(Mahalia Jackson-nek, többek között) 1. Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem, Ott, hol sisakos sellők súgnának sötét sásnál. Aszályvert lelkem többnek hittem tó-fodrozásnál, Túl síkos vértestek sercegésén, sűrű nedven. Csak brekegést hallani, maszatos moszat ellen Nem véd mocsár mélye; tikkadt, fulladásos halál Les már rám; a por is fojtogató lehet - zilál Minden lélegzetet. Partra vetve tátog lelkem. Élettelen-élő sejtem mind szárazság bűze, Reményt változásra nem ad, nem érdekli, űz-e – Vígan lubickolnék, de nincs víz, hol megmaradjak. Unom szépségem, unom rútságom, mind hiába, Az is csak gömbölyű emlők haszontalansága. Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak. 2. Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak. Mintha betörték volna, szilánkokban sugara, De aztán egyszer csak fényben úszik szembogara, Ha mellettem egy csecsemőt ölből ölbe adnak. Zsenge zöld árnyalatát veszi a poros parlag, Apró szemű eső illatát messzi szél hozza, Kitárt ablak nap szikráját visszasugározza, Két szemem bogarát nem sötétítik bús varjak. De halkul gügyögés, távozik anya és gyermek, Vele a zümmögés, maradnak csend-csupasz termek. Kiürült lelkemben szikkadt keservek sorvadnak. Tó és kert füstbe tűnik, marad a semmi váza, Forrón fojtogat magány, ez száraz könnyek háza. Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak. 3. Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak, Megannyi nehéz gondolat levegőért kapdos. Vázában mérges ág, azon ül a vágy és csapdos. Lelkem ajtót zár, bár rajta kevesen kongatnak. Mókuskereket eszkabál, azon le-fel futnak: Remény és kétségbeesés, két mostoha lakos. Majd vitamint szedni, orvoshoz menni: sok okos Dolog megfordul a körben, azon le-fel futnak. Fáradtan térdepel végül és izzón könyörög: Hiszi, hogy az Ég halálra életet csöpörög, Ha akarja, gyümölcsöt olt termőtlen testében. Sarokban szortyog a lélek kihűlt hűtőteste: szerelem. Homályon hízott, úgy huhog az este; Ásító árnyak ártó ágak átellenében. 4. Ásító árnyak ártó ágak átellenében Sötét csipkét vernek a szemem köré, de mégsem Veszti arcom a világ mosolyát, ajakrésen Kitör az illő nevetés, vállam lekefélem. Mert gondolni kell másra, szeretni elvetélten, Adni-venni, adót fizetni, túl rettegésen - Fiókolni babaplédet, (mintha lépnék késen), Leróni hát állampolgári kötelességem. Matat a tudat valami fontos és szép után, Imaszínű szentséget szagol fülem szósután, Nem bírja elhagyni a beszédet szikes lelkem. Mikor csendben kéne lennem, dörög minden bután, Tisztítja ige, simítja zsoltár fehér ruhám, Túl e taplós televényen, túl e tömött testen. 5. Túl e taplós televényen, túl e tömött testen Mi lennék, mint szárnyaszegetten szárnyaló szellem? Szeget vert férjem, falon sok keretben emlékem: Hering. Szemem sarkából, zuhanórepülésben Látom mind. Tetszik az életem, bár nem volt Éden. Klausztrofóbiások, hát szabadon engedem… Múltam konzervje elárasztja a szobát, nyelem A szagát: család, barát, iskola, munka, Isten… E kegyetlen hitem a valóság atomporát Átszövi: hogy van, mi átdöfi idő tomporát. Ha kihullik kezemből toll, kulcs, szempillaspirál, Elnémítom meseszövő-gépem s a zongorát: Van Kerettörténet, bár még nem látom fároszát. Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll. 6. Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll. Kován pattant szikra már habzsoló lánggá fajul, Riadt vadként a jóhiszem szomjú vízhez lapul, Tomboló nyelvek hője apaszthatja, nem hátrál. „Miben leled erőd, vagy tán összezavarodtál?” Vézna, girhes állat a bizalom: ha szabadul, Végighajt engem kínon, veszedelmen, konokul Vágtat át az életen, s a célig tán meg sem áll. Pedig úgy hallgat a Rejtőző Isten, kiben én Feltétel nélkül hittem, messzire tűnt Rideg Fény. Ő csak hibernál, míg én futótűzben vesztegzár Alatt, s ki visz ki innen, hacsak nem ez a nyergén… Őzike hátán visz engem hitem kín peremén: Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál). 7. Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál), Riadt szemű vad vagyok, önmagam elől futok. Semmi sem rettent úgy, mint tükörképem: az undok. Bár szerelmem szerint szép vagyok, taszít e szempár. Mi tagadás: bennem az Isten képe csirizestál. Néha felsejlik éke, ha hálától mordulok - A törések mentén azért szivárog a szurok. Mi tagadás: önzésem sötétje degenerál. Ehhez jobban ragaszkodok, mint javulásomhoz, Kis kacsók képébe kapaszkodok, bár jót nem hoz, Képéhez közelebb nem vonz, bevallom csendesen. Bár ne így lenne, hogy: rosszat szűr belőlem a rossz! Rá szükségem ne lenne: apad belőlem a kosz… Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen. 8. Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen. Kihalt mocsár sekélye ez… Innen hova uszít, Ha nem magamba be? Homályom felszíne taszít, Mélyre fúr uszonyom, hol lakik Ő – fölkeresem. Csörtet csikóhal-csend. Itt lakik Ő? Fölkeressem? Mélyebbre hát, holt hínár alá! Erjedt vér borít, Bíbor borában megtörik lidércfény, besűrít. Lepárlik az űr, forr a kozmosz leve selymesen. Ki hitte volna, hogy végtelenebb a Végtelen Idebenn, hol csillagtalan a Világegyetem? Sötét mézbe merít mellemben nádcukor-sűrű. Vak világ halszálkái közt túrok a semmiben, Furkálok, dúlok-fúlok a termékeny én-űrben. Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű! 9. Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű, Ezen felül Homo sapiens, így alvajáró, Kapkodó, matatón kutató, mást sem csináló… Benne fordul a világ közepe: kozmosz-szemű. Nő vagyok, persze, de úgy vélem, mégsem féleszű. Láttam a Kilimandzsárót, s a Kilimandzsáró Is látott engem. Visszanézett rám, fala málló, S ott várt rajta Isten: vulkánon átsütő Derű. Hová mennék Lelke, hová futnék arca elől? A sok keresés is lehet futás, lelket megöl. Holtak hazájában megágyazom – szenes egű. Egyszer csak recseg-ropog a sötét padlás elöl, Én szomjas hatökör, (iszom fényét – megáll fejtől,) Édentől északra éhes éteri életű! 10. Édentől északra éhes éteri életű Minden izgő lény, habzsolja vény bennük az időt. Telhetetlen törvény szítja őket mind, nyúlcipőt Húznak, és futnak, míg engedi az Örökéltű. Bár undorít ez ordas világ foga-éle, hű, Be taszít! – de ember-voltom magamhoz húzom, sőt, Ahogy magához öleli kis sikló az új bőrt, Rásimítom a megváltást, bár lehet: keserű. „Minek neked gyermek? Nem elég e hiú álom?” Mert kitörni készül a szeretet, úgy találom: Hinnem kell, hogy életbe szökik a meleg vetés. A köhögő csend nem elég, ennél több kell: Shalom, Megnyugodni kéne, való ír a vérre… Látom: Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés. 11. Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés. Elfolyik az Isten vére, s minden kelő nappal Újra kezdi: borfénye csuprom tölti malaszttal, Így köszönt be epés lelkemben az otthon levés. Megérkeztem vagy az otthon jött el – ilyen ellés Is kell néha: kinyögni a békét üggyel-bajjal. Forró kávépáraként illan szomorú-szaggal A termeszléptű idő mián felgyűlt feszengés. Kiszáradt kaktuszok kíméljenek! – ős mesefa Fészkeli főgyökerét gyomrom alá: Idea Szökik szárba, kivirágzik, terem – örök fényű. Még ha gyümölcsét hullatná, csilláma illanna, Akkor sem riadnék, mélyre fúrnék: nem lehet a Muharba maró mancs maradandó merevségű. 12. Muharba maró mancs maradandó merevségű Pedig – ilyen egérszemű bátorságom, szemig Ver az aggodalom. „Ne félj, kicsinyhitű! Esik!” Szétrepedt árkaimba hull az áldás. Hegedű Hátán dobol a százhangú zápor. Egypetéjű Ikrek sem érnek annyit, mint jelenléte. Egyik Szemem még könnytelenül sír, de ha megkérdezik: Most is állítom, hogy az Isten nagy tehetségű. Lázárszárú hitem felszökik sebtében, ha hív. Sötétben, rekettyében, jégben: ilyen az új szív. Cserépedénybe rejtve, felejtve: négylevelű. Ki lennék? Már nem is ő: valódi nő, nem fiktív. Nővő, erős tő, elméje ág-bogas, kreatív: Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű. 13. Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű A meddő-nyomor. Rá se… - én vagyok én, ezt Tőle Örököltem, aki a Vagyok. Jelenben rőzse Lángja melenget: ma-létem hője újsütetű. Hópihe a perc, úgy szemerkél, most minden könnyű; Langyos tejben kukoricapehely minden szőke Tévedés: le tudom nyelni. Termést érlel tőke: Nagyszemű szőlő a könny, pergő cseppkő-törvényű. epedést. Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést. 14. Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést. Az eszem így tombol, minden rendben. még akkor is, ha Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem. Mesterszonett: Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem. Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak. Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak, Ásító árnyak ártó ágak átellenében. Túl e taplós televényen, túl e tömött testen Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll. Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál), Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen. Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű, Édentől északra éhes éteri életű. Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés. Muharba maró mancs maradandó merevségű, Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű, Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.
