is felfedezi, hogy tulajdonképpeni értelme nincs az egésznek.
A lényeghez sohasem jut el. Oda, ahol a titok rejlik, nem lehet beengedni. Az ajtó le van zárva, pecséttel süketítve és zajjal lakatolva. Keresi a tűt, de még a szénakazal sem jut a szeme elé.
Ekkor abbahagyja, eldöntve, hogy elég az, ami van. Nem kell jelentősége legyen: Ha a világnak vége is szakad, ő élt. Talán ennyi elég is. Nem akar sokkal többet.
Ha jobban keresné azonban tudná, hogy minden mögött van jelentőség, van egy ok. És ha van oka, akkor okozata is van.
Ha ezt megtalálná, valósággal elborzadna. Felhagyna mindennel és próbálna menekülni, messze a világba, a halálon túl. Valahova, ahova nem tud eljutni. Ami nem létezik. Megpróbálná bolondjára venni az egész világot, túljárni az eszén.
Azt nem tudná.
Minden lépését a világ diktálja. Minden kunkorodó esemény az életében egy fonás része, ami előre el van tervezve. Az ő feladata csupán az, hogy ezt végrehajtsa. Ennyi az értelme, ez az, ami fontos.
Halála napjáig ezzel foglalatoskodik. Aztán később, mikor eljön a szent nap – az ágyába bújva, vagy éppen a csatamezőn vesztve el lelke pezsgését – ide kerül.
Ide, pontosan alám. Minden alá. A létünk ábrázolása, bizonyítása részévé lesz. Segít emelni a számtalan koponyával töltött oszlopot, a magasba eregetni. Akarva, akaratlanul is itt köt ki, minden rabjaként és bezárt fogolyként.
Ezt ő nem szeretné. Semmiképpen sem. Ezért jó is, hogy nem tudja. Nem tehetne ellene, úgyhogy nincs miért elmondani neki. Nincs miért megengedni neki, hogy tudja. Az egyetlen dolga az élet, az a felbecsülhetetlen értékű, áldott tünemény. Az, ami felvidítja, mikor szomorú. Valami, amitől érez, valami, ami engedi neki, hogy érezze, ahogyan érez.
Nem tudja, hogy kitől jön ez. Találgat, de ezt sem szabad megengedni neki. Ha tudná, az sem tetszene. Ahogyan az sem, hogyha látná valódi énjét. Ha látná a világot eredeti formájában, meztelen könnyelműségében.
Kérdés nélkül lehajtja fejét, majd meghal. A fej alám esik, mélyen lefelé, valamelyik részére a dombnak. Nincs időm megnézni, hogy hova.
Mellette ezrek és tízezrek zúzódnak, frissen érkezve. Egy csupán a sok közül, beletöltve a tárgytalanul óriási, vak mozsárba.
Ott is van, ahol nem gondolná. A kártyában és a lámpában egyaránt, de az iskolában, a vízben is. Mindenhol ott van, mégsem tűnik fel sehol. Egészen addig nem, amíg meg nem érkezik. A végtelen halál, a mindent felemésztő gondolat.
A halál sem teszi okosabbá. Akkor sem tud rájönni, mikor fejét betemeti a többi, feledésbe mulasztja. A többiek időnként felismerik, de nem sokan törődnek vele. Ha már egyszer odakerül valami, nem sok mindenre van gondja. Létezik, és ezzel vége van. Nem csinál semmit, nem gondolkodik. Az esés pillanatában még nem foszlik szét fehér, rongyos lelke, de mielőtt bármit is kitalálna azon kívül, hogy van valahol, gyorsan elég.
Ilyen a világ természete. A domb épül, tornyosul. Az alak a tetején ül, mozdulatlanul. Bámul maga elé.
De nem azt látja. Azt látja, ahogyan kötik a ruhát. Ahogy az megszületik, ahogy azt mossák, ahogy az egyszer váratlanul vagy vártan elég.
Nincs is szebb nála.
Minden karcolás a lábai alatt egy csodálatos hang. A legszebb harmónia a világban, a káprázatosan visszhangzó mulandóság.
A lábunk alatt. A mindent összekötő, fekete hálóban, ami összetartja a világot.
Ő is csak egy része ennek, egy része, ahonnan nem látja az egészet. A végtelenül befont háló körbetekeredik valaki ujján, a végtelen világgal együtt, amit nem láthat. A háló el is szakad. Mindennek vége kéne legyen, de semminek sem lesz: A kötelék elmúlik, mint mindennek, aminek el kell.
Még az ujj is, ami ekkora hatalommal rendelkezik. Az is egy dombba, egy toronyba kerül.
Hol a vége? Hol a végső állomás, ahol vége a pusztulásnak és a pusztításnak? Hol ér véget a csont kacagása, a lábak csattogása?
Ezt nem tudja megmondani senki. Én sem. Csak azt látom, amit láthatok. Semmi többet. Érzem, hogy tudom az egészet, de tudom, hogy nem. Szeretném elhinni igazamat, hogy nekem nem ez lesz a végzetem, de nem tudom. A mindent követő háló engem is magába rántott, még akkor is, ha nem értem. Ha nem látom.
A szálakat nem lehet észrevenni, sehogy sem megérinteni. De miért lennék én a kivétel? Miért lennék a szabályon kívüli, mikor olyan keveset tudok?
Csak annyit, hogy máshogy van, mint ahogy azt sokan gondolják. De azt is tudom, hogy ez a más pontosan milyen. Ez mégsem elég. Nem látok magam fölé, az égen túl. Látom a csillagot, de azt nem, hogy a csillag eltakar egy másikat.
Semmit sem látok. Csak érzem, hogy vagyok, de meddig? A vihogás nemsokára megkaparint. Feldúl és romba dönt, szívemet elönti a határtalan semmiség, a szemem világát elűzi és fülemet kiszúrja. A lelkem elpárolog, és marad a puszta jelenlét.
Ennél is erősebb a kacagás. Ahogy elporlad legalul a csont, aztán újra életre kel. De milyen életre? Nem tudja maga sem, de élni akar.
Ahogy a fejemre zuhan a többi koponya, maguk alá taposnak, majd elporlasztanak.
Én is felébredek újra. A szemcsék újra összeállnak, összeraknak és kiteljesítenek. Visszaadják a létem értelmetlen sínylődését, és semmi többet. Ennyit kaphatok, ennyit érdemlek.
Az alak pedig fölöttem ül, jóízűen számolgatva.
Hogy mit számol? Azt nem tudom.
Ezt más tudja. Más, aki az ujja köré teker. Aki szétszakít es elhajít.
Valaki azt is tudja, hogy ő kicsoda. Hol a vége, és hol az eleje? Hol van bármi, aminek lennie kéne?
Nem tudom. Nem tudom, és ez emészt. Marcangol, széttép.
Nekem hol lesz a végem? Kezdtem érteni, de már nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, ahogy tornyosul a halom. A szavak halma, minden apróság része, ami volt valaha.
(fotó: Fortepan/Preisich család)
