Az önelemző költő-filozófus
„Végül még azt mondom el, hogy nekem voltaképpen nem tetszenek a verseim. Kevés köztük a kimondottan esztétikai fogantatású. Eredetileg a filozófia volna a szakmám, igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye. Így aztán esztétikai mezbe, költői képekbe öltöztettem, mintegy versbe rejtettem felismeréseimet”. Az idén 30 éve elhunyt Székely Jánosnak, a magyar irodalom sokoldalú egyéniségének, kiváló drámaírójának, s alighanem az egyik legszerényebb személyiségének a sorai ezek. Azé a költőé, aki 1970-ben egyszeriben úgy döntött, abbahagyja a versírást (esszéket, drámákat írt még ezután – szerencsénkre), s amikor 1990-ben válogatott verseit sajtó alá rendezte, ugyancsak erőteljes szigorral mérte érdemesnek mondott korábbi költői termését. Ekkorra már kerek húsz éve nem, vagy alig ír verset. Válogatott verseim elé című kötetbevezetőjében így folytatta fentebbi sorait: „Verseimben a gondolat a fontos, nem a vers. Ebből következik sima, hagyományos verselésük (hogy fel se tűnjék lehetőleg), explicit fogalmazásuk, terjengős, diszkurzív, sőt olykor rekapitulatív előadásmódjuk, egyszóval mindaz, amit a mai olvasó bizonyára avultnak érez. Egész találékonyságomat arra fordítottam, hogy valamiképpen versbe kódoljam, »kinyögjem«, »elsüssem« gondolataimat – a többi úgyszólván nem érdekelt. Így lettem konzervatív író. Azt is mondhatnám: inkább vállaltam a korszerűtlenséget, semhogy végképp elszakadjak a kortársaimtól. Egy bennünk rekedt felismerésnek lehet érvénye – értelme nincs.” A végtelen fegyelem, önkritika, lemondás vagy illúziótlanság, ami e sorokból is árad, kiterjed esetében a teljes 20. század átfogó értelmezésére és abban a magyar költészeti hagyomány értékelésére is. Mindazonáltal e mély bölcseleti átélése a világ dolgainak (legfőképp Európa ezen keleti csücskében), saját egyéni és kisebbségi kollektív múltjának, helyzetének, szerepének ilyen reális és tisztán látása és kritikusan visszatekintő értékelése, s legfőképp szerénysége a vele egyszerre indulókra, azaz a második világháborút követő (többségében elsőgenerációs) értelmiségiekre egyáltalán nem volt jellemző vagy általánosnak tekinthető.
Székely egyéniségéből és pallérozottságából, filozófus alkatából, említett szerénysége mellett kétségkívüli erudíciójából adódóan tekint vissza, kritikus korrajza/kórtana pedig több mint tanulságos, mondhatni a jelenünkre is érvényes. „Az atomizálódott társadalom (a tömeg) életét-tudatát nem a kultúra szabályozza többé, hanem a hírközlés, az ideológia, a propaganda, mondjuk ki nyíltan: a politika manipulálja. A költészetnek, akár korszerű, akár nem, odalett valódi, életbéli funkciója – nem is olyan már, hogy funkciója lehessen! Aminek nincs funkciója, annak értéke sincs. Az ujjamon számlálhatom meg, hány verset írtam, amióta beláttam ezt; versgyűjteményem vége (1970-től hátrafele) már csak egy gondolkodásmód inerciájának köszönhető.” Ha jobban odafigyelünk e sorokra, könnyedén kiszámolható, hogy a remek drámaíró, többek között a Caligula helytartójával a magyar irodalom csúcsteljesítményei közé nevét végképp beíró szerző költőként alig 8-9 évet tartott csupán számottevőnek saját múltjából. 1962 előtti költői tevékenységét – amint ő fogalmazott – „mind e durva bűbájt” megtagadta (mintha csak egytől-egyig sztálinista időkben született konjunkturális szövegek lennének) akkor is, ha azok egy töredékével valóban a rendszerbírálatért 8 év börtönre ítélt édesapján akart segíteni. 1970-ben aztán, mint szó volt róla, bejelentette, hogy a költészet mint olyan immáron értelmetlen, klasszikus értelemben folytathatatlanná vált e század utolsó harmadára. Szigorú önmércéje szerint tehát csak az 1962 és 1970 között született verseket kellene az oeuvre képletes költői egészeként értékelnünk. Az sem lenne kevés. Hogy ez mégsem ilyen egyszerű, az éppen összetett egyéniségéből, poétikai erejéből, világlátásából és erőteljes sztoicizmusából fakad. Ahogyan alkatából, önvádoló vagy kritikus egyéniségéből fakadt az is, hogy 1979-ben megjelent kisregényéért (A nyugati hadtest) a neki ítélt Pezsgő-díjat (az Utunk szerkesztősége tagjai által évente odaítélt, nem hivatalos, éppen ezért a korban komolyabb szakmai presztízzsel bíró jelképes kitüntetést) is visszautasította, s következetesen a többi, később kapott díjait is. 1990 után neve többször szóba került József Attila- és Kossuth-díjra jelöléskor, de mindent megtett, hogy ne kapja meg egyiket se. Sztoicizmusa belülről fakadt, egy valóban több irányból terhes, ideológiailag lefojtott, az egyéni szabadságot leginkább csak belül megélni engedő korban, amelyben élnie adatott. „Világítok a pőre négy falaknak. / A csöndes éjnek. Kedves önmagamnak. / Kik egykor voltak: gyatra társak voltak. / Vagy csonkig égtek, vagy porig hajoltak. / S még egyre nő a bolyhos, lágy sötétség. / Elfog gyakorta üldözőm, a kétség, / Hogy lehet-e még fényem eltakarnom: / Jaj, lehet-e még fénylőnek maradnom?” Gyertya-hasonlata pontosan érzékelteti a korszak terheit, de azt is, hogy a megoldás, a helyes magatartási, etikai válasz megtalálása egy autokrata rezsimben egyáltalán nem adott, e bölcseleti kérdésben a szkepticizmus, vagyis a dilemma az elnyomó, megnyomorító hatalom és az annak ellenálló vagy belesimuló egyén közt sem egyértelműen pozitív és negatív, s mindez kivetíthető ontológiai értelemben is az erdélyi magyarság kollektív önképére. A Szelekció rövid, ám sokat sejtető, tömör, már-már utópisztikus képe értelmében: „Mert kivesztek a farkasok, / S mert nem vadássza senki őket, / Itt girhesek és borzasok / És szinte törpék már az őzek. // A jót velünk sem az teszi, / Ki ölbe vesz s álomba ringat, / Hanem ki vesztünk éhezi. // Becsüljük meg hóhérainkat.”
Gondolkodói alapállása a vélemények és ellenvélemények, a hitek és álhitek, az eszmék és rögeszmék folyamatos ütköztetése, szembesítése. Ezt az ellenpontozó módszert követi szépprózája is, de verseiben ez óhatatlanul, a forma adta rövidség okán is tömörebben, mélyebben, ezáltal filozofikusabb mederben mutatkozhatott meg. Etika és modern lélekelemzés, lélekfaggatás, bölcselet és konstans kiútkeresés jellemzi költészetét. Egyéni kiútkeresés, sors és abban vállalható moralitás mindenekelőtt, de a közösség terhével, melyet egy feladatot kapó értelmiséginek mindenkoron fel kellett mutatnia belső parancsra, akkor is, ha az ateista, kommunista, majd egyre őrjöngőbben nacionalista korszakban egyénről és egyéni véleményről eleve nem sok szó eshetett. És akkor is, amikor a nálánál fontosabb szerepvivő „társak” valóban gyatráknak és esendőknek mutatkoztak. Az 1958-as Krokodilok és Elefántok látszólag állatmeseszerű, találóskérdés-bölcselete (látszólag két felfedezetlen törzsről, a mindig hazudó Krokodilokról és a mindig igazat mondó Elefántokról) igazi látlelet egy képmutató korszakról és a mindenkori hatalomhoz dörgölődzésről, olyan élethelyzetekről, amikor magát mindenkit hű és igaz elefántnak mondta. „Barátaim, elönt a sejtelem: / Másutt is úgy van ez, akár Balukkban. / Mindenki hű és igaz Elefánt / Vagy az valóban, vagy pedig hazudja. […] „Mivelhogy mennél Krokodilabb, annál Elefántabbá ütheti magát”. Amikor számos erdélyi fiatal baloldali értelmiségi a saját szerepét népszolgálatként hirdette meg, mi több, olykor önmagával is elhitette mindezt, Székely önmaga helyét, szerepét értelmezve faggatta, bírálta: „De mi lehetek én, barátaim, / Ki azt mondom, hogy Krokodil vagyok?”
Korai verseinek tükörhasonlatai, önmagát értelmező attitűdjei (magyar és világirodalmi párhuzamokkal, de akár a két világégés közötti erdélyi legnagyobbak párhuzamával is) már belső vívódásait, örökös kérdező attitűdjeit mutatták. Az Önarckép, 1960-ban fogalmazott elsőként így: „Ki vagy te, meggyötört alak, / Ki tükrömből reám tekintesz?”, ahogyan korán megtanulta azt is, hogy kielégítő válaszok nem minden esetben vannak, vagy ha épp lennének is, azokat kimondani nem szabad. 1956 decemberében jegyezte le: „Hát hallgassunk, / mert hallgatásra ért meg az idő” (Taceamus). A politikai hatalomtól való távolságtartása, a divat és a talmi elutasítása, a párthűség és nem a teljesítmény alapján jövő könnyű siker helyett a valós értékek megmutatása vált meglehetősen magányos céljává, anélkül, hogy bármiféle küldetéssé formázta volna mindezt. A mély filozófiai, ontológiai tartalommal telített gondolati költészete legjava viszont – akárcsak későbbi esszéi – fel tudták vállalni önnön szubjektivitását mint bármely megértésnek az alapfeltételét. Mindez nem szubjektív önkényességet jelentett számára, hanem a megértés határainak a belátásával járt, s képessé tette egy adott szöveg igazságigényének az elismerésére, akár szerzői intenció vagy előítéletesség ellenében is.
A filozófusi végzettségű Székely tudatában volt, hogy költőként is egyszerre kell kifejezésre juttatnia közelségét és távolságát egy adott problematikával, csak így ragadhatja meg. Így lett „tárgyilagosan érzékeny” és távolságtartóan személyes, aki a modern személyiség válságait ütköztette az újkori Európa kultúrájának válsághelyzeteivel, miközben leginkább saját korának életproblémáira keresett szenvedélyesen, mégis lemondóan válaszokat. Mondhatnánk: magatartásmintákat keresett mindvégig, magatartás-lehetőségeket pásztázott időkön, korokon átívelően, versben, drámában, prózában: önmagának. S mindeközben hiteles olvasója maradt az őt megelőző költészeti koroknak, melyekben az egzisztenciát mélyen érintő etikai létkérdéssé avatta saját szövegeinek lehetséges reflexióit, úgynevezett metatextuális olvasatait is. A Kosztolányi és Szabó Lőrinc nevével jellemezhető kezdeti költészeti állomásait követően az utat két terjedelmes gondolati költeménye fogta időkeretbe: egy szonettkoszorú, a Bolyai hagyatéka (1955) és egy nagypoéma, a Dózsa (1964). Közvetlenül ez utóbbi előtt, 1963-ban írta: „Ki új világot alkotott magának / Vállalta minden kínját e világnak”. E felfogás által lehet az erkölcsi képlet a legfontosabb összetevője a Bolyai-ciklusban megörökített új világot alkotásnak és a Dózsa kínhalál-vállalásának. Műveinek ez a szilárd etikai kerete lesz az, amely legjobb drámái esetében főhőseivel (azok vereségtudata ellenére) is kimondatja: „A sorsom ez. S ha sorsom: vállalom.”
Bár talán mindmáig nem költői arcéle a legismertebb, poeta doctusként, igazi formaművészként tartjuk számon, s mindez a teljes magyar líra örökségének alkotó ismeretét és jelentős világirodalmi kitekintést is feltételez, ezért is lehetett talán nemzedékének legsokoldalúbb erdélyi lírikusa. E sokrétű hagyomány egyetlen mozzanata hiányzik csupán alkotói eszköztárából: az avantgárd iskoláké. Nem véletlen talán, hogy az 1960-as években szerkesztőként ódzkodott az ifjabb generációk jelesei, így Szilágyi Domokos neoavantgárd verseinek közlésétől az Igaz Szóban, ugyanakkor az is igaz, hogy később megértő, nyitott, sőt folyamatosan értéklátó tudott lenni: a fiatal Kinde Annamáriát például az elsők közt közölte.
Drámái, esszéi, kisregénye is sok tekintetben bölcseleti, de költészete alapvetően lételméleti, filozófiai telítettségű. A mítosz értelme címet viselő második, 1985-ben megjelent esszékötetében Székely ugyanarra a konklúzióra jutott, mint a neves kanadai értekező, Northrop Frye a Kettős tükörben, aki azt állította, hogy a mítosz és az irodalom elválaszthatatlan a Gilgames-eposzban, s általában minden eposzban. Nem az eposz „irodalmisága” vagy „ősi költőisége” miatt, hanem azért, mert Székely olvasatában az eposz „tökéletes és teljes világmodellt nyújt”, azaz majdhogynem mindent ki lehet olvasni belőle, amit az emberi sorsról azóta jól-rosszul megtanultunk. Kell-e ennél több egy filozófusnak, egy ízig-vérig bölcselőnek, egy önmagát is folyton-folyvást kínzó kérdezőnek?
Az eposz nem egyszerűen csak az első irodalmi műveket jelöli, hanem a legfontosabbakat is. Bennük van az összes emberi alaphelyzet. S ebbe a csend, a vállalt, tudatos elnémulás vagy éppen az illúzióvesztés is belefér. „Nem hiszek semmit. Meg kell vallanom, / Olykor magát a Semmit sem hiszem. / Órám megállt, reményem elhagyott, / Magam vagyok, nem hiszek semmiben.” – írta a Túlságos csend soraiban 1970-ben. Már ekkor is a költői gyakorlatára és léthelyzeteire visszatekintő attitűd nyújtott egyfajta számvető, morális összegzést. Ennél is sokatmondóbb s egyben őrá jellemzőbb a látszólag furcsa című Sztriptíz, mely az egykori felismeréseket levedlő, s a lényeget fokozatosan, tisztán meglátó poétát és elnémulásának belső indokait engedte megmutatni. „Minden sorom egy-egy felismerés volt. / Minden versem egy megoldott talány. / Az volt az élet, az volt a valódi – / Az volt a boldogság talán. / Fátyoltáncot járt nékem az igazság. / Fehéren sejlett pompás termete. // Lassan vetkőzött, s minden mozdulattal / Egy versemet vetette le. / Burkok bomoltak, foszlottak a fátylak, / S minden foszlányuk dalra indított. / S az átsugárzó test minden dalommal / Meztelenebb lett, csábítóbb. / Azóta már lehullott minden fátyol, / Elhalt azóta kedvem és dalom. / Előttem áll a meztelen igazság, / S nincs többé, amit mondanom.”
Amikor a rendszerváltás után, 1990 februárjában az említett, összegyűjtött versei elé írt sorokat 61 esztendősen lejegyezte, nem tudhatta, hogy egy bő éve van csupán hátra a végső összegzésig.
Boka László
Tornyok árnyékában
Tőle kaptam az első elutasító levelet. Még az Igaz Szónak küldtem be a verseimet (bocsánat: a szövegeket, amiket verseknek hittem), és pár napra rá meg is érkezett a szerény, csúnyácska levelezőlap – vélhetően tucatnyi állt üresen a szerkesztőségben hasonló célra. Csak pár sor, a kikosarazás nyilvánvalóságával. Máig bánom, hogy nem tettem el, de az ifjonti csalódás, főként ha nagyratörő terveiben akasztják meg az embert (én akkoriban már Arany és Vörösmarty mellett képzeltem el leendő helyem a panteonban), nem kedvez az archiválás alázatának. Néhány napig kallódhatott az íróasztalon (talán abban bíztam, hogy ez idő alatt megváltozik a szavak értelme, kérlelésbe fordul a visszautasítás), aztán vélhetően a szemétkosárban végezte. Így nem tudom szó szerint idézni. Csak a szelídsége maradt meg, hogy körültekintően, de határozottan jelzi, hogy ezek még nem, de talán, ha folytatom, ha küzdök tovább, ha van bennem elég elhivatottság és némi tehetség, akkor nincs kapu, ami ne nyílna ki. Akkor majd én is olvashatom a nevem az oldal tetején. Mert a zseni nem csupán tálentum és elragadottság kérdése, hanem a munkabírásé is – ezt persze akkor még nem tudtam. (Ma már tudom, illetve azt is, hogy nem vagyok zseni – jó lenne megírni neki, megértéssel fogadná. Egyébként meg miért nincs a seggelős melónak múzsája, istene, hérosza?)
Ez volt benne, és a szelídség, még ha évtizedes utat is kellett megtennie, végül célba ért. Szörnyű, de a levél kézhezvétele idején nem nagyon tudtam, hogy ki is az a Székely János. Mármint azon túl, hogy ő a marosvásárhelyi irodalmi lap egyik szerkesztője, a verskapu éles szemű őre. Azt hiszem, nagy fitymálóan el is olvastam tőle néhány verset. De az a hang – a szelíd, szinte már lemondó bölcsesség hangja – nem juthatott el hozzám, mert akkor én még a tűzijátékban hittem. A nagy durranásban, eget-földet mozgató rímekben, székesegyházakat megszégyenítő szerkezetekben. Ahogy ő utasított el engem, úgy utasítottam el én őt, annyi különbséggel, hogy az ő mondatai mögött ott volt a rokonszenv és a biztatás, az én gesztusomban csak a gőg. Az, ami nem enged igazán jól írni, olvasni.
Nagy bánatom, hogy soha nem találkozhattam vele. Én Szatmáron jártam iskolába, ő Vásárhelyen élt, dolgozott. A rendszerváltás után, amikor ezeket az apró-cseprő akadályokat legyőzhettük volna, már nem volt idő erre. Ő egyre inkább visszahúzódott, én meg valósággal kirobbantam a világba, hogyan is érthettünk volna szót? Magamnak kell elképzelnem hát a találkozást. Sok más találkozás nyomán. Mert egy idő után megérkeztek hozzám a szavai. A vesztesek, Csigaház, A nyugati hadtest, a Caligula helytartója, és legfőképpen: A másik torony. Nem szeretnék nagy szavakat használni, mert nem illene hozzá, de bennem ez akkor is a román diktatúra éveinek kiemelkedően nagy prózai teljesítménye. Ha ironikusan akarnék fogalmazni, akkor nagyobb „kudarc”, mint a Kertész-féle, hasonló címet viselő regény. „Nekilátok, hogy szegény, megzápult agyammal szavakba öntsem, szegény, engedetlen, szó- és betűtévesztő kezemmel papírra vessem ezt a történetet…” A világot kizsákmányoló, mindent és mindenkit leuraló, totalitárius kudarc, és ezzel párhuzamosan az írói kudarc, az anyag ellenállása, a megfonnyadt történet, amely értelmét vesztetten hever a papíron, amilyen értelmét vesztetten magasodik az embertelen erőfeszítéssel felhúzott torony a hegy tetején. Nem is lehet rá nagyon másképp reagálni, csak tamáskodó fejcsóválással, hüledezve, újra és újra nekirugaszkodva a megfejtésnek: miért épült, minek szánták? Amilyen megfejthetetlen csöndeket hagyott maga után minden elnyomó, rövidlátó rendszer, hatalom, birodalom. Úgy is mondhatnám, hogy Székely minden-ellenes volt. Tagadta az önkényt, a tekintélyt, a kultuszt. Mindazt, amiben kora olyannyira bővelkedett. Még a saját hírneve ellen is dolgozott, amikor a rendszerváltás után mindent elkövetett, hogy ne kapja meg se a József Attila-, se a Kossuth-díjat. Ne legyen semmilyen tam-tam, harci zaj, ne épüljön egy újabb torony.
Mennyire nem értettem én ezt. Hiszen nem az elismerésekkel rója le a világ a zsenik előtt a tiszteletét? Nem ez az írói lét egyik legfontosabb velejárója, a kifejezhetetlen tisztelet szerény próbálkozásai? Ennél jobban nem is lehetne félreolvasni őt. A mítosztalanított mítoszok mesélőjét. S talán ezért lett vagy maradt kevesek írója, még kevesebbek rajongásának tárgya, hiszen művei levetnek magukról minden felesleget, minden habzó lelkesedést. Aki itt belép, dobjon le magáról minden nélkülözhető jelzőt, fordulatot, beszéljünk őszintén, némi fájdalommal tehetetlenségünkkel szemben.
Időnként újraolvasom ezt az esszéregényt, ezt a keserű monológot: egy sosemvolt polgár vallomásait, aki mégis mindent tudna egy értékekkel teli élet ethoszáról, már ha hagyták volna azt az életet élni. (Bár könnyen lehet, hogy belül mindvégig ezt élte.) Itt nem a szülők, nagyszülők életvitele, világlátása, erkölcse tűnik el egyik napról a másikra, nem ezt roncsolja össze a történelemnek becézett idő, hanem maga a világ zsugorodik, ahogy a torony egyre magasabbra hág a még kordában tartott káosz tetején. Egyre magasabbra tornázza az elbizakodottság, az önreflexió teljes hiánya, a hübrisz. Már a megnyomorítók is foglyok saját maguk börtönében, legfeljebb az egy kicsit kényelmesebb, mint a többi.
Kafka, Orwell, Kertész sok mindent tudott az embert önjáró Sziszüphosszá lefokozó rendszerekről, még ha nem is mindig erről írtak. A sorstalanság kényszereiről. Székely is erről beszél legjobb műveiben. „Ott van, felépült, tönkretette a földet, értéktelenné, értelmetlenné, utálttá a létet (úgyhogy azóta szinte már szégyen embernek lenni), ott van, erőnek erejével, a poklok minden hatalma ellenére felépítették – és nincsen, nem is volt soha értelme.” Vajon szégyen írónak lenni a tornyok árnyékában? Vagy a lehetséges egérutak egyike? Sovány vigasz, hogy legalább tudósíthatunk a fokozatosan kibomló értelmetlenségről, idővel szintén értelmetlenségbe hulló szavakkal? Amolyan Rieux doktorokká váltunk, aki nem nagyon tud mást szembeszegezni az értelmetlenség járványával, mint adminisztrálni azt? Gyógyítás helyett megpróbálni elkülöníteni a már fertőzötteket a még egészségesektől, és nem elítélni azokat, akik elszöknek? (Persze kérdés, hogy hová lehet még szökni? Mire nem vetül még a torony árnyéka?)
Azt tartom nagy irodalomnak, amely nem kész válaszokkal szolgál, hanem megtanít kérdezni. Megtanít együtt élni a soha nem érkező válaszok maró hiányával. Amely lebeszél a saját tornyunk megépítéséről, gondozásáról, az iránta érzett nem szűnő vágyról. Számomra nem kérdés, hogy Székely írói világa ilyen. De ha találkoztunk volna, egy szót (vagy téglát) sem vesztegettünk volna erre. Reményeim szerint minden ott lett volna a hallgatásunkban.
Papp Sándor Zsigmond
