kép: Ujvárossy László Penderecki Dies Irae (Auswitz oratorio), digitális grafika
Már iskolás vagyok, nagyfiú. Apu és anyu leültetnek a nagyszobában. Apuval az asztal két végén ülünk, anyu középen, a kanapén. Valami komoly dologról akarnak beszélni velem, akkor ültetnek le így. Most nincs sietség, abból is tudni, hogy fontos, de ha fontos dologról van szó, amúgy is mindig előre szólnak. Meghallgatom őket, bár az ilyen beszélgetéseknél mindig félek egy kicsit. Ha valami egyértelműen jó dolog lenne, azt egyszerűen megmondanák, nem kerítenének köré ilyen izgalmakat. Ilyenkor mindig el szokták mondani, hogy engem felnőttként kezelnek, amire büszke lehetek. Általában titkos dolgokról van szó, és apu kezd beszélni. Most is.
Úgy gondoltuk anyuval együtt, hogy meg kell tudnod néhány dolgot.
Anyura néz, aztán újra rám, és folytatja.
Tudod, fiam, a mi apukáink, az anyué is, az enyém is, meghalt a háborúban. Erről talán már meséltünk neked. Fegyvertelenül kergették ki őket a frontra. Hogy miért nem volt fegyverük, ha katonák voltak? Ne türelmetlenkedj, próbálj végighallgatni. Hogy mondjam, hogy értsd? Nem adtak nekik. Mert zsidók voltak. Pont ez az, amiről beszélnék. A zsidó régi vallás, nagy kultúra, nincs mit szégyellni rajta. De mi nem vagyunk vallásosok. Nem hiszünk Istenben, mert ha hagyta megtörténni azt, ami történt, akkor… Mindenesetre tudnod kell, bennünket, a nagyiékkal, ezért deportáltak. A lágerekben, ahová a zsidókat vitték, sok embert megöltek. A családból is. Gázzal megfojtották őket. Ahol mi voltunk, ott nem voltak gázkamrák, de ott is haltak meg emberek. Az anyu nagypapája nagyon idős volt, ő még a vagonban… Amikor elvittek bennünket, fiam, kisebb voltam, mint te most. Bizony. Hogy miért mondjuk ezt el neked? Mert felnőttként kezelünk, és tudnod kell. Ma is vannak olyanok, akik nem szeretik a zsidókat. Az iskolában is előfordulhat ilyesmi, az osztálytársaid, esetleg még a tanárok között is. Sokan irigyek a zsidókra, mert általában szorgalmasak, tanulnak, nem isznak. Többre viszik, mint mások. De mi nem annak alapján ítéljük meg az embereket, hogy mi a vallásuk vagy a származásuk. Mindenki egyenlő, ezt jól jegyezd meg. Azzal, hogy valaki zsidó, nem kell dicsekedni, de szégyellni se kell. Anyuval úgy gondoltuk, hogy beszélnünk kell veled erről. Meg kell tanulnod kiállni magadért. Ha valaki… Ha bárki bántana emiatt, ne hagyd magad.
Apu elhallgat, komolyan néz.
Komoly arccal hallgatok én is. Melegem van. Érzem, hogy forró az arcom, de nem akarom, hogy lássák rajtam. Valami történik, valami igazi, különben velünk soha nem történik semmi. Visszafojtom a levegőt, erősebben feszül a mellemben, mint amikor edzésen víz alatt úszunk és összeszorul a gyomrom. Hirtelen mintha minden megmozdulna, ők távolodnak, én kicsi leszek. Tudom, hogy komolyságot és nyugodtságot várnak, ezt szeretik, ezért hallgatok, de mintha valami kettéválna bennem, és szakadék támadna köztük. Egyszerre büszkeség és rettegés fut át rajtam. Valódi titkot osztottak meg velem, de senki nincs, akivel beszélhetnék róla, rajtuk kívül. Legszívesebben ordítanék, de nem mutathatom ki. Azért is rám szóltak, sőt rám kiabáltak, amikor régebben sírtam, toporzékoltam. Nem szokás, vegyek nagy levegőt és hagyjam abba. Apu A pompeji katonát mesélte régebben, ami a kedvenc története, kicsit mintha ő is olyan lenne, hát én is csak állok őrhelyemen mozdulatlanul, míg jön a láva, a forróság, de ez belülről jön, kívül semmi sem látszik, hűvös vagyok, bólogatok, mint ő.
Mit mondhatnék? Anyu is hallgat. Miért mesélik ezeket? És miért ilyen arccal? Én nem tehetek róla, hogy mi zsidók vagyunk, és arról se tehetek, hogy megölték az apukájukat. Nem is ismertem őket. Azt se pontosan értem, mi az, hogy zsidó. Ráadásul, ha azt mondja, nem kell vele dicsekedni, de nem kell szégyellni sem, az azt jelenti, hogy jobb, ha nem beszélünk róla, ami viszont azt jelenti, hogy mégiscsak titok. Olyan, mint a lakásügy. Arról se szabad beszélni mások előtt. A lakásügy az valami olyasmi, hogy a nagyi majd odaköltözik hozzánk, a lakását az anyu nevére írják, hogyha majd meghal, ne kelljen fizetni utána, mert az több, mintha ajándékba adná, de ezt se pontosan értem, csak azt, hogy az ember így gondoskodik az utódairól. Spórol nekik. Ha gyerekem lesz, én is a nevére íratom a lakásomat. De ez is családi ügy, mint a zsidóság, másoknak nem kell róla beszélni. Nem értem, miért kell nekem ilyesmikkel foglalkoznom, miért nem mehetek focizni az udvarra.
És egyáltalán mi az, hogy zsidó? És ha ez is, meg a lakás is szabályos, akkor miért kell titkolni? Vagy lehet, hogy mégsem egészen az? Biztos nagyon fáj nekik, hiszen ezért bántották őket, meg az ő szüleiket, ami igazságtalanság. Mert így születtek, ők is a szüleik miatt voltak zsidók, nem az ő hibájuk. Ha valaki betegnek születik, azt sem szabad kicsúfolni, szeretettel kell vele bánni, ahogy anyu az intézetben a gyerekekkel. Igaz, én félek tőlük, amikor megtapogatnak, mert olyan furcsán néznek ki, furcsán beszélnek, és néha piszkos a kezük meg az arcuk, és taknyos az orruk. De nem szabad velük éreztetni, hogy mások.
És mi? Mi a baj velünk?
Látszik rajtuk, hogy kellemetlen emlékük ez a zsidóság. A gyomrom is összeugrik tőle. Én biztos nem beszélek róla, nem is kérdezek. A deportálásról sem. Filmekben különben már láttam. A nácik a tévében hangosan kiabálnak, durvák, a kutyáik is úgy ugatnak, hogyha német beszédet hallok, mindig eszembe jut a kutyaugatás. Svájnhund, ilyeneket kiabálnak. De hogy engedhették be ide őket? Hol voltak akkor a magyarok? Ráadásul voltak magyarul beszélők is, fekete egyenruhában. Nem értem, hogyha a krimiket nem engedik nézni, ezeket miért engedik? És miért vagyok kíváncsi rájuk, ha félek tőlük? Ezekben sokkal több a halott. És miért beszélnek egyáltalán ilyesmiről, ez sokkal félelmetesebb.
Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője, 1966-ban született Budapesten, ott él ma is. |
Szemétséget csináltak velük. De akkor miért ilyen csendben és szomorúan mondják? Miért bólogatnak hozzá, mintha ez olyan természetes lenne?
Apu most azt is hozzáteszi, hogy egy kicsit önállósodnom kell, elvégre ők sem élnek örökké. Meg hogy meg kell tanulnom egyedül lenni, és vigyázni magamra. Különben is kerülhetek még olyan helyzetbe, amikor a magam erejéből kell helytállnom, nélkülük. Akár az iskolában, akár máshol. Ezt is mondta már, de most félelmetesebb. Ennek egyik első lépése, hogy tanuljak meg végre egyedül aludni.
De mit csináljak, ha nem tudok. A sötétből mindig feltűnhet valami. A sötétben, úgy érzem, én is eltűnhetek. És ezt az egészet, amit elmondott, nem értem. Hogy valakit olyasmiért büntetnek, amiről nem tehet. Mert eddig azt mondták, az ember csak azért felel, amit ő tesz, minden más igazságtalanság. Olyan nincs, hogy valakit csak úgy megölnek.
Vagy mégis?
