Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen (Állami Magyar Színház nagy- és stúdióterme, valamint a Kolozsvári Nemzeti Színház). Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetnek az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplója.
Shakespeare, Becket, Ionesco olyan szerzők, akikhez vissza-visszatér Tompa Gábor rendező. Erről szombaton, a TIFF-házban, a Hamlet előadás megbeszélésén szólt, arra a kérdésre válaszolva, hogy amikor éppen kizökken az idő, miért a dán királyfi történetét állítja színpadra. Válaszában visszatekintett egészen 1920-ig, amikor a Janovics Jenő rendezte Hamlet előadásához kötődik a Hunyadi téri magyar színház bezárása. Itt engedjék meg, hogy helyesbítsek: Kolozsváron mutatták be először magyar nyelven a Hamletet, s nem az elsők között, ahogy írtam előző naplóbejegyzésben.
Tompa első Hamlet-rendezését 1986-ban betiltották, hogy aztán egy évre rá, enyhén cenzúrázva engedélyezzék a négy és fél órás előadás bemutatását. Február volt, s még két nap a színháznak engedélyezett áramkvótából. (Akkoriban adták ki a rendeletet, hogy havonta csak bizonyos mennyiségben fogyaszthatnak áramot és gázt az intézmények és a lakosság. A színház sem volt kivétel.) Egy nap alatt bevilágították, másnap (hatalmas sikerrel) megtartották a bemutatót. Aztán „elvették az áramot” és csak a következő hónapban működhetett újra a színház, persze ameddig volt villany.
Az 1980-as évek vége felé, Adrian Pinteaval a címszerepben újra színpadra állította a Hamletet „finomítva, áthelyezve egyes hangsúlyokat”, rövidebb változatban. Az akkori előadásokban „az érdekelt, hogy milyen leleplező ereje tud lenni a színháznak. Hamlet tulajdonképpen egy rendező, aki akkor válik azzá, amikor felfedezi, hogy a színház az egyetlen eszköz, hogy leleplezze, kiderítse a zsarnokságot. Az az előadás, amit ő rendez, forradalmi erejű, mert az egész ország abból tudja meg, hogy mi történt. Óriási tétje van és irtózatosan veszélyes is, mondhatni életveszélyes. Gyakorlatilag azzal, amit ő megrendez, az életét is kockáztatja. Ő egy olyan modell, amit a rendezőknek követniük kellene, hogy végrendeletszerű minden előadás”.
A mostani rendezésben elsősorban a fiatalok helyzete érdekelte, foglalkoztatta, egy olyan korban, amikor a „hitet a pénz, a profit” helyettesíti. A rendező úgy véli, hogy a fogyasztói társadalmunkban vannak viszont olyan fiatalok, akiket nem a pénz, a haszon foglalkoztatja, hanem az igazság keresése.
Megjegyeztem, hogy Vecsei H. Miklós címszereplője (a színész nem tudott részt venni a beszélgetésen, mert miután lázasan játszotta az előadást, hazautazott Budapestre) halk szavú értelmiségi. Olvasatomban az értelmiség felelősségét is firtatja az előadás.
„A fiatal értelmiségi felelőssége engem igenis foglalkoztat – válaszolta Tompa, de nemcsak a felelősség, hanem az a nehéz helyzet, amelyben nekik valamilyen módon kiutat kell találniuk. Noha nem élünk olyan diktatúrában, mint a ’80-as években, mégis egy olyan lágy diktatúrában, ahol a látszólagos szabadság mögött rettenetesen sok mindentől függünk. A mostani fiatal értelmiségnek nagyon nehéz feladata van, mert sokszor szinte autodidakta módon kell megszereznie a tudást, hiszen ők egyfajta oktatási, nevelési rendszerrel kell szembeforduljanak ahhoz, hogy felfedezzék” a világot, amelyben élnek.
Úgy gondolom, hogy a beszélgetések akkor érdekesek, amikor vélemények, meglátások, előadásolvasatok ütköznek. A Hamlet kapcsán sem mindig láttuk mind ugyanúgy a színpadon történteket.
Kézdi Imolával egyetértettünk abban, hogy Gertrudis szerepében a boldogtalanságot, a múló idő előli menekülést emelte ki. Szűcs Ervin viszont úgy gondolja, hogy az általa játszott Claudius jó uralkodó lett volna. Meglátásom szerint éppen ellenkezőleg: túl szenvedélyes, hatalomvágyó, gyáva macsó ahhoz, hogy bölcsen uralkodott volna, ha nem hal meg idő előtt.
Bodolai Balász szerint az áltata alakított Horatio a Hamletet támogató kórus vezéralakja, így az előadásban Hamlet nem marad egyedül.
A Kicsid Gizella alakította lényről Tompa Gáborral tért el a véleményünk. A rendező szerint ő egy angyal. Szerintem rossz angyal, aki az elején jól megnézi magának a társaságot, majd visszatér és tudomásul veszi, hogy mindenki elpusztult. A gyerekek, a jövő felett viszont nincs hatalma. Biztos Tompának van igaza, hiszen ő képzelte el, és tette a színpadra ezt a furcsa angyalt.
Amúgy az Interferenciák fesztivál során Beckettet és Ionescot is láthatunk hamarosan Tompa Gábor rendezésében. A portugál társulat a Godotra várva, a franciák a Székeket mutatják be. Ezekről is majd beszámolok.
Egyelőre maradjunk a második napi előadásnál, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója. Címe Oidipusz, én hozzáfűzném, hogy napjainkban. A darabot Szophoklész nyomán Robert Icke angol író, rendező írta és Andrei Șerban állította színpadra két szereposztásban. Az előadásról Hegyi Réka, színikritikus írt az Újváradba, ami itt olvasható.
Jeles kolléganőm nem tér ki a szereplőkre, igazából nekem sem kellene, hiszen csak az egyik szereposztást láttam, azt, amelyben Szűcs Ervin játssza Oidipuszt és Kató Emőke Jokasztét. (Én viszont az előadásra nem térek ki, mert eszem ágában sincs vitatkozni kedves kolléganőmmel, még ha lenne is miről.)
Azt viszont nem állom meg, hogy a Szűcs – Kató párról ne ejtsek néhány szót. Kezdem a pikantériával: ők a való életben is házastársak. Kettejük összetartozását az egymás iránti bizalomban éreztem, és nem csak az erotikus jelenetekben (ezekben nagyon) mutatkozott meg számomra, hanem abban is, ahogy végig figyelnek egymásra, kapaszkodnak egymásba, ami végtelenül hitelessé teszi alakításaikat.
Jokaszté szerelmes asszony, felhőtlennek tűnő boldogságát mintha valami beárnyékolná. Kató játéka érzékelteti, hogy nyomasztó titkot rejteget, gondtalansága mögött ott rejlik az a valami, ami néha réveteggé, aggályossá teszi. Ez a titok hatással van kapcsolatára a gyermekeivel. Félti a szerelmét, a boldogságát, retteg a kamasz lánya kérdésitől.
Oidipusz talán jó elnök lenne, talán betartaná a kampányban tett ígéreteit. Imádja a gyerekeit és a feleségét, nyitott, megértő, befogadó, derűs, ugyanakkor öntelt, túlteng benne a magabiztosság, a siker kissé elvakítja. Ez a kettősség teszi hitelessé, élvezetessé Szűcs Ervin játékát. Amikor számára fény derül az igazságra, az erős, hatalmas férfi elgyengül, szinte összemegy. A pillanat, amikor holtan látja az asszonyt, ahol elrendezi a testet és tudomásul veszi, hogy bűnhődnie kell, kiváló és őszinte színészi játék.
Megrázó és egyben szellemes Tordai Tekla alakítása Meropé szerepében. Oidipusz anyja feltárná fia előtt a titkot, de későn.
Tordai smink nélkül tud öreg lenni, játékában benne van minden átélt nyomorúság és a kevés boldogság.
Ismétlem, én ebben a szereposztásban láttam Șerban előadását, erről tudok véleményt alkotni. Elhiszem a kritikusnak, hogy a másik szereposztásban más hangsúlyokat kapnak az alakítások, és általuk az előadás. Minden színésznek más az egyénisége, másképpen építi fel a szerepét, más karaktervonásokat hangsúlyoz.
Fotó: Bíró István
