Véletlen hagyaték
El kell engednem. Hónapok óta ezt sulykolom magamba, és hol határozottan, hol bizonytalanul, de tiltakozik ellene minden porcikám. Nem is annyira a gondolat bánt, hogy más férfival lesz majd, mert azt még így se bánnám, föl tudom érni ésszel, hogy ő egy életvidám, egészséges lány, még csak huszonöt éves, neki férfi kell, neki még gyerekeket kell szülni, nem pelenkázhat élete végéig naponta ötször-hatszor, akárhányszor egy magatehetetlen, huszonhét éves emberi roncsot, aki a férjéből lett. Józan fejjel én ezt mind belátom. Csak az a baj, hogy egyre ritkábban vagyok józan. Néha minden ok nélkül elborul az agyam, leginkább amikor egyedül vagyok. Olyankor nekigurulok háttal a falnak, és csak verem belé a fejemet, egészen addig, amíg azt nem érzem, hogy mindjárt kiugrik a szemem a helyéről.
Azon már rég túlvagyok, hogy sopánkodjam, mért pont velem kellett ilyesminek megtörténni. Mindenkinél benne van a pakliban, aki kocsiba ül. Éva meg annyira szeret vezetni. Esett az eső, elszálltunk egy kanyarban, én meg szokás szerint nem voltam bekötve, Éva igen, ő apró karcolásokkal megúszta. Én pedig paraplégiás lettem. Ebbe már beletörődtem, úgysem lehet változtatni rajta. Deréktól lefele béna vagyok. Huszonhét évesen. Láttam ennél rosszabbat is a rehabilitáción. Magam alá hugyozok, magam alá csinálok, ezért kell pelenkázni. Egyáltalán nem érzem a farkamat.
Mikor magamhoz tértem a kórházban, először meg se mondták, mire számíthatok. Csak fokozatosan adagolták a jót. Ahogy kimondták, többé nem leszek férfi, emlékszem, kiszökött az arcomból a vér, azt hittem, elájulok. Mikor Éva bejött hozzám, a fülébe súgtam, hogy valahogy segítsen meghalni, ha igazán szeret. Szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget, mert én így nem akarok élni. Éva elkapta a fejét, hirtelen fölegyenesedett, mint akit darázs csípett meg, és csak nézett rám, egy szót se szólt, lassan elindult a könnye, aztán rám borult, és ott zokogott egy jó ideig a mellemen, én meg tehetetlenségemben csak simogattam a haját, és azt hajtogattam, hogy jól van, jól van, felejtsük el, többé soha nem kérek tőled ilyet.
Csakhogy azóta eltelt már jó másfél év. Javulásra végképp semmi esély, örülök, ha nem romlik az állapotom, és a kezemet legalább tudom mozgatni. Éva nem panaszkodik, egyetlen apró jelét se mutatja, hogy kiborítaná a helyzet, az ágyban sem panaszkodik, hogyha nem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy szeretném. Nem tudom, igaz-e, vagy csak úgy sejtem, hogy néha-néha a csalódottság árnyéka vetül az arcára, amikor nap nap után kénytelen belátni, hogy fölöslegesen kísérletezik a farkammal, úgysem ér el vele semmit. Kész. A farkam is meghalt, ahogy a seggem lyuka is, a tököm is meg a lábam is. A nyelvem meg az ujjam pedig együtt sem képes pótolni. Leginkább ezért gondolom, hogy el kell engednem Évát, nem is annyira azért, mert pelenkázni, mosdatni kell engem.
És az a legszörnyűbb, hogy senkivel se tudok erről beszélni. Éva előtt szóba se merem hozni, nehogy megint úgy járjak, mint a kórházban, amikor arra kértem, szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget. A barátaimon is látom, hogy nem úgy vannak már velem, mint régen, nem tudják elfogadni a helyzetemet, mindig látom a szemükben, hogy csak kötelességből vannak itt, ha nagyritkán betoppannak, és legszívesebben már mennének is a dolgukra. Szinte látom magam előtt, ahogy föllélegeznek, mihelyt kívül vannak a kertkapun. Persze, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor legalább magamnak azt is be kell vallanom, a szívem mélyén rettegek tőle, hogy Éva elhagy. Úgy érzem, nem lenne erőm nélküle folytatni. Ha tényleg itt hagyna, valamit biztosan csinálnék magammal. Adott esetben a kettőhúsz is lehet halálos.
Ismerem őt, ismerem Évát, magától úgysem fogja megtenni. Kimondva kimondatlanul furdalja a lelkiismeret, hogy miatta jártam így. Ha én vezettem volna, biztosan nem sodródunk ki, mindig ezt mondja. De én nem hiszem. Akkor most ő ülne kerekes székben, nem én. És sokra mennék vele, hogy működik a farkam.
Érdekes, álmomban mindig ép vagyok, legtöbbször futni meg mászni szoktam, mindenféle nehéz terepen, és közben úgy érzem, mintha ólomsúly húzná a két lábamat. Meg persze jó nagyokat szeretkezni is szoktam, nem mindig Évával, néha a tizennyolc éves kori első komoly barátnőmmel, aki nyolc évvel volt idősebb nálam, a férje katona volt, úgyhogy volt ideje bőven bevezetni engem a kefélés tudományába. Milyen jókat szeretkeztünk, Istenem! A helyén ugyan már nem érzem a farkamat, valahol az agyamban azért még benne maradt az a semmihez sem fogható érzés, ahogy Nelli szájában megnőtt a farkam. De álmomban ugyanúgy érzem, mint régen, ahogy jár közben a nyelve, csak az a baj, hogy ritkán álmodom végig. Évával néha igen. Olyankor föl is szoktam ébredni, és őt is fölébresztem. Már tudja, miről van szó, és nem bánja. Azt sem, ha csinálunk is utána valamit.
De akkor is. Olyan reménytelen ez az egész. Folyton mást gondolok, úgy érzem, örökre vége mindennek, fölösleges élnem, hiába mondják, hogy több tízezer ember él így ebben az országban, a világon meg milliók is akár, rajtam ez nem segít. Egy életem van. Még jó, hogy olvasni szeretek, mindig is szerettem, ezért is lettem volna tanár. Ha az leszek. De másképp alakult az életem. Szerencse, hogy a munkám egyáltalán nem hiányzik. Biztosítási ügynökből akad annyi, mint égen a csillag. Elvagyok itthon, olvasok, zenét hallgatok, gondolkodom. Most először próbálom leírni a gondolataimat, csakhogy az agyam sokkal gyorsabb, mint a kezem. Kár, hogy nem tudom megcsinálni az agyképfelvevőt, amit már régen kitaláltam. Akkor talán könnyebb lenne. Úgyhogy azt hiszem, én ezt az egészet most szépen össze is tépem apró darabokra, és kidobom a szemétbe. Nemsokára jön haza Éva. És végre tisztába tesz.
Az a fura tekintet
Na, ezek megint nem szóltak, hogy nem jönnek haza, biztos elmennek nyaralni, tolta arrébb az újságot fülkéjének asztalán a zöldesszürke egyenruhás férfi bosszúságot színlelve, pedig a lelke mélyén inkább szomorú volt, indulás előtt hiába tekintett derűsen az előtte álló tizenkét óra elébe, megint borongós lesz a kedve. Most, hogy nem látta a helyén az ötödik emeleten lakó fiatal házaspár piros Nissanját, az újság sem érdekelte, pedig mindig azzal kezdte a munkanapját, hogy átlapozta a friss híreket.
A férfi álmosan nyújtózott egyet, és eltűnődött, vajon merre járhat most a piros Nissannal a fiatal házaspár. Szívesen megkérdezte volna tőlük már régen, hogy hová mennek az idén nyaralni, de mióta kiderült, hogy a fia éppen egyidős volt a fiatalemberrel, észrevette, hogy kerülik. Nem kellett volna szóba hoznia. Pedig előtte olyan sokat beszélgettek. Utána is szívesen beszélgetett volna velük, de a fiatalasszony arcán mindig észrevette a zavart, ha üdvözölte a mélygarázs ajtajában, amikor éppen fönn levegőzött az utcán, ő meg gyalog jött hazafelé valahonnan. Nem állt meg beszélgetni, mint máskor, éppen csak a legszükségesebbet kérdezte, hogy hogy van, mi újság, de félreérthetetlenül jelezte, hogy nem kíván tovább beszélgetni vele.
Az éjjeliőr megdörzsölte a karját, és fölállt. Gondolta, fölmegy az utcára. Pedig kezdés után sose szokott. Mindig legalább két óra eltelt a munkaidejéből, mire először fölment. Nem szándékosan számolta, de valahogy így jött ki a lépés, utána is nagyjából még négyszer ment föl, éjfél után pedig három órát is lent töltött egyhuzamban. Este hattól reggel hatig tartott a szolgálat, mindennap, ha esett, ha fújt, és már harmadik éve nem volt szabadságon, egyetlen napot sem hiányzott, egészen májusig. Úgy hozzátartozok már az utcaképhez, gondolta időnként, mint a közlekedési lámpa zöldje vagy a sarki pék, csak én ritkábban vagyok látható.
Egy idő után fölállt, átment a fülkéből a tűzjelző berendezéshez, megvizsgálta, sértetlen-e az ólomzár, és miközben visszasétált, azon tűnődött, hogy lehetséges, hogy ilyen kényszercselekvésekből áll az élete. Maga is meglepődött, hogy ezen töri a fejét, aztán annak tulajdonította, hogy rosszul indult a napja. Ettől még rosszabb kedve lett. Visszaült a székre, és csak bámult maga elé sokáig. Gépies mozdulattal viszonozta a piros Suzuki gazdájának üdvözlését, aki a mínusz harmadikra tartott, de most nem követte gondolatban a magas, bajuszos férfit.
Az volt a szokása, hogy gondolatban mindig a kocsi után ment. Elképzelte, ahogy kiszáll, fölmegy a lakásba a bajuszos férfi, leteszi az aktatáskáját, és rögtön bekapcsolja a rádiót, mert állandó zajt igényel maga körül, nem bírja a süket csöndet, amit egy lakásban érezhet az ember, ha egyszer csak magára marad. A Suzukis sorstársam, gondolta, de neki talán még rosszabb, ő egyedül maradt. Végül arra jutott, hogy nehéz eldönteni, mi fáj jobban, ha az embernek a felesége, vagy ha a fia hal meg.
Három hónapja, májusban halt meg a fia. Már három hónapja. Motorbalesetben. Húsz éves volt, alig töltötte be a húszat. És azóta otthon a felesége csak sír, ha reggelente hazamegy munka után, sírva követi a fürdőszobába, ott panaszkodik némán az ajtófélfának dőlve csöndes sírdogálásával, amíg ő mosakodik, és pizsamára vetkőzik. Nem is érti, hogyan bírják. A felesége is, ő is. Szeretne mondani neki valamit, hogy ne sírjon, nincs mit tenni, sírással nem lehet már föltámasztani, de nem jön ki hang a torkán. Úgyhogy néha elmorzsol egy-egy könnycseppet, miután félretolja az asszonyt, szó nélkül elindul a hálószoba felé, magára csukja az ajtót, és miután befekszik az ágyba, rázni kezdi a zokogás.
Milyen fura rendszáma van ennek a Toyotának, gondolta, miközben fejbólintással viszonozta a földszinten lakó asszony üdvözlését. P mint Péter, a fia neve, L mint Laura, a lánya neve, és ha összeadja a három számot, az pont tizennyolc, május tizennyolcadikán volt a balesete. Az az E fölösleges benne, de minden nem stimmelhet.
Kamaszkorában is szerette böngészni az autók rendszámát. Akkor is neveket képzelt a betűk mögé, többnyire kedvenc futballistái nevét. Ez jutott eszébe, ahogy próbálta elterelni a gondolatait. Az járt a fejében, vajon mi lenne vele, ha nem kellene a lánya esküvőjére gyűjteni. Szegény lány, mióta az öccse meghalt, úgy érzi, mintha a puszta létezése is igazságtalanság volna. Látszik minden mozdulatán. Ráadásul az anyja még érezteti is vele, neheztel rá, mintha neki nem lenne joga élni a saját életét, mintha vele együtt kellene szenvednie, amiért az öccse halt meg, és nem ő.
A lányára gondolva a férfinak elszorult a szíve. Szegény! Mintha bármiről is ő tehetne! Az elmúlt három hónap alatt számtalanszor megkísérelte, hogy az édesanyjával elbeszélgessen az életéről, az öccse haláláról, de a felesége a síráson és a néma vádon kívül semmire se hajlandó. Pedig hát, csak jobban megértenék egymást ők ketten, anya és lánya. Ő csak annyit tudott mondani neki, ne félj lányom, akármi lesz is, megtartjuk a lakodalmat, összeszedem rá a pénzt, emiatt ne fájjon a fejed. Látta, hogy a lánya szeme hálásan fölcsillan, de rögtön utána el is komorodik, mintha erre a kis örömre se volna joga. Három hónapja a bánat az egyetlen érzelem, csak annak van létjogosultsága ebben a házban, gondolta magában a férfi. Annyira szerette volna elmondani valakinek, de kinek. Rosszul tette, hogy Nissanos párnak is elkezdte.
Fölállt, nyújtózott, megint a tűzjelző berendezésnél babrált, és arra gondolt, ha itt egyszer tényleg tűz ütne ki, akkor az maga lenne a pokol. A három szint tele kocsival, az a rengeteg üzemanyag, ha lángra kapna, menthetetlenül elégne minden odalent. Lehet, hogy föl is robbanna, a robbanás pedig levegőbe repítené a házat is. Ki menne le abba a katlanba, ha egyszer már az alsó szint is ég? Mert itt az elsőn még hagyján, innen ki lehet menekülni, de ha tűz van, a liftet sem lehet használni. A tűzlépcső meg! Sokan nem is tudják, merre van. Ha lent rekednének, zavarodottságukban azt sem tudnák, merre szaladjanak.
Visszaült. Maga elé húzta az újságot. Vajon hol járhatnak azzal a Nissannal? Húszévesek. Ilyen fiatalon összeházasodni! Nem túl gyakori jelenség manapság. Nem nyitotta ki az újságot, dobolni kezdett a jobb keze négy ujjával, időnkét a hüvelykujjával pendített rá egy basszust, miközben elképzelte, hogy a fiatal pár nyitott tetővel halad át éppen a völgyhídon, és a Balaton felé tart. Vagy talán most lépik át a határt, és indulnak a tenger felé. Szabadság és élet van abban az autóban. Élet. Mielőtt ők harminc éve összeházasodtak, mindig lehúzott ablakkal mentek a Balaton felé. Négy-öt autóval is egyszerre, fiatal baráti társaság. Élvezte a felesége, hogy arcába tapad a haja. Ő is összefogta hátul, nehogy a szemébe fújja a szél, mert vezetés közben veszélyes lehet.
Saját magukat látta a fiatal párban, amikor húszévesen összeházasodtak. Annyi idősen, ahogy három hónappal ezelőtt meghalt a fia, és ahány éves most ez a Nissanos fiatalember. Talán Vince a neve, de az is lehet, hogy téved. Mostanában nem bánik túl jól a nevekkel. A fiatalasszonyt meg talán Orsolyának hívják. Orsi. Ezt hallotta már. Micsoda jelentéktelen dolgokon töri a fejét idelent, nyitotta ki az újságot, miközben a világ tele van eseménnyel. Nagy horderejű, fontos eseményekkel. Földrengés pusztított Jáva szigetén, meghalt hatezer ember. És abból a hatezerből egy is mennyire fájhatott valakinek. Vagy talán nem is fájt. Azt mondják, csak Európában fáj ennyire a halál. A nyugati civilizációban. Odaát Mexikóban már nem. Ott tort ülnek, vigadnak a sírokon, ha eljön a Halottak Napja. Autóbaleset a hatos úton, négy fiatal életét vesztette. Húsz évet sem éltek. Mind a négyen húsz alattiak még. Ezeknek még annyi se jutott, mint a fiamnak. Milyen igazságtalan a sors.
Nem tudta, mihez kezdjen. Ránézett az órájára. Alig telt el néhány óra a munkaidőből. Ha elkezdi nézegetni az időt, az sose vezet jóra. Az utóbbi napokban észrevette, hogy türelmetlen. Mindenféle őrült gondolatai támadnak. Mintha elvesztené uralmát felettük. Mintha nem is ő, hanem valaki más gondolkodna benne. Hol járhatnak a Nissannal. Most mennek neki egy villanyoszlopnak. Nem. Előzés közben lesodorja őket egy kamion az úttestről. Vagy ők előznek, és áttérnek a szembejövő sávba. Hastífuszt kap az asszony. Meghal. Lázas lesz, a férje ápolja. Nem. Nem jutnak el odáig.
Alig tudta elhessegetni a gondolatait. Jó lenne valamit csinálni. Valami látványosat. Fel kellene gyújtani a szemeteskukát, és megnézni, mit csinál a füstérzékelő. Lángba borítani a garázst. Nem bírom tovább. Holnap elmegyek szabadságra.
Nem akart semerre nézni. Behunyt szemmel is csak egymásnak ütköző autókat látott. Most fogok megzavarodni, gondolta, pedig már eddig is megzavarodhattam volna. Micsoda hülye gondolat.
Most végre kibújok magamból. Mint a bábból a rovar. Most végre önmagam leszek, és nem az, akit mások szeretnének, hogy legyek. Elalszom szolgálat közben. Lehet, hogy már el is aludtam, és ezt az egészet csak álmodtam. A Suzukissal, a kukagondolattal, mindennel együtt. Piros lovon is vágtázhatnék. A piros Nissan után. Álljatok meg. Álljatok meg. Csinálnom kell egy másik fiút a fiam helyett. Akkorára nőtt a farkam, mint egy minaret. Rátűzöm a végére a Nissanos húszéves asszonyát, és végighurcolom rajta a városon. Ha ebből nem lesz fiam, akkor semmiből.
Az éjjeliőr nyújtózott egyet, megrázta a fejét, és kezét a veséjén tartva elindult, hogy kimegy az utcára, és kiszellőzteti a fejét. Éjfél volt. A fele eltelt a munkaidőből. A garázs sorompója leengedve, a biztonsági lámpa felkapcsolva. A járdára lépve elindult szokásos sétájára. Az épület hosszában lefelé. Aztán visszafordult. Megint lefelé. És vissza. Hátul összefűzte a kezét, és ment, lehajtott fejjel, mint aki erősen gondolkodik. Pedig nem gondolt semmire, csak rótta a métereket, számolta a lépéseit, hátha sikerül azonos távon többet megtennie. Mert akkor végre valami más lesz. De nem sikerült. Még kevesebbet számolt össze, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Hiába.
A Nissanos fiatalokra gondolt. Nem haltak meg, semmi bajuk, bekanyarodnak a szállodájuk elé a piros Nissannal, fölmennek a szobájukba, és teszik, amit a fiatal házasok ilyenkor tennének. Még nem veszekednek, szép reményekkel néznek a jövő elé. Hogy lesz majd gyerekük, egy fiú és egy lány, a fiú lesz az idősebb, de ha a lány, az se baj. Nem gondolkodnak még azon, hogy mi lesz majd, ha tizenkilenc éves korában elüti az autó a lányt, a fiú meghal egy motorbalesetben, a lány tizennyolc évesen férjhez megy, új kommunát alapít, közösségben élnek, kirekesztve a világot, minden közös lesz, férfi, nő, gyerek, állat, növény és tárgy. Vagy a fiú heroinista lesz. Semmi ilyesmin nem törik még a fejüket. Boldogok.
Az éjjeliőr ránéz az órájára. Egy órát mutat. Még nem indult el a fekete Volkswagen azzal a négy álarcos férfival, akik majd a mélygarázzsal szemközti bankfiókba törnek be hajnali két óra tíz perckor. Mivel az éjjeliőr fölmegy a zajra, a kint maradó negyedik álarcos gondolkodás nélkül rálő majd a hangtompítós fegyverével. A férfi utána még él egy darabig, még föl tudja fogni, hogy ő most mindjárt meghal. Magában még nyugtázza, hogy a biztosító juttatásából meg az utolsó havi fizetéséből futja majd a lánya esküvőjére. A Nissanos fiatalok pedig, miután hazajönnek bécsi útjukról, csodálkozva néznek egymásra a mélygarázs fülkéje előtt, nahát, új éjjeliőrünk van. Nem is baj, jegyzi meg félhangosan a lány. Mindig olyan furán nézett rám az a másik.
