Ebben az esztendőben váratlanul jött a tél és arcátlanul sokáig is maradt. Valósággal foga volt, ahogy azt errefelé mondani szokás. De azért gondosan belepte fehér takaróval a tájat, s kincseit el-elszórta az arra méltók között. Rég esett annyi hó, mint akkor évben.
Hajnalban kelt. Kontyba fogott haja az éjjeli hánykolódástól mint viharban szétdúlt madárfészek gubbasztott feje búbján. Rendbe szedte haját, mosdott, s állt neki sütni. A görcs a lábában, s valami furcsa nyugtalanság a mellkasában nem hagyta pihenni. Nem mintha foglalkozott volna különösebben bármelyikkel. A görcsre a járkálás volt a gyógyszer és ha netán ismét nyomott a szíve, azt föl sem vette. Az ember egy idő után immunissá válik a félelemre, ha húszas évei végén kijelentik, hogy azzal a szívvel, ami neki adatott, valószínűleg nem él sokáig. Már fel sem tűntek a kisebb rohamok. Örült annak a huszonnyolc esztendőnek, ami a háta mögött volt. A jövőre csak elvétve gondolt, s ha olykor megesett, elszégyellte magát, mélyen elpirult, mint egy kisgyermek, aki életében először követett el bűnt.
A szűk konyhába, mely inkább hasonlított egy kisebb folyósóra, s melyből mindig melegség és jó illat áradt, sietve lépett. Még nem pitymallott. Csendes február volt. Sürgette lábait, ahogy mindig, az előre bekavart tésztához látott. Ráncosodó, kedves arcán úgy futott végig a lecsapódó gőz, akár az erdei nyaralójuktól nem messze lévő forrásból a kénes, erdei borvíz. Cseppekben, de mégis áradón. Nem csoda, hisz nehéz, öntött fém lapokat forgatott, melyekbe a massza már-már magától folyt bele. Szinte nem is figyelt a mozdulatra, a rutin végezte helyette a munkát, amíg ő a következő teendőt intézte gondolatban.
Megtanul még az étel is magától elkészülni, ha évtizedek óta ugyanúgy készítik. (Lelke lesz már csak a gondolatának is.) Épp úgy, ahogy megtanul az ember érteni csupán jelekből, ha évtizedek óta ugyanúgy hallgat el előle valamit a világ.
Nesztelen mozgott, szelíden. Alázattal. Mindent így végzett. Talán ha nem lett volna teljes valóságában látható, az emberek észre sem veszik, hogy él. Csak érzik, hogy valahonnan ömlik a jóság, mint megannyiszor ablaka alól a frissen sült pogácsa illata. Úgy élte mindennapjait, ahogy szeretett: halkan, de a legnagyobb odaadással.
Most is az otthoniaknak sütött, hogy legyen mit az asztalra tenni két hurkatöltés között. Mert hogy természetéből adódóan sosem ment úgy sehova, még szülőházába sem, hogy ne vitt volna valamit. Valami apróságot, amit a megajándékozott egy idő után nemcsak megköszönt, hanem magától értetődő gesztusnak is tartott. Sőt mi több, el is várt. De hozzá sem tért be úgy egy árva lélek sem a mindig nyitott bejárati ajtón, hogy ne lett volna megkínálva egy tál meleg étellel, vagy egy markolásnyi süteménnyel. Így érezte jól magát. Ha másokért élt. Ebben nagyon is hasonlítottak a férjével.
Mint mindig, most is sietett. Cukra még volt, azt hozatott a minap, de a liszt fogyóban. Pedig azt ígérték, azt is visznek haza. Tehát vásárolni is kellene. S a húsőrlő, amit kölcsönkértek. Azt se hagyja otthon. A cifra nyelű kés, az érclap, a tegnap sütött édes tészta. Jaj, és a kotyogós. Azt még el kell mossa.
Amint elvégezte a sütést, mosni fogott. Nem volt még hét óra. Kilencre épphogy leszárad. A tegnap előkészített útitáskákba még beletette az imádságos könyvet, mert nem indulhat a reggel, s nem nyugodhat le a nap ima nélkül. Édesanyjától maradt rá a könyv. Most, hogy jóval túl van ötvenen, s a gyermekek végleg kirepülni látszanak, egyre újabb változásokat tapasztalt önmagában. Ragaszkodik a tárgyakhoz. Furcsa volt a korai nyugdíjas élet. Várta, hogy egy kicsit elszabadulhassanak a városból. Demeterrel sokáig tervezték a nyugdíjas éveiket. Most, hogy mindkettejük kérelmét elfogadták, s jövő héten már hivatalosan is nyugdíjasnak számítanak, egyre inkább foglalkoztatta a gondolat: Milyen lesz az élet ezután? De ezen nem volt sok ideje gondolkozni. A pakolást nem rendezi el helyette más.
Szombat lévén Demeter később kelt. Az első szabad szombatján az ember mégiscsak megenged magának ennyit. Hisz már nem riad fel a hivatali elöljárók álomképeitől az éjszaka közepén, s nem morfondírozik a jövő hét fáradalmain, munkahelyi teendőin sem. Nem is lenne indokolt. Elvégre, ezentúl élete hátralévő részében mindig szabadságon lesz. Becsületes építészként ritkán engedte meg magának a pihenést, nem fog ártani ez a kötetlenebb élet. Ilyen szombat reggeleken csupán csak olyanokon jártatja az eszét egy nyugdíjazott mester, mint hogy vajon nyáron autóval vagy busszal menjenek ki a magyarokhoz; vagy hogy a kerámia szettet, melyet egyik ügyfelétől vásárolt, miben lehetne biztonságban kivinni anyaországi építész barátaikhoz és más egyéb jövőbeli terveken. Az is eszébe jutott, hogy a csokit, s a kávét, amit az anyósáéknak, s a falubeli gyermekeknek akarnak vinni, ma el kell vegye a Cetate-ből. Szivarat is ígértek. Azt a férfiaknak viszik. Most semmit sem egyszerű beszerezni. De főleg a szivarat. Szerencse, hogy a pultost jól ismeri. Na, csak lesz valahogy. Jó az Isten. Megsegít.
Ilyen gondolatok után elmorzsol egy fél mosolyt még a legkimértebb szakember is szája szélén, s félhangosan kimondja: Milyen jó, ha az embernek van ismeretsége… De ezt is csak úgy csukott szemmel, félálomban.
Felesége szavára ébredt fel aztán egészen. Meg a telefon csengésére, a kagylóból megszólaló rekedtes férfihangra nyíltak ki nagy, barna szemei, hogy megérkezett a készlet, viheti az építész úr a csomagot a bálványosi vendéglőből, mert most épp nincsen senki. Öltözött is sebtében. Indulása előtt feleségének hátrahagyta, melyik ingében szeretne utazni, s hogy értesítse a rokonokat, hogy a disznóvágásra a pálinka nagy részét ne féljenek, viszik, s ha az Isten megsegíti őket, még a fél négyes vonat előtt Kisbaconban lesznek. Elvette a duba kulcsait, a barna kabátját, s egy – Kezeit csókolom! Ne féljen, hamar jövök – kíséretében kiment az ajtón.
Házasságuk huszonnégy évében végig magázták egymást. Kölcsönös ragaszkodásuknál és szeretetüknél csak tiszteletük bizonyult nagyobbnak. Megszokták az egymás tekintetéből kiolvasható becézést, de a komoly szavakat is. Egy fél gesztusból értették és érezték a másikat. De most valamiért a nagy sietségben egyikük sem akarta észrevenni azt a szunnyadó nyugtalanságot, ami ott lappangott külön-külön mindkettőjük arcán.
Fél tíz múlt. A mosás lejárt, a reggeli fényben és szellőben hamar megszáradtak a ruhák. Furcsa, szilánkszerű pihék szálltak a levegőben, melyek a fedetlen szárítóköteleken hagyott ruhákra fagytak. Még a nap sem olvasztotta fel őket, csak a szoba melege. Mintha valami nappali fagyréteg hullt volna le az egész városra, ami az aszfalttal érintkezve egy pillanatra úgy hatott, mint egy valóságos tükör. Biztosan, csak a napsugarak miatt látszik így. – gondolta. Vasalni fogott, s közben hazatelefonált: Igen, jönnek. Igen, fél négy után már ott. Indulnak, amint Demeter hazaér. Persze, vigyáznak. – Befejezte a vasalást is végre.
A ruhásszekrényhez lépett, hogy az élre vasalt ruhákat a helyükre tehesse, s hogy Demeter ingjét előkészíthesse az induláshoz. Ahogy ujjaival megérintette, nyikorgott a diófa szekrény ajtaja, mintha siratná önmaga sorsát, mintha arról panaszkodna, milyen nagy súly nehezedik a rengeteg szövettől és kiszabott anyagtól gyenge polcaira. Mintha el akarná magától dobni a felgyülemlett fölösleget, a meg nem értett érveket, a miérteket, melyekről ő maga sem beszélhet, s fájdalmait minduntalan harsogná egy halandó számára érthetetlen nyelven. Olyan nyelven, mely leginkább hasonlít a zenére.
Szemben állt a bútorral, s a nyitás pillanatában, merthogy ismét máshol jártak gondolatai, nem vette észre, amint a felső polcról fekete színű ruhák tömkelege zuhant lábai elé. (A zuhanás pillanatai csak későbbi álmaiban váltak elevenné.) A papucsára nehezedő, kicsiny súlyra lett figyelmes. Csaknem az összes fekete csipkés felsője, kötött, horgolt szvettere, kardigánja és nadrágja a lába előtt hevert. Még a fekete bunda sapka is, amit Margitkától kapott azon a télen, amikor elment hazulról. Egy pillanatig nem tudta, mire vélje a történteket. Mereven nézte a szétborult, egymáson és bal lábfején heverő sötét ruhadarabokat. Egy másodperc töredéke volt az egész, mialatt tér és idő szakadt ketté körülötte, s ezt nem ő maga, ösztönösen beléje égett rezdülései jelezték egy távoli jövőnek, ahol a most történő valóság percei csupán emlékként maradnak fent egy öregedő szempárban. Látszólag mit sem foglalkozott az egésszel. Azt hitte, férje, esetleg fiai borították fel a szekrényben levő rendet. Csak mosolygott egyet. Mert türelme nem ismert határokat. Szépen sorjában elrendezte és berakosgatta a kezében lévő, hajtott ruhákat a polcokra, majd előkereste férje ingét, két nadrágját és némi fehérneműt, amit jónak látott még tartalékként bepakolni. Átlépett a földön heverő kupacon, gondolván: Egyszer eggyel végezzünk. Hajolt volna le immár az árván otthagyott fekete darabokért is, mikor a vonalas telefon éles csengése összerándította vékony csontjait. A készülék mint egy anyatejre éhes csecsemő ordított bele a csendbe, s csengése mintha az égig kívánkoznék hallatszani, olyan harsogó volt.
Kisvártatva vette fel a kagylót, átlépve a fekete halmot. Szeme sarkából még sietve az órára pillantott, azt hitte valamelyik rokon, testvér, vagy épp édesanyja az. A lisztre gondolt. S hogy még a piacra is el kell mennie.
Ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végéből, Zolika volt az, a keresztfiuk. Demeterrel ment a kávéért meg a csokiért. Ketten voltak a dubában. Kettejük közül már csak neki volt hangja.
A hír hallatán nem rohant. Inkább egyre lassabbak lettek mozdulatai. Ütemük teljesen ellenkezett a reggeli sürgésével. Megszűnt körötte a jelen. Úgy indult, ahogy volt. Nem telefonált fiain kívül senkinek. Valójában le sem rakta a kagylót, sárga feje sokáig rugózott a padló irányába egyre lassuló lökésekkel. Csak délután tette helyre a nagyobbik fia, amikor a boncmester munkához látott és ők elszabadultak a helyszínről.
Aznap nem mert leülni. Félt, hogy nem tud lábra állni. Nyugtatót kért. Víz nélkül vette be, s arca mindvégig kisimult maradt. Tél volt. Hideg február. A reggeli napfényben mint egy tükör terült el a fekete aszfalt az egész környéken.
Egy diófa szekrény panaszai hallatszódtak fel a ködös égbe. Csikorogó zsanérjainak zenéje hasonlított egy kisikló gumikerék hangjához. Oldalsó ajtajába vert szögéről alig hallhatóan földre hullt egy fekete szövetkabát.
Aznap már nem pakolta vissza fekete ruháit a polcra.
(fotó: Fortepan)
