Milyen színházat akartak a váradiak?

Művészetszemléletek és ellentétes nézetek a Szigligeti Színház avatására összeállított emlékalbumban

Hosszas, hetven éven át tartó viták után, 1900. október 15-én megnyitotta kapuit Nagyvárad első és mindmáig egyetlen állandó színháza. A Szigligeti Színház elkészülte a város polgársága számára történelmi jelentőségű volt, amint azt a korabeli újságcikkek is egyértelművé teszik.

A színház nem egyszerű polgári lakóépület, nem kereskedelmi palota, és nem is keresztény értelemben vett templom. A művészet, azon belül is kiemelten a színházművészet megítélése pedig a századforduló Magyarországán korántsem volt egyöntetűen pozitív. A színészt a 19. századi nézetekhez hasonlóan továbbra is feslett erkölcsű, kétes személynek tartották, a művészet, az alkotás szabadságának fontossága pedig nem nyert még teret. Ezzel párhuzamosan azonban a magyar személyiségről, Szigligeti Edéről elnevezett teátrum elkészültében sokan mégis a magyar kultúra diadalát, fennmaradásának „kőbe vésett” zálogát, nagyságának bizonyítékát látták. E sokrétű és részleteiben egymásnak gyakran élesen ellentmondó megítélésnek a lenyomata látható abban az emlékkönyvben, amelyet a Szigligeti Társaság adott ki a színház megnyitásakor. A kor fontos közéleti, egyházi és színházi személyiségeit kérték fel, írjanak néhány sort a jeles eseményre. Az album szerkesztésére, egységesítésére gyakorlatilag semmilyen energiát nem fordítottak a készítők, valószínűleg maga a felhívás is igen tágan értelmezhető lehetett, ezért ki-ki (összesen 157 szerző) a saját elképzelései szerint foglalta hosszabb-rövidebb mondatokba, versbe, nosztalgikus hangulatú strófákba vagy anekdotákba gondolatait. Olyan is volt, aki egy, a témához egyáltalán nem kötődő aforizmával válaszolt a felhívásra. Épp a kiadvány szerkesztetlensége eredményezte, hogy a legváltozatosabb meglátások kaptak helyet benne, amelyek egészében tekintve érdekes, sokszínű pillanatképét nyújtják a századforduló művészetszemléletének.

I. Az erkölcs őrei

„A rózsa a virágok királynéja, – egy hibája van, hogy elhervad. A művészet a kedélyéletnek rózsája, – egy gyengéje van, hogy leveleit könnyen letépdeli az erkölcsi romlottság. Sikamlós és csalékony a művészpálya. Itt is, mint minden életpályán, csak egy nem csal, csak egy áll rendületlenül: a tiszta erkölcs. Ez a rózsa, mely el nem hervad. Ez emeli a művészt azon talapzatra, a hol mint művész, s mint ember tiszteletre méltó marad. Nyomorult a művészet, mely erkölcstelen és nem lehet boldog ember az, kinek roncsolt – mert sivár – kedélyéletét a művészet foszlányai csak hiányosan takarják. Hinni Istenben és az erénynek hatalmában. Ez biztosan vezeti a művészt a csábítás sugalmazásai közt ugy, mint a nyílt romlottságnak daczos kihívásai között. Lehet valaki szerencsés a művészpályán, de lehet sajnálatra méltó ember.”

Schlauch Lőrincz bíbornok dörgedelmes szavai nyitják meg az emlékkönyvbe gyűjtött üzenetek sorát. A nagy hírű váradi egyházi ember, akinek nevéhez fűződik egyebek mellett a szatmárnémeti püspöki könyvtár létrehozása, Szent László hermájának elkészíttetése és a váradi püspöki palota kertjének vatikáni mintára történő kialakítása, elsősorban azt tartotta fontosnak, hogy felhívja a figyelmet a művészet, és azon belül is a színészi életpálya „veszélyeire”.

Nyilván a léhaság és az erkölcsi züllés többféleképpen értelmezhető, részben személyes, emberi síkon, részben magát a színházban történő művészi alkotótevékenységet illetően. Az emlékalbum szereplői mindkettőre előszeretettel felhívták a figyelmet. Ritoók Emma váradi születésű költő bejegyzésének első részében a színházművészet érzelmi hatásait méltatja, majd a lényegre tér:

„Nincs veszedelmesebb művészet a drámai művészetnél: hatása vágyakat kelt, közvetlensége szenvedélyekre izgat, színe és hangja elfeledtetik a pirulást. És az elragadtatás tombolása közepett a szép arczára vonja fátyolát”

– vagyis a valódi művészet természetesen csakis erkölcsös lehet, ám a színpad világa mintha valamilyen szinten kívül esne a társadalmi kontrollon, ezért a kor elitjének jelentős része attól tartott, hogy ott mindenféle olyan erkölcstelenség történik, ami aztán valamiféle megrontó hatással lehet a társadalom egészére.

II. A magas művészet védelmezői és a korabeli „fogyasztói kultúra” vészharang-kongatói

A kőszínház megépítését megelőzően Váradon már több mint száz év óta zajlott magyar színjátszás. Miután 1798. augusztus 26-án megtartották az első magyar nyelvű színielőadást a Fekete Sas fogadó nagytermében, a város közönsége rendszeres látogatója lett a (főleg Debrecenből érkező) társulat fellépéseinek, előbb az itt említett helyszínen, majd a 19. század második felében, a levert szabadságharcot követően, a Nyári Színkörben, illetve a könnyed, túlnyomóan német nyelvű előadásokat felvonultató orfeumi esteken (brettliken), ahol gyakran Budapest nagy művésznői szórakoztatták a nagyérdeműnek azt a részét, amely nem komoly, elgondolkodtató alkotásokra, hanem vidám kikapcsolódásra vágyott.

Nem csoda hát, hogy az emlékalbumban megjelenő üzenetek egy részének szerzői abbeli aggályaiknak adtak hangot, hogy a pompás új színház nehogy „orfeumi mélységekbe” süllyedjen, hanem tartsa magát a magas művészet követelményeihez, és ne a szórakoztatást tartsa fő céljának, hanem kötelezze el magát a magyar és nemzetközi drámairodalom nagyjai mellett.

„Csak épüljenek vidéken a színházak! Csak legyen szétszórva mennél több temploma a művészetnek, hogy innen a fővárosból oda menekülhessen az innen kiüldözött szegény Muzsa! Hogy találjon otthont ott a tiszta, becsületes vidéken, ahol a szivek még tiszták, a lelkek fehérek s ahol még nem csinálnak a művészetből közönséges üzletet.”

A fenti sorokat üzente Budapestről a színházavatásra Dr. Vértesy Gyula író, tanfelügyelő, aki egyfajta idealizált, szinte mitikus helyszínként tekint a fővároson kívüli vidékre, a pestiek által elértéktelenített magyar kultúra megmentését várva innen (adja magát egy izgalmas párhuzam a mai, több mint egy évszázaddal későbbi magyarországi előadóművészek egy részének Erdélyről és az erdélyi közönségről alkotott idealizált képével). Ugyanerre figyelmeztet maga Tisza Kálmán korábbi miniszterelnök is az album elején közölt „emléksoraiban”, amelyekben egyrészt Szigligeti Ede névadó emlékét dicséri, másrészt nem mulasztja el az alkalmat, hogy felhívja a figyelmet a kultúra – ma úgy mondanánk: termékké válására:

„Legyen e színház mindig az igaz művészet csarnoka, melybe sohase fészkelhesse be magát a tiszta erkölcs, vagy a jó ízlés sérelmével a hatást vagy mulattatást előidézni akaró kontárkodás.”

III. A nemzetvédők

A fentebbi idézetekből az is kitűnik, hogy a színházszerető közönség egy része már akkor, 1900-ban elégedetlen volt a mindössze néhány évvel azelőtt megnyitott budapesti nemzeti színházak tevékenységével. Hasonlóan vélekedik Dr. Balassa Ármin, irodalmi munkásságáról kevésbé ismert szegedi ügyvéd, aki az alábbi sorokkal válaszolt az albumszerkesztők felhívására:

„Saphir, a kitűnő humorista, a német színügyi viszonyokról értekezvén, azt mondotta, hogy az ugynevezett „német nemzeti” színházak annyira nem nemzetiek, hogy tulajdonképpen azt kellene rájuk írni: nem nemzeti színházak!

Azt hiszem, nem nagy önmegtagadással ugyanezt lehetne a mi fővárosi ugynevezett „magyar”, „nép”, és „nemzeti” színházépületeink homlokzatára is írni.”

Balassa és a hozzá hasonlóan gondolkodók számára a „nemzeti” színház elsősorban a német nyelvű színjátszástól és általánosabban értelmezett kulturális dominanciától való elszakadást jelentette, és mint olyan, progresszív eszmének számított. A magyar nyelvű állandó színházak ugyanis csak a 19. század közepe táján kezdtek megerősödni az országban. Összehasonlításképpen: Pesten már 1812-től kezdve működött egy 3200 fős befogadóképességű német színház, míg a Nemzeti Színház elődje, a Pesti Magyar Színház csak 1837-ben nyílt meg, egy egyszerű, egyemeletes épületben. 1840-ben, néhány évvel a szabadságharc előtt alakult országos intézménnyé, ekkor vette fel a Nemzeti Színház nevet is. Thália újonnan épülő magyarországi templomaitól azt várták, hogy a kudarcba fulladt és véres megtorlásokat maga után vonó 1848-49-es forradalom és szabadságharc után nem közigazgatási, katonai vagy politikai, hanem eszmei, kulturális síkon erősítse meg a magyar nemzeti öntudatot, és biztosítson bemutatkozási lehetőséget a magyar nyelven íródott színdaraboknak és a magyarul alkotó színművészeknek. Volt, aki az emlékalbumba egyenesen ráolvasásként ható áldásokat fogalmazott meg, ilyen volt Dr. Perjéssy Károly királyi törvényszéki elnök is, aki a színház jövőjére vonatkozó felszólító mondatokba foglalta gondolatait:

„(…)Légy te a magyar színművészetnek örök temploma.

Csarnokaidban ne hangozzék soha idegen szó, hanem csak a mi ékes magyar nyelvünk.

Zárd be ajtajaidat mindaz előtt, ami nem művészi, – dobd ki falaid közül a frivolt, az erkölcstelent, a léha férczelményeket.”

A nemzeti kultúra védelmezőinél érdemes megemlíteni, hogy a színházat eleve arról a Szigligeti Edéről nevezték el, akit nemcsak azért tartottak méltónak arra, hogy a váradi teátrum a nevét viselje, mert a város szülötte volt, hanem azért is, mert a magyar népszínmű egyik úttörőjének számított, aki, szintén a német dominanciával szembemenve, azzal a harcot felvéve, mintegy száz színművet írt a kor társulatai számára.

IV. A szabadgondolkodók és az élő művészet pártolói

A művészet és azon belül is a színház szabadságának kérdése ritkán vetődött fel a kor közéletében, talán csak a színházi alkotók, művészek körében lehetett szó arról, mennyire alkotás az, amit csinálnak, és mennyire szolgálat. Mint a fentebbiekből kitűnik, a színházat a politikum, a közigazgatás nagy egyéniségei, régivágású írók és színigazgatók mind meghatározott céllal, bizonyos feladat vagy feladatok ellátására való intézménynek tartották, és nem a tehetségek megmutatkozási lehetőségeit látták benne. Nem tevődött fel bennük, hogy, amint az a 20. század végére megszilárdult művészetszemléletben már közhely, a színháznak társadalmi szempontból fontos kérdéseket kell felvetnie, párbeszédre és gondolkodásra sarkallnia a nézőt, emellett az élő, folyamatosan történő alkotás házának kell lennie. A váradi színház felavatására kiadott albumban kisebbségben vannak azok a vélemények, amelyek a gondolat és az alkotás szabadságát támogatják.

Dr. Dési Géza jogász, politikus egy érdekes, valószínűleg ügyvédi tevékenységéhez köthető anekdotával járul hozzá az albumhoz, amelyet az alábbiakban teljes egészében idézek, részben azért, mert – rímelve a kiadvány már emlegetett szerkesztetlenségére – a történet tanulságát sem könnyű pontosan meghatározni, ám az utolsó mondatból mégis az tűnik ki, hogy a sorok írója a kor erkölcscsőszeinek képmutatására próbálja felhívni a figyelmet:

„Csinos fiatal asszonyka ront be hozzám: – Mentsen meg, kedves ügyvéd úr, szerezzen nekem törvényes elégtételt, zárassa be a nyomorult gazembert!
– Hát mi történt az ég szerelméért, nagyságos asszonyom?
– Képzelje, az az alávaló X pillanatnyi fényképet csinált, a mely azt ábrázolja, hogy én és a férjem unokaöccse a parkban csókolózunk!…
– És persze az egész jelenet szemenszedett valótlanság?
Az asszonyka irul-pirul, lesüti szemeit, kínos csönd…
– Hja, mondok, nagyságos asszonyom, akkor nem X. a hibás, hanem a park kerítése, miért nem magasabb?!
Erkölcsbírák, a kik ájtatos szemforgatással szidjátok az erkölcstelen színpadot, – gondoljatok a kerítésre!”

A művészetpártolók közé természetesen leginkább a színház világából felkért férfiak és nők (!) tartoznak. Szendrei Mihály színész, színházigazgató és drámaíró bejegyzése akár ma is íródhatott volna:

„(…) Hogy a váradi színészek igazán otthont találjanak, ahhoz okvetlenül szükséges, hogy a váradi közönség színészeit magáénak tekintve szeresse és ne a múlt vagy a más művészei után vágyakozzon.
Támogatni, bátorítani kell a színészt, e nélkül a legtehetségesebb sem művész.”

Látható, hogy Szendrei, aki maga is a művészvilágba tartozik, sem dörgedelmes erkölcsi intelmet nem ad, sem a nemzeti kultúra és a tiszta magyar színház kizárólagosságára nem szólít, csakis a színházban dolgozó, élő és alkotó színészek megbecsülésének fontosságára hívja fel a figyelmet, minden egyébtől elvonatkoztatva, ami 120 év távlatából is kifejezetten progresszív felfogás.

Összegzés

Az 1900-ban megjelent Szigligeti-emlékalbum épp a maga szerkesztetlen, nem egységes mivoltában értékes kordokumentum. Kitűnik belőle, hogy a művészet és azon belül is a színház rendeltetéséről és mibenlétéről már több mint egy évszázaddal ezelőtt is éppen annyira megoszlottak a vélemények, mint ma, és a színház a maga képzelt veszélyességében, titokzatosságában, mindig izgatta az emberek fantáziáját, ilyen vagy olyan szempontból. A művészet ezen ágának ugyanakkor, minden kiszámíthatatlanságával együtt, láthatóan rendkívüli fontosságot tulajdonított a századforduló társadalma, tőle várta a magyar nemzeti kultúra megerősödését és a kiegyezés utáni csalódottságban egyfajta erkölcsi győzelmet.