Sztriska Panna
A Sztriska Pankának az a legnagyobb baja, hogy a szülei nem örökbe fogadták. Mindennap ki is jár ezért a faluhatárba, és a magyarországi hegyek felé kiáltozza: „édesanyám, hallasz még?”
Már egészen hozzászoktunk ahhoz, hogy Szentistvándon minden férfit meddővé tett az Atyaúristen, de a Sztriska Mihálynak egyszer csak vajúdni kezdett a felesége. Ameddig a hasa nőtt, azt hittük, álterhes az Ágica, bárhol előfordulhat ilyen, ez az Atyaúristen furcsa vicce az itteni házaspárokon. A nők néha annyira akarják a gyereket, hogy a terhesség legtöbb tünetét észrevehetjük rajtuk: a vérzés-elmaradást, haspuffadást, néhányak még rúgásokat is éreznek a méhükben, és olyankor megesküsznek, hogy a hasfaluk ugrál fel-alá.
Amikor a Sztriskánéból hirtelen egy gyerek is előbújt, rájöttünk, hogy az Atyaúristen ezzel a családdal viccelődik a legfurcsábban. A Sztriska Mihály nem akarta elhinni, hogy ha a faluban egyszer már gyereknek kellett születnie, az miért lány lett, de ha már lány, akkor miért épp nála jött a világra: „Ha meghalok, a lányom örökölje tőlem a mészárszéket?” – kérdezte tőlünk, amikor a keresztelő után összeültünk koccintani. A szelencémet utoljára az előző pap nyitotta ki, a krizma ekkorra teljesen megsavanyodott benne. „Egy lány a saját vérzésétől is megijed” – folytatta a Sztriska. – „Hogy bánna el a disznó- vagy a marhavérrel a szeme? És ez csak a kisebb baj, legföljebb nem néz oda. De akkor is hallja a visítást, bőgést, márpedig a nők, ha visítást hallanak maguk is visítani kezdenek, ahelyett, hogy a kezük járna. Nem véletlen, hogy vak böllérről már hallottam, lányböllérről nem.”
A Sztriska meg a felesége jobb híján megviccelték az Atyaúristen furcsa viccét: úgy nevelték a Panka lányukat, mintha őt is örökbe fogadták volna, ahogy Szentistvándon minden gyereket. Panka is amolyan jobb híján-gyereknek érezhette magát, ahogy minden fiú és lány a faluban.
Sztriska Mihály nem próbált belőle fiúgyermekfélét faragni, ő úgy mondta nekem: „nehogy aztán Pankám esküvőjén derüljön ki, hogy nincs töke a vőlegénynek!” – én erre csak fanyarul vigyorogtam, de értettem a Sztriskát: két hazugságot már nehéz szívvel gyónna nekem hétről-hétre.
Így aztán megtanította Pankának, hogy egy lány visít például, ha disznóvisítást hall, de utána már könnyek nélkül kell tisztítania a beleket: „egy jó lány fél a vértől, de a szartól már csak nem szarja össze magát” – mondogatta a Sztriska mosolyogva. Mire tizenkétéves lett a Panka, csakugyan jó lány vált belőle, az apja pedig elégedett volt. Az öreg Sztriska ekkorra már süketnéma-vak böllérekről is hallott, „de lányböllérről, meg lehet nézni a Pankát, maga az Atyaúristen se akar hallani”. Mi erre csak bólogattunk, valóban lehetnek olyan furcsa viccek, amikhez még az Atyaúristennek sincs humora.
Hogy Panka ekkoriban mennyire hitte el a szülei füllentéseit az örökbe fogadásról, nemigen tudni. Furcsállhatta, hogy épp a Sztriskáék vették magukhoz, még ha a szüleinek erre is megvolt a meséjük, azt mondták: böllérfeleség hozta hozzájuk a kis Pankát délről, olyat meg nem csinálhattak, hogy egy böllérlányt nem fogadnak be, még ha soha nem is válik belőle lányböllér.
Az biztos, hogy Panka volt az egyetlen jobb híján-gyerek, aki elkezdett kijárni a szentistvándi határba, és dél felé fordulva hangosan ismételgette: „édesanyám, hallasz még?” Tizenhatévesen ment ki először a faluvégre, a Sztriskáné pedig azóta teljesen megsüketült.
Panka olyan hangosan szokott kiáltozni Magyarország felé, mintha nem is bízna abban, hogy épp az anyja fogja meghallani őt. Pedig az itteni tótoknál az a hiedelem, hogy a lányok kiáltása az anyjukban visszhangzik, akárhonnan is hívják őket. Olyan ez, mintha egy magzat fölsírna a méhben, a tót anyák azt mondják, egy éles hang karcolja végig a testet hastól a dobhártyáig.
Sztriska Mihály mára belenémult a Sztriskáné süketségébe, a lányának pedig amúgy sincs már mit mondania, vénségére megbékélt az eddigi hazugsággal, nem kell már cifrázni rajta. A Panka talán szintúgy megbékélt vele: ha már csak megtűrik az embert, jobb azt hinni, hogy legalább megtűrni szeretik, ahogy a többi jobb híján-gyereket.
Talán magának is csak hazudja, hogy elhiszi a hazugságot. De így se hazudik nagyobbat magának, mint a szülei nekem. Pusztán azzal, hogy csak hallgatni járnak a gyóntatófülkébe.
A kakaslevest ivartalanítják
Semmi kétség, Nagyságos Úr, az Újházy-házat kiherélik. A családfő, a Doktor Úr kezdte. Arról régóta szólnak a debreceni pletykák, hogy a felesége egyre csak hajtogatta neki: a vagyont már így is háromfelé kell osztani. Az Újházy választhatott: vagy magát teszi terméketlenné, vagy a fiai közül valamelyiket, egy jó orvos pedig ilyenkor önmagán kezdi a kúrát.
Mindenki a Doktor Úr színészfiától, az Edétől hallott arról a húslevesről, pedig az apja találta ki. Egy vén kakas kell hozzá, a Doktor szerint az ilyen madár megkeményedett izmaiba hosszú évek szerelmes viharai gyűlnek össze. Váltig állította, hogy ez érződik a leves ízén is. A rendes Újházy-levest sózni, borsozni nem illik, egy napig tart a főzésidő: amíg a kakasból kifő az erő, és az öreg izmok is megpuhulnak. Közben a répát, zellert, karalábét, petrezselymet három óránként cserélik a lében, mert szétfő, a végére minden zamat csakis a húsból és a zöldségekből áll össze.
Néhány orvos sarlatánnak tartotta a Doktor Urat, de ő receptre is fölírta a levesét, azt mondta: „a legyöngült emberből egészségest, az egészséges emberből vérbő ifjút csinál.” Annyi bizonyos, hogy a debreceni urak gyakran főzettek maguknak Újházy-levest, és úgy tűnik, sokaknak tényleg sikerült erőt meríteni a kakasból a szerelmes hancúrokhoz. Tudja, Debrecenben az úriosztálynál az a legnagyobb feneség, hogy az asszonyok is kálvinisták. Két vajúdás után azt gondolják, megszolgálták a maguk dolgát, és az urukat távol akarják tartani maguktól. A tehetős asszonyoknál pedig telik arra, hogy kihízzák a férjüket az ágyból. Akkora fart és hasat növesztenek, hogy fabottal sem piszkálná meg őket az ember, nemhogy hímvesszővel. Úgy tessék elképzelni, hogy az Újházy doktornak hála még ezeket az asszonyokat is várandóssá tették az uraik. Akkora lett bennük a bagzási kedv, hogy akármekkora volt a feleségük, betúrták magukat először melléjük az ágyba, majd a hájpárnákon át a szemérembe.
Képzelheti, az Újházy doktor felesége miket gondolt, amikor már a harmadik fiát hozta a világra. Nem véletlen, hogy addig pörlekedett a férjével, amíg az el nem kezdett leszokni a levesről. Az öreg doktor senkinek nem szólt erről a házban, de egyre-másra tyúkot használt kakas helyett. A cselédség sem tudott semmit. Az Újházy ritkán fordult meg a konyhán, de a levesfőzést ki nem adta a kezéből: olyan volt neki, mint egy műtét vagy medicinakeverés, és ugye az ilyesmit egy jó doktor nem bízza másra.
A cselédek csak azt vették észre, hogy az inasfiúnak nem úgy megy a dolga a konyhalánnyal, ahogy annak előtte, de erről egy mukkot sem szóltak, amíg a középső fiú, az Izidor el nem kezdett panaszkodni. Erről ugye úri házban nem beszél senki az apjának vagy anyjának, de az inasfiún látta, hogy ugyanaz a bú nyomasztja, mint őt. Ezt az orvosi nyelv magduzzanatnak hívja: az ágyékban úgy felszaporodik a hasztalan férfimag, hogy az egész embert húzza magával. Ilyenkor az orr folyton le van szegve, csak a nadrág felé néz bánatosan: ha két férfiú sokáig beszél úgy, hogy egyik sem tud másik szemébe nézni, akkor ott bizony föléled a gyanú.
Az Izidor nekem úgy mesélte: az inasfiúval elkezdték figyelni az öreg Újházyt is, de a Doktor Úr tapasztalt az emberi test dolgában, volt benne önfegyelem, ebéd közben csak egy-egy pillanatra sandított az asztal alá. Az Izidor próbált puhatolódzni nála: „Édesapám, mostanában kicsit bánatos az orra.” Az öreg Újházy erre csak morgott, a legtöbb, amit ki lehetett szedni belőle: „tudod, fiam, az anyád, de ebben a korban már ilyen ez.”
Azért a Doktor Úr sem tudta örökké türtőztetni magát, néhány hónap alatt fáradt a figyelme. Az orra állítólag már teljesen a levesbe lógott evés közben, az Izidor szerint azt se lehetett tudni, hogy kanalazza-e még a levét, vagy szipogja befelé magába. Azt biztosan látták, hogy a levestől nemhogy megifjodik, de még bágyadtabb lesz, és a felesége nélkül lassanként felállni sem tud az asztalfőről. Szó se róla: a vénlány nyomott vagy egy mázsát, lehetett rá támaszkodni. Az Izidor szerint az anyja csak azt mondogatta: „meg kell szoknia apádnak az öregséget.”
Akármennyire is szokta a korát a Doktor Úr, a levesfőzést ekkor sem adta ki a kezéből. Ekkorra már a hallásával és a látásával is gondok voltak. Erre az Izidor úgy jött rá, hogy az inasfiúval követték egyszer az apját, amikor az a tyúkólak felé totyogott. Az Izidor úgy mesélte, hogy az öreg megfogta a madarat, ők mentek mögötte, a Doktor Úr megfordult, észre se vette sem a fiát, sem az inasfiút, pedig ott álltak vele szemben. Elvágta az állat torkát, és befelé indult a házba, ki se kerülte őket, csak ment egyenesen, az Izidoréknak kellett félreugrani, nehogy összeütközzenek. Olyan volt a Doktor Úr, mintha csak valami öreges ösztön hajtaná, ami pedig kívül esik ezen az ösztönön, azt meg se látja, meg se hallja.
De az Izidorék csak ekkor döbbentek meg igazán: amikor végignéztek a tyúkokon, kakasokon, nem tudták megmondani, melyik-melyik. Mindegyiknek színes volt a farktolla, hetyke a sarkantyúja, de herét egyiken se találtak. Mintha a madarak is elfelejtették volna, melyiküket kell belefőzni a levesbe. „A szag lehet az oka!” – bizonygatta az inasfiú. – „ezek megérzik, ha rossz hús fő a levesben. És már azt se tudják, milyenek legyenek, hogy levágják őket, vagy éppen hogy békét hagyjanak nekik.” Az Újházy Doktor mintha a csirkéit is elbizonytalanította volna, hogy melyiküknek milyen ételben a helye.
Én mondom: Az Újházyaknál nem csak a házat herélik ki, de az udvart is. No, de sokat beszélek, Nagyságos Úr. Sikerült választania? Egy finom kakastöke pörköltet az ijedtségre?
