A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket kínál a Szatmáron másodszor, immár a Maszín égisze alatt zajló seregszemle. Simon Judit fesztiválnaplójának harmadik része.
Van az úgy, hogy a szakmai beszélgetés néha érdekesebb, mint maga az előadás, amelyről a beszélgetés szól. Ez történt ma is, az egyik hétfői előadás kapcsán, lehet, igaz ez a másik esetében is, de azt nem láttam. Mármint a produkciót.
A fesztivál negyedik napját nevezhetnénk Barabás Árpád portrénapnak, és ebben nincs semmi malícia, mivel mind a délután, mind az este bemutatott előadásokat az udvarhelyi színművész/rendező állította színpadra.
Martin McDonagh: Leenane szépe című, világsikert aratott darabját a Tomcsa Sándor Színház társulata játszotta. Ezt nem láttam, ami nagyon sajnálok. Temesváron láttam az Upor László rendezte előadást Csoma Judittal és a Magyar Etelkával a főszerepekben. Szívesen összevetettem volna a két rendezői értelmezést és Fincziski Andreának is szerettem volna tapsolni, de nem sikerült.
Akarhattam én, ha a hátgerincem úgy döntött, nem segít elmenni messzebbre, mint a színház. Hát maradtam és meredtem az ablak előtt, szidtam az esőt, a nedvességet, amiért megbirizgálták.
Este elmentem, mit mentem, másztam a színházba, hogy megnézzem Barabás Árpád másik előadását. Tracy Letts: A jegyzőkönyv című színművet a Csíki Játékszín társulatával állította színpadra.
A darabról annyit tudtam, hogy sikerrel játsszák a budapesti Átrium színházban, a szerző más írását sem ismerem. Megkérdeztem róla a barátomat, Google-t, aki azt mondja, hogy Tracy Latts (1965) amerikai Tony-díjas színész, Pulitzer-díjas drámaíró, továbbá sikeres filmek és tévéfilmek, sorozatok forgatókönyveinek szerzője. Hát erre már érdemes lenne gombot varrni, de elnézve a csíkiak előadását, nem könnyű feladat. A jegyzőkönyv társalgási dráma is, meg nem is, szatíra is, meg nem is, szóval a rendező és a színészek úgy adják elő, ahogy szívük és tudásuk diktálja. Unalmasan vagy izgalmasan, viccesen vagy véresen komolyan, lényeg, hogy történjen valami a színpadon és a fontos kérdések ne csak a szövegben, hanem a játék során is megfogalmazódjanak.
A helyszín egy kisváros tanácsterme, a szokásos hosszú asztallal, ami mögött a tanácsosok, a jegyző és polgármester foglal helyett. Kisvárosi intrikák, férfias viccelődés, nőies finomkodás, megválaszolatlan kérdések. Miért nincs már a tanácsban az egyik tag, és a fiatal tanácsosnő, aki látni szeretné a jegyzőkönyvet, ami rögzíti az eltávolítását indokló történéseket.
A kis korrupciók és intrikák, önös érdekek csak az egyik vetülete a darabnak és az előadásnak, a másik a város nagy történelmi ünnepe, amiről kiderül, hogy úgy nem igaz, ahogy van. Az ünnepelt hős, vagy talán hősök nem is olyan szépek, igaz, hősies tettel vonultak be a helytörténetbe. Igazából elég rémes dolgokat műveltek a bennszülöttekkel.
A hősies jelenetet el is játsszák a tanácsosok, pont úgy, mint a gyerekek a játszótéren. Aztán az egyik tanácsos megkérdi, hogy miért ők a hibásak, ezzel vége az előadásnak. Mintha elszakadt volna a film.
Mondom, a szakmai beszélgetés sokkal érdekesebb volt, mint az előadás. A rendező elmondta, sokat gondolkodott azon, mi lenne, ha kiderülne, hogy 1848-49 nem is úgy történt, ahogy most tudjuk. Meg azt is elmondta, hogy miként gondolkodik a színházról, mit vár el a színészektől. Az jó, hogy elmondta, mert a színpadon nem nagyon derült ki. Egy színész szerint ez realista előadás, ami nagy baj, mert nem úgy nézett ki. De tény, hogy nem is elemelt.
Köllő Kata moderátorként ismét a diplomácia nagymesterének bizonyult, úgy terelte a beszélgetést, hogy az sokkal inkább elvi kérdésekről, a történelem értelmezéséről, hamísítási lehetőségekről, legendákról, néplélekről, a mi és az utánunk következő generációk felelősségéről inkább szólt, mint az előadásról. Igaz, arról nem sokat lehetett volna mondani.
fotó: Jelenet A jegyzőkönyv című csíkszeredai előadásból
