Téli dal
Csődöt mondtak a jósok – hiába hajolnak
már kiontott bél fölé, hiába
nézik a madarak röptét,
arcuk csupa víz.
És a bor, mit a mámor és feledés tőkéje
termett, békét kötni a sorssal, most
szomjam nem oltja, s idegen, sós
ízt hagy a számban.
Mindez ha igaz: amit éreztünk eddig, mind
tévút és csalás, és ha megyünk is,
egyhelyben jár a láb, s nem jutunk
el haza többé.
A háború első napja
Arról szólt a barátom – hallgatnom kellett, a barát
szolgál –, hogy a nője a leggyönyörűbb a világon.
Hittem is, nem is – ami bennem van, nem az isten.
Láttam a nőt már persze itt-ott felbukkanni a házban,
szép is volt, de hogy ő-e a legszebb – mégis: ki szerint?
És a barátom mondta, lessem meg hát meztelenül,
látva a testét majd tudni fogom, mi a szépség.
Kényszer volt, néztem, s végül – amikor kiosontam –
észrevett a nő. Szép volt, nem tudom, szép-e eléggé.
Azt mondta, így még meg nem alázták, döntsem hát el, hogy
én ölöm meg a férjét, vagy átadom önként
életemet. Messze járt minden isten. S a szája közel volt.
Ünnep
Nem megy ki a fejemből az az argoszi testvérpár –
hány „barát” s „rokon” hullt ki pedig már gondolatomból
eddig nyomtalanul, s ez a két fiu senki nekem.
Mégis – nem telik el nap – a sorsuk jár a fejemben.
Anyjukat, Héra ünnepén, vitték volna szekéren
végig az úton, egészen a szentély kapujáig,
ámde az ökrök a földről nem értek vissza időben.
Önmagukat fogták be a hámba, s elhúzták a kocsit
negyven sztadionra a háztól, a lakásig, ahol
Héra – beszélték – évente pár napot eltöltött.
Ember imádott embert, és összeborult a tömeg,
látva a testvérpár erejét, és a kitartást.
S fordult az anya – érezve a fényt – a szoborhoz,
s kérte nekik – a fiúknak – sorsból a legjobbat.
Azt követően, hogy szólt, két fia holtan esett el.
Babiczky Tibor költő, 1980-ban született Székesfehérváron – Budapesten él. |
