Vannak telefonszámok, amelyeket sem ősrégi kézi telefonkönyvéből (regiszteréből), sem pedig telefonjából nem töröl ki az ember. Barátot, ellenfelet és ellenséget sem. Ez utóbbit különösen azért nem, mert azt gondoljuk, olan* talán nincs is. Legfeljebb a képzeletben. Az övében vagy az enyémben. Mindkettőnk képzeletében – szinte biztosra veszem! – nincs.
Lapozgatom sokéves kézi telefonkönyvemet, Index a neve, fekete borítású. Kincsesbánya. Nem feledhető halott kincsek bányája. Manapság is gyakran van szükségem rá, pedig két mobil is a kezem közelében. Mindegyik kincs mögött egy halott vagy eltűnt ember. Keresgélés közben odatévedek. Nem hívhatom már, nem is írthatok neki, de ha látom a telefonszámot, jön vonszolva, húzva maga után, tolva előttem a történetét. A kettőnkét is. Erőszakos mindenki, aki elmegy! Ahogy haladsz előre a valami felé, egyre többen vannak: hosszú élet, sok temetés! („Nem jó, ha hosszan élsz – mondtam a napokban valakinek egy temetésen – mert közben sok saját temetést is meg kell élned! Aztán meg csak temetéseket hagysz magad mögött!”)
Jössz befelé, mész kifelé. Gyere befelé, menjél kifelé! Többnyire csak hozzám kötődik minden, ami múlik, de csak többnyire. Őrzöm mind a kettőt: azt, ami múlik, meg azt, ami el is múlt már. De minek? Kinek?
Csupa bizonytalanság! Pedig egy bizonyosság biztosan van: a félelem! A félelem attól, hogy ha onnan (is?) törlöm, kihúzom őket, akkor mindenhonnan, mindenkiből ki lesznek törölve? Nem csak a regiszteremből? Akkor veszítem el, amikor beírtam vagy amikor kitörölhetném őket?
A temetésektől – az öntörlés szertartásai! – nem kell félni, az odavezető út azonban, a másik kitörlődése okozta fájdalom lehet barátságtalan… Nem törlöm ki, hurcolom. Eltűnni nem olan nagy dolog, de az odáig vezető út lehet állathoz, emberhez, növényhez, tárgyhoz (kő, fadarab, fém) minden hétköznapi és ünnepi méltóságtól mentes, de barátságos fájdalommal telien, izgalmas is. (Útközben összeszarod magad!)
Akarom, nem akarom. Lányok, asszonyok, szeretők, szeretettek, s akik szerettek. Másokat, nem szerető szeretőket nem is említhetek. A művészvilágot – és az úgynevezettet művészvilágot sem! –, drága emberek. Nincsenek részletek. Szülővárosom szülötteit, választott falum okos szépségeit.
Csapodár ember voltam és vagyok, csupa szép embereket veszítenék, ha húznék a regiszteremből. Szépembereket. Okosakat. Alkotó életem – ha volt, ha van ilen – leleményes embereit. Törölhetetlenek, akik elmentek, legyen nő vagy férfi, okos vagy ostoba, nőszörnyeteg vagy férfitündér, nem törölhető! Tök mindegy, ki volt, mi maradt belőle!
Az érzelmek döntése. Kötődés a félelemhez: téged is kitörölhetnek – sokan? Mennyien? Mindenki? – egyszer. Ha nem törölsz – ha nem szabadulsz – téged sem törölnek, tőled sem szabadulnak. De mi értelme ennek?!
Ki marad belőled?!
Nem mindegy?
A semmi maradéka tökéletes!
A még élőket könnyebb lenne kitörölni, nem minden esetben szólalna meg a lelkiismeret, mozdulna egészségesen vagy egészségtelenül a kéz. A kezemet – tollamat? – senki se fogná, én magam biztosan nem. Törölnék! Mégsem törlök, nem húzok élőt sem ki, holtat pláne nem, soha! Az élő személy a regiszteremben nem élő könnyebben lehet, mint az, aki számít.
Akkor már csak a nem élő számít? Furcsa logika lenne.
*
Személes telefonkönyvet nem dob ki az ember. Anyámtól – Ajuszitól – megkaptam, őrzöm az apámét, piros notesz. Horgász barátai telefonszáma van benne, a Lajos bácsié, a Gulyásé, Györfi Pistáé. Meg egy halfogási napló a legvégén.
*A szerző ragaszkodik ahhoz, hogy az ly-ból az y minden esetben kimaradjon.