Mire delet harangoztak, sikerült összeszedelőzködnöm, bár a borotválozás egyelőre elmaradt. Az ebédhez kenyér kell, a holnapi reggelihez kalács. Elő hát a plasztik szütyőt, süt a nap, kék a hidegen didergő ég, indulás falunk boltjai felé. Mert, jóllehet, a város tízmilliós, de ez a régi kerülete olyan, mint egy falu.
Két francia pékségünk is működik. A Chez Paul-nak jobbak a cukrászsüteményei, de könnyen kiszárad a rúdkenyere, ropogós héjú friss baguette-ért tehát a Pain Quotidien-hez, a mindennapi kenyerünkről elnevezett pékhez megyek. Azután pedig, irány a Louis cukrászda.
Magyar vállalkozásként nyitott, az 56-os menekültként Angliába érkezett jó magyar ember, Perlmaier Lajos tulajdona volt. Amikor ő elaggva nyugalomba vonult, s acélkék Rolls Royce kocsija nem parkolt többé a cukrászda előtt, jelezve, milyen jól megy a bolt, a patinás kávézó lengyel kézbe került. A LOUIS felirat ottmaradt a homlokzaton, igyekeznek méltók lenni ehhez, de a krémes és az indiáner eltűnt a kínálatból. Szerencsére jó fonottkalácsot sütnek, ezt szeleteljük a reggelinkhez. Nejem vigyáz a vonalaira, de én vastagon vajazok az akácméz vagy a baracklekvár alá. Nevezetes nagyapám, Molnár Ferenc írt arról az egyik tárcájában, hogy legyen luxusunk a vaj bőséges élvezete.
Csak katonásan, fiatalosan! Nem csoszogunk. S a sarki ingatlanügynökség kirakatüvegében tükörképünkön ellenőrízhetjük, elég kackiás egyenesen tartjuk-e magunkat még a nehéz télikabátban is. Nem görbülünk kérdőjellé nyolcvan felett, mint uralkodónk, II. Erzsébet királynő. Nem is szólva a szomszéd utcában lakó, agg Grünberger bácsiról, akinek a torzója immár derékszöget formál.
Budán is volt hasonlóan parkinzonos imerősünk, egy nyugalmazott ezredes. Nem csak hajlott volt, a feje is lekókadt. „De hát így annyi mindent talál a járdán” – mondta rá nagybölcsen a házmesternénk.
A párom elszántan óv a totyogós öregségtől. A „húzd ki magad!” naponta tízszer is elhangzik.
Hajdan aktívan sportoltam. Középtávú futóversenyeken indultam a Vasas MÁVAG színeiben, s a teniszt csak partner hiányában hagytam abba. Így nem vagyok pocakos, és a lábam fürgén visz.
A baj máshol van. Ismerőseim nyájasan rámköszönnek az utcán, és üdvözletüket küldik kedves feleségemnek. Fogalmam sincs, hogy kicsodák. Kiestek az emlékezetemből. Persze, hosszú éveken át képzőművészeti galériám volt a falu legrégebbi részén, tehát emberek százait ismertem meg, mindre emlékeznem kellene, névvel, élettörténettel.
Salerno-t mutatják a tévében. „Na, itt már jártunk” – mondja a párom. „Emlékszel, milyen jó hallevest ettünk a főtéri vendéglőben?”
„Persze, hogy emlékszem” – füllentem.
Ugyanakkor jól fel tudok idézni kisgyerekkori dolgokat. Amikor hétévesen az elhurcolás elől falura, Balatonkilitire menekített az a fiatal parasztasszony, aki túróval, tejföllel, tojással járt hozzánk, emlékezetem szerint egy hideg téli napon minden házhoz bezörgettek orosz katonák. Lepedőket és fehér asztalterítőket rekviráltak. A befagyott Balaton jegén átkelve készültek támadásra a Zalában még ott állomásozó német egységek ellen, álcázó fehér lepelbe burkolva magukat. Emlékszem, miként vágtak lyukat a terítők közepébe, azon dugták át a fejüket.
A láb épsége nagyon fontos. Az én atléta-lábam jól működik, ám vigyázni kell: ismerősöm agg édesapja büszke volt arra, hogy kilencvenévesen is fel tudja tenni a lábát a mosdóba, aztán egy végzetes reggelen így esett hanyatt és törte gerincét.
Most mintha új korszakába értem volna az észlelőképességemnek: mindenre rácsodálkozom. Szokott sétámat végzem a bevásárlás után, végig kis utcánkon, aminek már az elnevezése is jellemző: ‘Back Lane’ – hátsó utca.
Megcélzom utcácskánk alján a La Cage Imaginaire éttermet, benne alig néhányszor voltam. A párom főz minden nap. Vajh’ mit jelent a cage imaginaire? Képzelt kalitkát? S azt miért? A szakács állítólag nyolcvan étel előállítására képes.
Mellette található a keresztutca névadója, a Flask azaz flaska nevezetű korcsoma, ott is főznek, de angolosan. Erről nevezték el az egész utcát Flask Walk-nak.
A hárompercnyi sétára fekvő hatalmas londoni őspark, a Hampstead Heath felé tartok. Még a hajdani közfürdő és mosoda egyemeletes vöröstégla épülete előtt kell elhúznom, amely e hivatását kőbevésve viseli, homlokzatán végig, de már régen lakásokká alakították át. Amikor ifjú BBC-rádió munkatársként, fix fizetésem előnyére támaszkodva, ötven éve, jelzálog kölcsönért megvettem keskeny, háromszintes sorházamat, két idős melós hetekig bütykölt a modernizálásával. Amíg a fürdőszoba el nem készült, a közfürdő minden vendég után alaposan kisikált kádjaira jártam.
Két lángvörös telefonfülke van a hajdani fürdőház bejárata előtt. Az egyikből még lehet telefonálni (ki telefonoz manapság fülkéből?), a másikat viszont egy élelmes pasas büfévé alakította át, beszerelt eszpresszó masinával. Éppen ott van egy utcai pad is, ahová a kávéspohárral meg a szendviccsel letelepedhet a kedves vendég. Ez London legparányibbb eszpresszója.
Innen már csak egy ugrás a fél kerületet elfoglaló őspark, a tóhoz vezető, ápolt sétaút fasorján ballagva vetek számot éveim múlásával.
Az, hogy a szomszédai közé szoruló, keskeny kis házam kétemeletes, jó tornát jelent a lábaimnak. Naponta vagy húszszor fel s lemegyek a lépcsőn, a dolgozószobába, a fürdőszobába, a földszinti konyhába, a kertre nyíló társalgóba, ebédlőbe, s fürgén veszem a lépcsőket.
A vénülés egyik alapvető hátulütője, hogy nem tervezhetünk sok évre előre. Pedig dönteni kellene jövőjéről egy ilyen kétlaki européernek, mint amilyen én vagyok. Hol érjenek végnapjaim: Hampstead-ben vagy Budán? Csak kórházra ne szoruljak.
Ha majd betöltöttem a százat, illő lesz valahogyan elpatkolni, talán békén elszenderedve a karosszékben. De melyikben? Abban, amit apámtól örököltem, s Budán kínálja kényelmét dohányszín bársonyhuzatjával, avagy a londoniban, amelynek már kezdem laposra ülni a rugóit?
S mi lesz az életművel? Ki kellene rukkolni valamiféle újabb kisprózai szöveggel, jelezve, hogy még a porondon vagyok.
Hitvesem sejti, hogy mostanában ilyen felkavaró gondolatok zavarják lelki békémet. Vallok.
„Ugyan már” – legyint. „A lényeg, hogy minden napodnak legyen még értelme. A horatiusi Carpe Diem-et úgy fogd fel, ahogy kell: ne múljon el nap egyrészt hasznosság, másrészt valamiféle öröm nélkül. Lám, Horatius megjárta a philippi csatát, ahol az ülepébe nyílvessző fúródott, azután teljesen elszegényedett, mégis ezt vallotta.”
A lényeg, hogy még minél több reggelen kenhessem vastagon kalácsomra a vajat.
Sárközi Mátyás (Budapest, 1937) író, kritikus, szerkesztő. Apja Sárközi György író, anyja (Molnár) Sárközi Márta, a Válasz kiadója és szerkesztője. Nagyapja Molnár Ferenc író. 1956-ban hagyta el Magyarországot, Londonban, a művésznegyeddé fejlődött Hampsteadben él. A BBC rádió magyar adásának szerkesztője volt. Kossuth-díjas (2020).
