A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának első része.
Naplóírásra kértek fel a székelyudvarhelyi dráMÁról. Sajnos nem vagyok naplóíró típus – lett légyen az fesztiválnapló is –, azt hiszem, hiányzik belőlem az a fajta kitartás, rendszeresség, ami szükséges ehhez a műfajhoz. De lehet, hogy csak egyszerűen lusta vagyok, nincs bennem elég akarat, hogy naponta billentyűzetet ragadjak és lejegyezzem a történteket, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy sikeresen „legyőzzem magamban” az időnként felülkerekedő íráskényszer(eme)t.
De ha már (tudom, tudom, nem kezdünk így mondatot) elvállaltam ezt a megbízatást, valahogy megpróbálok a feladattal megbirkózni. Persze jellemző, hogy már az első rész megírásával (nem kicsit) késésben vagyok, de hát fesztiválozni – napi három előadás, kísérő- és egyéb programok – ezzel párhuzamosan pedig írni is szinte mindenről nem mindig kompatibilis.
Tizenharmadik dráMA – ebből egyről maradtam le, a tizenegyedikről, különböző félreértések miatt. Amúgy idén a 14. lett volna 2008 óta, ha közbe nem szól a pandémia.
dráMÁzok itt egy ideje, anélkül, hogy az átlagolvasónak, a „nemismerőknek” elmagyaráznám, mit is jelent ez a kifejezés így, ebben a formájában írva. „Magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja” – ez olvasható a rendezvény Facebook-oldalán. Szóval, kedves olvasó, ez a kifejezés is körülbelül olyan, mint a kortárs szövegek, vagy az azokból készült előadások: nem mindig értjük, hogy miről szólnak, de azért elolvassuk/megnézzük, nehogy azt higgyék rólunk, hogy nem haladunk a korral.
Félretéve a viccet, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított rendezvény (teljes nevén dráMA – Kortárs színházi találkozó) egyedülálló és merész vállalkozás volt annak idején, hiányzott az akkori fesztiválpalettáról, ezt a rést igyekeztek betölteni a szervezők, és milyen jól tették. Hogy azóta is (szinte) minden évben megszervezik, az már a „hősies vállalás” kategóriájába tartozik: egyrészt mert kiszámíthatatlan, hogy születik-e évadról évadra egy fesztiválravaló kortárs magyar és román drámából készült előadás országszerte, másrészt lesz-e elegendő pénzforrás a találkozó megszervezésére. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi összetevő sokkal nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek évről évre.
Az idei találkozó mottója talán sokak számára ismerősen hangzik: új formák kellenek, mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov Csehov Sirályának első felvonásában. A jelmondatról szólva, a következőket írják a fesztivál műsorfüzetében: „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”. Hogy ez a mottó mennyire válik be és marad érvényes a fesztivál végére, az nyilván szeptember 25-e után derül ki (ekkor zárul ugyanis a dráMA). Mert ugye tudjuk, hogy Kosztya Trepljovnak sem igazán sikerült radikálisan újat felmutatni, ezt a negyedik felvonásban el is mondja: „…nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával…”
Úgy tűnik, ezzel a (fesztivál)naplóírással én is csatlakozom a dráMA jelmondatához, de könnyen meglehet, hogy úgy járok majd, mint szegény Kosztya: belebukok az új formába. Még szerencse, hogy nincs pisztolyom és csak a kedves olvasó egyáltalán nem kedves véleményét kell majd elviselnem az esetleges sikertelenség miatt.
A tizenharmadik…
Nem vagyok babonás, de ez a tizenhármas szám mégiscsak tartogatott valami kellemetlenséget: szinte télies ősz lett, mire elkezdődött a fesztivál. Ebből kifolyólag bárhova megyünk (bár lehet, hogy az egyes szám használata indokoltabb lenne), mindenhol hideg van. Kivéve a szállodát, ahol szerencsére nincs, sőt, szuper hely lett a felújítás után ez a Székelyudvarhelyen áthaladó folyóról elnevezett szálláshely – ezt csak azért írtam körül ilyen kacskaringósan, hogy a szerkesztő ki ne húzza a reklámízű mondatot.
A fesztivál első napjára három előadás, egy T.E.A. és egy megnyitó esett. Valójában fordítva történt: egy nagyon laza megnyitó (na, jó, egy kis alpolgármesteri dumával megspékelve), aztán első előadás, aztán T.E.A., aztán második előadás, aztán az első előadás másodszor is, illetve ezzel párhuzamosan a harmadik előadás. Elmagyarázom érthetőbben is: az első előadás azért volt másodszorra is, mert a programba bekerült néhány olyan stúdióelőadás, amelyre az átlagosnál is kevesebb néző fér be, emiatt ezeket kétszer játsszák. A T.E.A. pedig a Találkozás egy alkotóval elnevezésű programpont „fedőneve”, a dráMA egyik specialitása. A fesztivál minden napjára jut egy T.E.A. – a szó szoros értelmében is –, a szervezők kiválasztanak egy-egy alkotót az aznapi programból, akivel ötven percnyi, moderátor által vezetett beszélgetés erejéig lehet találkozni, kérdezgetni, betekintést nyerni a munkájába. A korábbi dráMÁkon előadások után is voltak (szakmai) beszélgetések, ezek tavaly és idén kimaradtak a programból, ennek van jó és rossz oldala is: jó, mert ezáltal kissé lerövidült az amúgy is eléggé zsúfolt napi program; rossz, mert néha azért hiányzik egy-egy ilyen, időnként vitát is gerjesztő beszélgetés az adott előadás alkotóival. (Azt azért zárójelben megjegyzem, hogy unalmasak és érdektelenek is lehetnek ezek a beszélgetések, és nyilván az is előfordul, hogy csak a szokásos „udvariassági köröket” futják.)
K. Gedeon(ék) „boldog családja” ÉRTÉKelés nélkül
Kicsit zanzásítottam az első fesztiválnap előadáscímeit, vegyük tehát sorba. Az első előadás a K. Gedeon tündöklése és bukása volt, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház produkcióját Hatházi András rendezte. Barabási Albert-László A képlet című kötete inspirálta ennek az előadásnak a megszületését, a könyv (bevallom, nem olvastam) a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy Hatházi Andrást „megszólította” ez a téma és Deák Katalinnal együtt színpadra alkalmazták Barabási könyvét. Vagyis nem, ez így ebben a formában nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek.
Persze, ennek az előadásnak nincs is végső formája, hiszen sok benne az improvizáció, az interaktivitás, nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, amit a „Siker, ez a nagy hisztérika” (Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól) jelent – színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban stb. És nyilván amolyan „hatházis” módra ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne némi ripacskodás, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, aminthogy az is, hogy a közönség mikor veszi ki részét ebből a „nagy hisztérikáról” szóló produkcióból.
K. Gedeonék után egy „még boldogabb és sikeresebb családdal” szembesültünk. A bukaresti Unteatru független színház előadásának már a címe is jelezte, hogy ez sem az a jajdemilyenboldogokvagyunk-állapotot tárja majd elénk. Az Alina Brezunţeanu és Téglás István által írt és előadott O familie fericită – Psihodramă ambulantă (Egy boldog család – bejáró pszichodráma) című produkció a saját életük traumáiból visszaköszönő párbeszédekből áll össze. A kicsit öngyógyító rituálénak is nevezhető ötvenperces „szeánsz” meg- és felidézi a tudatalattiba nem véletlenül eltemetett gyerekkori vagy éppenséggel közelmúltbeli történések párbeszédeit, amelyeket egy megterített asztalnál ülve „mondanak fel” a színészek. A végtelennek tűnő hosszas csenddel induló előadás egy közösen elfogyasztott vacsorával zárul, amely alatt immár egymással folytatnak alig érthető, felszabadult párbeszédet, mintha egy (boldog) családi vacsoráról kiszűrődő beszélgetést hallanánk.
Sajnos a Piros. Produkció és a Tomcsa Sándor Színház színészeinek ÉRTÉKelünk című összművészeti előadására már nem futotta az energiámból. Aznap nagyon korán keltem, hogy valahogy elvergődjek Kolozsvárról Székelyudvarhelyre – nekem ez minden évben dráMAi kihívást jelent –, zuhogott az eső, az előadás pedig nem a színház területén zajlott, erről tehát sajnos nem tudok beszámolni, nézzék ezt el nekem.
Kedves naplóolvasó(k), most látom, hogy kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy itt abba is hagyom, folyt. köv.
Fotók: Kelemen Kinga
