Régebben ez úgy volt, hogy ha egy társaságban ült három-négy-öt-hat, de legalább egy katonaviselt fiatal, azonnal előkerültek a bakatörténetek. Különösen lányok társaságát keresték ezek a hencegések. Most nem tudom, hogy van. Vannak-e egyáltalán fiatal leszerelt katonák?
Katona nem messze Nagyváradtól, egy Arad melletti, a román-magyar határhoz egészen közeli kisvárosban voltam. Az egységünk ugyan hivatalosan gyalogos tüzérség volt, azonban a közönséges katonai eskü mellett arra is feleskettek bennünket, hogy a rakétákról, amelyekkel majd „dolgozni fogunk”, amíg élünk, nem beszélünk. Ha jól emlékszem, ötven, de lehet, hogy mindössze öt kilométer távolságra kilőhető rakétákat álcáztunk, takargattunk lombbal, terepszínű hálóval a közeli erdőben, ahova rendszeresen kijártunk. De az is lehetséges, hogy ez az ötven vagy öt kilométer a hatótávolságot jelentette, azóta sem sikerült közelebb kerülnöm ezekhez a kistestű fémragadozókhoz.
Svejk-típusú katona voltam, semmirekellő, mindenben hátul kullogó, mint aki nem is tudja, mi a fenét keres ott. Akire azt mondták „ești jegos”, az én voltam: a koszos kis senki. Bakancsom orra kunkori, egyenruhám olajfoltos, akárcsak a „boneta” (katonai sapka) a fejemen. Ha csak egy mód volt rá, minden sornak a legvégén kullogtam.
Egy valamiben kitűntem mégis: nyakra-főre vállaltam konyhai munkát, és akár többnapos, több éjszakás őrséget is – nem egészen szabályosan. Három óra őrség után, három órát alvással, az azt követő hármat pedig pihenőben kötelező eltölteni. Különösen szerettem a városon kívül eső lőszerraktárt, ahol egyrészt ritkán ellenőriztek, s ha mégis, azt időben észrevehettük: a hosszú bekötőút, az út elején a sorompó lehetővé tette, hogy akkor is elfoglaljuk a posztunkat, ha éppen mással voltunk elfoglalva – részegen. Nyáron napoztunk, télen kártyáztunk, a bort, amit a közeli faluban szereztünk be, az üzemanyagraktárban tartottuk, és ha „elfáradtunk” is, sohasem cseréltük fel a benzineskanna tartalmával.
A rakétát a Szovjetunió egyik sivatagában, talán a mongol határhoz közel lőtték ki, évente kétszer. Itt ellenőrizték a katonák és tisztek felkészültségét, pontozták, díjazták a résztvevőket. Engem sohasem sikerült olyan szinten kiképezni itthon, hogy ezeken a társasutazásokon részt vehessek. A hazaérkezett bajtársaktól azonban tudni lehetett, hogy az egységünk hol végzett a Varsói Szerződés tagállamaival folytatott versengésben, mely nemzet egységét sikerült megelőznünk. Csaknem mindegyiket – a hazai pálya előnyeit élvező szovjeteket kivéve. A magyarénál mindig közelebb került a román löveg a célponthoz, és sohasem fordult elő, hogy a román löveg, a kilövőállványtól néhány méterrel orra bukjon. Pedig orra bukott.
A rakéta próbakilövéses nemzetközi versenye előtt a kisváros melletti erdőben, hazai terepen gyakorlatoztunk. A rakéták és mobil kilövő állványaik hatalmas, gabonatároló/szárító építményekhez hasonló, úgynevezett silókban voltak elszállásolva. A kilövésüket szolgáló felkészülést nehéztüzérségi gyakorlatnak álcázva, a terepre teherautókkal, és az ezek után akasztott ágyúkkal vonultunk ki. Végig a városon. Konvojunk útvonalát a sorra lerobbant katonai gépjárművek jelezték, vakon is meg lehetett találni bennünket: üzemanyaggőztől bűzlött az útvonal, hangos volt pöfögésünktől a kisváros főutcája. A lerobbant kocsik körül koszos suhancok kíváncsiskodtak, meg is kérdezték: ezúttal tényleg kilőjük-e azokat a qrva rakétákat, vagy még mindig csak játszani fogunk.
Egy téli, karácsony előtti hadgyakorlat során, amikor az erdőben valóban mínusz harminc fok alá süllyedt a hőmérséklet, őrségben voltam. Az egyik gázfűtéses teherautóból, amelyben a kalkulátor személyzetet szállásolták el, kikászálódik egy átfagyott kiskatona, a tiszti gépkocsi felé indul, amikor odaér, ököllel addig püföli a páncélajtót, amíg ki nem nyílik. Az ajtóban megjelenik Serbinov őrnagy. A kiskatona, a tisztelgés szabályát megszegve, kezét a csupasz fejéhez emeli és földig érő zöld, posztó katonakabátban, meg-meginogva jelent: Tovarăş maior, vreau să leşin (Őrnagy elvtárs, el akarok ájulni). És összeesik. Az őrnagy rá se néz, látja, hogy az összezuhant kiskatona mögött, tőle kis távolságra, a katonai mikrobuszból, ahonnan ez a fiú előbotorkált, ömlik a színes gáz. Járattuk a motort, a meleg motorház tetején fekve figyeltem.
A Romániát érő szimulált katonai támadásokat minden esetben a magyar honvédség hajtotta végre a Vörös Hadsereg támogatásával. Ez ellen álltunk mi fel az erdőben, ágyúnak álcázott rakétáinkkal, amelyeket a Szovjetuniótól vásároltunk. A hadgyakorlaton egymással szemben álltak a Szovjetuniótól vásárolt magyar fegyverek és a Szovjetuniótól vásárolt román fegyverek.
Tartottunk igazi tüzérségi hadgyakorlatot is, ezeket két alkalommal is közvetlenül a karácsonyt megelőző napokban. Nekünk, felderítőknek az volt a dolgunk, hogy a parasztokat meggyőzzük, hozzák be ridegtartásról a marháikat, és lehetőleg ők maguk se tartózkodjanak a legelőn ezekben a napokban.
Egy makacs paraszt mindig akadt: szarvasmarháit kint hagyta a két erdősáv közötti legelőn, éppen ott, ahol az életnagyságú, terepszínű kartontankokat, a Patyomkin célpontokat csörlőkkel áthúzogatták. A felderítők által megadott paramétereket betáplálva a célzó szerkezetbe, a tüzérek sorra kilőtték a „harckocsikat”, megkezdődött az ellenség megsemmisítése.
Egyszer csak nagy riadalom támadt. A szemközti dombról, ahol a megfigyelő tisztek sátra állt egy magas fatorony alatt, kis dzsipek sora indult a kilövő vonal felé. A járművek oldalán egyenruhások csüngtek, hadonásztak és kiabáltak is. Több kartontank is álló helyzetben maradt, körülöttük azonban vér, és nagy testű állatok csonkolt testrészei, marhafejek, több tíz kilós marhacombok. A makacs gazda tehéncsordája a lehető legrosszabbkor kelt át a dombokon, és miután az állatoknak megtetszhetett a papírtankok felvonulása, csatlakoztak hozzájuk, mellettük, mögöttük meneteltek. Nem sokáig…
Ötven év távlatából annyira komolytalannak tűnik a mi akkori felnőtt játszadozásunk, mint amennyire komoly egy mai kilenc-tízéves gyerek játszótéri katonai terepasztala…
*
Egyik alkalommal a kora reggeli napi parancs kihirdetése után, elhangzott a felszólítás: lehet önkéntesnek jelentkezni a Transzfogarasi út építkezésére. A Fogarasi-havasok központi részén keresztül észak-déli irányban köti össze Alsóárpás és Curtea de Argeș településeket. Az 1970-es években építették, 90 km hosszú. 2042 m magasságig vezet fel, majd egy alagúton halad át a főgerinc alatt. Összesen 830 hidja, 27 viaduktja, valamint 5 alagútja van. Az út lavinaveszély miatt csak nyáron van nyitva. A hóviszonyoktól függően októberben vagy novemberben lezárják és csak kora nyáron nyitják újra.
Nem jelentkeztünk elegen, így aztán az önkéntesség helyett a teljes századunk számára megadatott a lehetőség és… megérkeztünk a Déli-Kárpátok több mint kétezer méteres csúcsának alaptáborába, oda, ahonnan már csak köves út vezetett felfelé egy kis patak mentén. Másnap, miután a barakkokból előkászálódtunk és a faházak előtti csapoknál hideg vízzel lemosakodtunk, az úgynevezett „négyszögben” meghirdették a lehetséges állásokat, amelyekre ezúttal valóban önkéntesen lehetett jelentkezni. Cipész, asztalos, szabó, ács, borbély, kőfejtő stb. szakmák merültek fel. Akinek nem jutott, az mehetett csákányozni, tízkilós kalapáccsal követ zúzni.
Azt nem ellenőrizték, mihez értesz. Lassan elfogytak a szakmák, és nekem még semmi sem jutott. Akkor „meghirdették” a benzinkutas állást, amelyre jó érzékkel azonnal jelentkeztem, mint „tapasztalt szakember”, aki addig benzinkutat közelről még nem látott. Meg is kaptam a feladatot egy köröstárkányi magyar fiú, egy nagytestű bolgár és egy temesvári szász fiú társaságában. Ő, a szőke, sudártermetű Hans lett kis nemzetközi brigádunk parancsnoka, tizedesi rangban.
Mi, ügyeskedő magyarok (társam sem értett a szakmához) többségben voltunk, amivel nem éltünk vissza, hiszen semmiről sem szavaztunk, csak csináltuk parancs szerint. Gyorsan kiderült, hogy a bolgár fiú, Bogdan személyében szakemberünk is van, hiszen ő egyik nyári vakációjának egy részét, diákmunkásként benzinkutas apja mellett töltötte.
Fölköltöztünk a középső táborba, olyan ezer méter magasságba, ahol a „benzinkút” üzemelt. Hordókból mértük a benzint és a dízelolajat, amit kézi pumpával szívtunk át a kocsik, traktorok tankjába. Két-háromnaponta hatalmas tehergépkocsira rakodtuk az üres hordókat, amiket Fogaras városában megtöltöttünk, és irány vissza. Alkalmanként ketten-ketten kísértük a szállítmányt, s amíg töltötték a hordókat, volt időnk „shoppingolni” is: halvát, friss kiflit, tejet és természetesen italokat vásároltunk. Ezeket még csempészni sem kellett, sohasem ellenőriztek (a barakkokban sem) – nagy volt a szabadság.
Naponta kétszer fújtak „bombariadót” a robbantások előtt, hangszórókból és kürtszóval jött a parancs: fedezékbe! És mi volt, hol volt fedezékünk? Egy sziklatömb alatt. Mi, benzinkutasok csak a többnyire sorozatrobbanások hangját érzékeltük, az ezt követő kő- és sziklazuhatagról csak elbeszélésekből szereztünk tudomást. Mentőautó szirénázása ritkán törte meg azt a különleges csendet, ami a robbantásokat azonnal követte.
Hamar eltelt a fél év, tartalmasabban, mint a laktanyában töltött tizenkét hónap. Ismét szabad emberként érkeztünk, kezdődhetett elölről a betörésünk. Meg is történt. De jöhettek a lányok. Engem gyerekkori első szerelmem E.É. látogatott meg, aki akkor már magyar állampolgár volt, magyar útlevéllel. Nem ellenőrizték: a kapuőrök éberségét – és eszét – elvette Éva szépsége. Naná, hogy ma is gondolok rá: vajon mi történik, ha a rakétákat álcázó katonai erdő mellett a román néphadsereg laktanyájába befurakodó, a Szovjetunió által támogatott magyar néphadsereg előretolt „kémnője” a helyszínen lebukik, éppen akkor, amikor karjaimba zárom?
