Sietős lépteimet lassabbra vettem, miután már messziről megláttam a buszváróban ülve őt. Beesett szemeivel nézte a füstöt maga körül, cigarettacsikket tartó ujjaival simított végig hosszúra nőtt, ősz szakállán. Amikor a közelébe értem, egyre bizonyosabbá vált, hogy Tolsztoj az. Az asztapovói vasútállomáson látták utoljára, még 1910-ben. Én meg most láttam újra egy debreceni buszmegállóban: puritán ruháján élete gyűrődései, magas homlokát mély barázdák szántották végig. Lomhán pislogott maga elé, aztán egy fél pillanatra rám emelte tekintetét. A hajléktalanok bizalmatlanságával nézett a szemembe. A júliusi kánikulában is fekete, ujjvég nélküli kesztyűt hordott és túrabakancsot. A Jasznaja Poljana-i nyarakra gondolt talán. Amikor ülve a háza verandáján, nyíló virágainak szépségén elmélkedett, magas esztétikai alapokra emelve állapította meg: a természet elpusztíthatatlan. Vagy egy számára kedves személyre gondolt. Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át, csak homályosan látja őket. És ő csupa nőket látott maga előtt: az anyját, Mariját, a feleségét, Szofját, és lányait, Tányát, Iljusát, Mását és Alekszandrát…
Tolsztoj keresztbe tett lábaival fészkelődött, poros bakancsán megigazította a fűzőt, s végig dőlt a buszmegálló padján. Koszos-kesztyűs kezéből kihullott a csikk, nem volt már azon mit szívni, legfeljebb rágni. Mire megérkezett a busz, már javában horkolt, s úgy szívta be az alföldi port és a kipufogógáz szagot, mint más a páradús hegyi levegőt. Hogy miről álmodhatott, ha ugyan a hajléktalanoknak vannak még álmaik, nem tudom, csak azt, hogy amikor visszafelé leszálltam a buszváróban, még ott feküdt. Akkor láttam, hogy egy könyv lapul ormótlan nagy kabátzsebében. Próbáltam elolvasni a címét, de nem látszott. Kialudhatta magát, vagy mert észrevett, felkelt a padról, de ülve maradt. Vézna testén úgy lógott a ruhája, mint Ivan Iljicsén. Fájhatott a jobb csuklója, mert azt szorongatta bal kezével. Aztán komótos mozdulattal elővette a könyvét, lapozgatta előre, majd visszafelé, végül megállt egy lapnál, s elmélyülten olvasni kezdett. Lassan lapozott tovább. A távolból szemléltem őt. Nagyon érdekelt, mit olvas, ezért, habár erős, ápolatlan szag vette körül, mellé bátorkodtam ülni a padra. Ügyet sem vetetett rám. Krákogott egyet, majd nagyot nyelt, akkorát, hogy hallani lehetett. Valami feltűnő nyugodtság uralkodott rajta, és én egyszerre szerettem volna nyomorultul és jómódúan ilyen békés lenni. Uram! segélj, taníts meg engem, jer és szállj belém, és tisztíts meg engem minden mocsoktól! – akadt meg a tekintetem könyvének lapján. Talán nagyobb hatással kellett volna lennie rám e sornak, de én csak azt láttam, hogy Tolsztoj elhagyatott, Tolsztoj kisemmizett, s hogy azért ül a váróban, mert várja a Jasznaja Poljana-i járatot, amely visszavinné őt gyermek-és ifjúkora idilli miliőjébe. Ahol a felhők is más utakon járnak, ahol a madarak Isten kottájából énekelnek, s ahol a szamovár is szebben gőzölög, mint máshol…
Hazaérve még sokáig előttem volt az a fájó-könyörgő szempár, amivel először és utoljára a szemembe nézett. Leültem a gép elé, és – felidézve magamban az olvasott sort – rákerestem az interneten. „Megállt, összetette két kezét, mint kicsi korában, fölemelte tekintetét és megszólalt, egy ismeretlen valakihez intézve szavait: – Uram! segélj, taníts meg engem, jer és szállj belém, és tisztíts meg engem minden mocsoktól!” Nyehljudov szavai voltak ezek. A Feltámadás sorai, amely regény így ér véget: „Hogy mivel végződik életének ez az új korszaka, azt a jövő fogja megmutatni.”
