Októberre már megkezdődött a tanítás: iskolában, egyetemen egyaránt. Azt hallom, olvasom, hogy egyre több a diszlexiás és diszgráfiás gyermek. Vajon így van-e? Ha igen, mi lehet ennek az oka? Egyáltalán: mit jelent ez a két fogalom a szakmában, és mit a valóságban? Lehet-e tenni ellene, és hogyan? S vajon mi az ára, ha sokan maradnak funkcionális analfabéták? Őszelőn ezekről a kérdésekről tandemezünk.
(Bácsi János)
Még mindig sokan gondolják úgy, hogy a gyermek a diszlexiát vagy a diszgráfiát az iskolában kapja el, mint az influenzát. Ennek a megközelítésnek lehet valami valóságalapja, hiszen az iskola állítja először olyan követelmények elé a gyermekeket, amelyeknek néhányan nem, vagy nem mindenben tudnak megfelelni, ez a követelmény pedig az olvasás és írás elsajátítása. Az olvasást és az írást vizuális nyelvnek is nevezhetjük, megkülönböztetve ezzel a beszédtől, a verbális nyelvtől. Beszélni a legtöbb gyermek úgy tanul meg, hogy észre sem vesszük, az olvasás és írás elsajátítása pedig leginkább egy idegen nyelv megtanulásához hasonlítható, amihez nagyon sok idő és munka, türelem kell, és nem megy mindenkinek ugyanolyan iramban.
Ha egy gyermek nem tud adott időre adott szinten megtanulni anyanyelvén olvasni, akkor diszlexiáról beszélünk, ami érintheti mind a hangos, kifejező, mind a néma, értő olvasást, vagyis a legegyszerűbben fogalmazva: a diszlexia olvasászavar. Ha pedig egy gyermek adott időre nem tanul meg a követelményeknek megfelelően írni, akkor diszgráfiáról beszélünk, vagyis írászavarról. Néha e két nyelvi zavar társulhat egymással, de ha csak az egyik is fennáll hosszú időn keresztül, ha a gyermek nem részesül a szükséges fejlesztésben, akkor a diszlexiája vagy diszgráfiája tanulási nehézséget fog okozni, negatívan hat iskolai teljesítményére, megnehezíti a társas kapcsolatteremtést, sőt a későbbiekben nehezítheti a munkahelyi beilleszkedést.
Nyelvtől függetlenül a lakosság 5-7 százalékát érinti a diszlexia vagy a diszgráfia. Az arány nem nő vagy csökken, de egyre finomabb mérőeszközeink vannak, így egyre pontosabban állítható fel a diagnózis, így szerencsére a diszeseket nem sorolják már a mentálisan retardáltak közé, hanem általános tantervű osztályokban a többi tanulóval együtt oktatják őket. A diszlexiás gyerekek között magas az átlagos intelligencián felülivel rendelkezők aránya. Nagy részük tizenkét éves korára leküzdi a diszlexiát.
A diszlexia és a diszgráfia okai sokfélék lehetnek. Bizonyítottan örökletes is, hiszen a diszes szülők gyermekei esetén tízszer gyakoribb a diszlexia előfordulása, mint a lakosság más eseteiben. A diszlexia okai között szerepel a hallászavar, amikor az auditórikus percepció nem elég érett arra, hogy két hang között bizonyos minimális különbséget érzékeljen. Ilyen például a p-b pár, ahol a két hang képzése csak annyiban tér el, hogy az egyik esetben rezeg a hangszál (b), a másiknál nem (p), és ezt a rezgést nem lehet látni, csak hallani. Ilyen esetekben a hallás fejlesztése kerül előtérbe a terápia során. A látást is tanuljuk, és ha egy gyermek látórendszere nem érett még, például nem elég fejlett a „Mi?” pálya, ami felismeri az alakokat, akkor bizonyos betűket téveszteni fog, ilyen az u–n, b–d stb. A diszlexiások nem összevissza tévesztenek hangokat, betűket, hanem szisztematikusan, vagy azokat, amelyek hangzása nagyon hasonló, vagy azokat, amelyek írásképe tükröztethető egymásba. A látókéreg másik területe a „Hol?” pálya, amely többek között a sorrendezésért felelős, vagyis itt érzékeljük, mi van közelebb, mi van távolabb, mi van jobbról, mi van tőle balra stb. Ha egy gyermeknél ez a terület még nem elég fejlett, akkor gyakran visszafelé fogja olvasni a szavakat, vagyis a ló helyett ól, az őt helyett tő stb. hangsort fog olvasni. Ilyenkor sorrendezési feladatokkal lehet fejleszteni az adott területet. Lehet még a diszlexia oka a rövid távú memória kapacitásának a hiánya. Ez a memóriatípus az, amely soha nem üres. Biztosan játszott már mindenki olyat, hogy most nem gondolok semmire. Ilyenkor a rövid távú memóriánkban az a mondat van, hogy most nem gondolok semmire. Ahhoz, hogy megtanuljunk olvasni, a rövid távú memóriánk kapacitásának el kell érnie minimum öt egységet, vagyis öt különböző dolgot egyszerre a memóriánkban kell tartani ahhoz, hogy ki tudjak olvasni egy szót. Ha egy gyermek rövid távú memóriája még nem éri el az öt egységet, akkor a memóriáját kell fejleszteni, amihez bármilyen memóriajáték jó, és ezeket szeretik is a gyermekek. Van még a diszlexiának egy nagyon kis hányada, aminek az okát nem tudjuk megmagyarázni.
Ha felmerül az írás vagy olvasászavar, mindig kérjük szakember segítségét, a tanító pedig differenciáltan fejlessze! Nem lehet a diszlexiát azzal gyógyítani, hogy egyre többet és többet gyakoroltatom az olvasást, hiszen az olvasási készségnek éppen hiányzik egy eleme (látás, hallás, memória), ami nélkül az olvasás nem működik. Ez olyan, mintha az úszni nem tudót mély vízbe dobnám, hogy gyakorolja az úszást.
(Magyari Sára)
Nézegetem a PISA-felmérések eredményeit (Programme for International Student Assessment = nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja), amelyek jelzik, egyre siralmasabb a helyzet. Ezek a felmérések háromévente történnek, ahol a 15 évesek képességeit mérik a szövegértés, az alkalmazott természettudomány és alkalmazott matematika területén. Lehet, bonyolultnak hangzik a dolog a megnevezés alapján, de gyakorlatias, a valós életben való boldoguláshoz szükséges tudást mérik ezek a tesztek. Ha jól emlékszem, a 2018-as mérés alapján a romániai kamaszok 40 százaléka funkcionális analfabéta, ebből egyharmad lány és kétharmad fiú. Mindkét arány ijesztő. A negyven százalék, az majdnem az akkor 15 évesek fele, s az, hogy kétszer annyi fiú teljesít nagyon gyengén a szövegértés terén, félelmetes. Nemcsak az egyéni boldogulásuk miatt, hanem a társadalom működésére nézve is. Hiszen a mi kultúránkban a vezetői pozíciók nagy részét a férfiak töltik be. És a tapasztalat azt mutatja, be is töltik: ha tudnak írni-olvasni, ha nem.
Tudományos megközelítésben nagyon szerteágazó a funkcionális analfabetizmus meghatározása. Közérthetően azt mondhatnánk, hogy az egyén felismeri ugyan a betűket, el tud olvasni egy szöveget, de nem érti azt, nem működik például a lényeglátás. Vagy bár ismeri a számokat, de nem képes műveleteket végezni velük – a fejben számolás mint rémálom jelenik meg ebben az összefüggésben. Csak halkan jegyzem meg, hihetetlenül sok „tanult ember”, „művelt ember” is ide tartozik. A gond pedig az, hogy az ilyen emberek könnyen átverhetőek, könnyen manipulálhatóak, hiszen főleg annak hisznek és hihetnek, amit hallanak, látnak, nem annak, amit olvasnak. Most ne menjünk bele a becsaphatóság egyéb okaiba, de majd az is megér egy Tandemet.
A diszlexia részképességzavar, amikor nehezen megy a betűk, számok, szavak felismerése, írásban a betűk felcserélése, az olvasott szöveg értése nehézkes vagy egyáltalán nem működik. A diszgráfia írászavart jelent, lehet teljes írásképtelenség vagy részleges. Lehet a diszlexia írásos tünete, de rossz mozgáskoordináció eredménye is. Az okok lehetnek biológiaiak (fejlődési, pl. az idegrendszer sérülése következtében) és lehetnek környezetiek, ide tartozik a lelki sérülés is. A káros környezeti hatások érdekelnek jobban. Úgy tűnik, ide tartozik az okoseszközök nem megfelelő használata, a képiség felerősödése az oralitással szemben, de befolyásoló tényező lehet a mozgásszegény életmód is.
Bevallom, néha megijedek. Több ok miatt is. Egyrészt a gyermeknevelési szokások átalakulásában érzékelek sok káros hatást – az önmagukra hagyott gyerekek korszakát éljük. Nem fizikailag vannak magukra hagyva a legtöbb esetben, hanem eszközök közé vannak száműzve. Másrészt egyre inkább úgy vélem, hiábavaló az oktatási rendszerünk. Valahogyan úgy érzem magam, mint Vörösmarty, mikor feltette a Gondolatok a könyvtárban c. versében a kérdést: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Maradjon ez költői kérdés! Legyen inkább problematizáló!
Harmadrészt megijedek olyankor is, amikor többé-kevésbé tudatosan fordítják ellenünk, hogy nem tudunk, nem akarunk, és nem szeretünk olvasni. Mert fejvesztés terhe alatt írom le: elsősorban nem az irodalmi szövegek olvasására és értésére van szükségünk. Hanem a hétköznapi szövegekére: értesítések, ajánlatok, szerződések stb. tartoznak ide.
Több saját példám is van, mennyire fontos lenne végigolvasni és megérteni a szövegeket. A legutolsó esetet osztom itt meg: a telefonbérletem megújítására küldtek egy ajánlatot. A telefonos beszélgetésben többször rákérdeztem, ha ilyen sok mindent ajánlanak a csomagban, változik-e a bérlet ára. Többször megerősítették: nem, ugyanaz marad az összeg. Kértem, küldjék el, hadd olvassam át, aztán majd döntök. Szerződés megjött: nyolc oldal, apró betűkkel, 1-es sorközzel. Szemüveggel, szótárral és türelemmel előkészülve nekiálltam. Hát persze, hogy drágább lenne a bérlet. Kijelöltem az összeget, visszaküldtem a szerződést, s mikor telefonon egyeztettem a cég képviselőjével, jött az őszinte válasz a részükről: Nem gondolták, hogy el fogom olvasni a szerződést!
És kimondatlanul az is benne volt, hogy nem fogom elolvasni, mert tudom magamról, úgysem értem, mert úgyis lusta vagyok. Ez csak egy történet a sok közül. A látszólag olvasni-írni-számolni tudók világából, ahol arra számítanak, hogy úgysem megy ez mindenkinek. És sérül az önérvényesítés, a boldogulás. A minőségi élet élésének lehetősége. Közben van az a majdnem 40 százalék, akiknek kétharmada fiú. A gyermeknevelésben az apa képe, a férfiminta a meghatározóbb: ha apa olvas, akkor a gyerekekből inkább lesz olvasó felnőtt, mintha csak anyát látnák olvasni. Igen igazságtalannak tartom a dolgot, de attól még az élet ezt hozza.
Nem attól tartok, hogy lassan elfogynak az írni-olvasni-számolni tudók, hanem attól, hogy egyre mélyül a szakadék a szövegértésben jól teljesítők, a nyelvi képességeikkel jól bánók és a nem jól teljesítők között. Ez pedig agresszivitáshoz vezethet: egyik oldalról egyre több lesz a frusztráció, a másik oldalról a manipuláció. Mert az olvasni-írni-számolni tudók esetében sem nő a jellemesség arányosan a kognitív képességekkel. Ehhez valami más kellene. Leírni sem merem, hogy mi…
Bácsi János (Szeged, 1956.) a Szegedi Tudományegyetem nyugalmazott gyakorlóiskolai igazgatója, általános és alkalmazott nyelvész. Apáczai-díjas pedagógus.
