A lidérc akkora volt, mint egy kertitörpe, és lágy, meleg fényt árasztott magából. Panni nagyon örült, amikor meglátta a szobájában, mert sokat olvasott már a lidércekről, és alig várta, hogy lásson egyet. Nem csak a lidércekről, hanem minden másról is nagyon sokat olvasott. Régebb az iskolába is magával vitte a könyvet, amit épp olvasott, de már leszokott róla, mert a többiek mindig kinevették érte. Eleinte nem értette, miért, mert ő senkit nem nevetett ki, de aztán arra gondolt, hogy talán azért, mert olvasni nem menő, és ezután csak otthon olvasott, amikor senki se látta.
A nyugalom csak rövid ideig tartott, mert az osztálytársak hamarosan találtak valami mást, amiért kinevessék. Panni szeplős és szemüveges volt. De az osztályban nem volt menő szeplősnek és szemüvegesnek lenni. A többiek mindig összesúgtak a háta mögött, de még elég hangosan, hogy meghallja őket. A többi lány mind nagyon csinos volt, sminkeltek és divatos ruhákban jártak, de Panni akármit vett fel, mindenben csúnyának és esetlennek érezte magát, amit az osztálytársak mindig igyekeztek is a tudtára adni. Nagyon szerette volna, ha a szép lányok barátkoznak vele, de valahányszor beszélgetni próbált velük, mindig azt mondták neki, hogy undorító, egy ilyennel ők soha nem állnának szóba.
Megpróbált szemüveg nélkül iskolába járni, de nem látott el rendesen a tábláig, a tanároknak se mert szólni, hogy előbbre ülhessen, és amikor a többiek meglátták, hogy hülyeségeket ír a füzetbe, ezért is kicsúfolták. A szeplőkkel semmit nem tudott csinálni. Az osztálytársak azt mondták rá, hogy ragyás, és Panni mindent megtett volna, hogy megszabaduljon tőlük, egyszer még az anyukája alapozóját is kipróbálta, de az eredmény katasztrofális lett, és inkább lemosta. Egyre jobban szégyellte magát, és legszívesebben az utcára is eltakart arccal lépett volna ki.
Otthon, az anyukájával és a könyveivel biztonságban volt. Minden délután alig várta, hogy hazaérjen, de az esték túlságosan is hamar elteltek, és másnap minden kezdődött elölről.
Egyik reggel, izgatott nyüzsgés fogadta az osztályban. Persze, ma van Adél születésnapja. Adél az egyik legcsinosabb lány volt az osztályban, okos volt, a tanárok is szerették, mindig szép ruhákban járt. Adél különösen utálta Pannit, ha meglátta, mindig olyan arcot vágott, mintha egy iszonyúan büdös, romlott gyümölcsöt szagolna. Az osztályban már egy hete arról beszéltek, hogy Adél hatalmas bulit szervez, amire mindenkit meghív. Panni sejtette, hogy ő lesz az egyetlen, aki nem kap meghívót, de mégis nagyon fájt neki, amikor látta, hogy Adél nagy ívben elkerüli az ő padját. A gyerekek megbeszélték, hogy ki mit vesz fel, milyen torta lesz, milyen ajándékokat visznek, és közben lopva Panni felé pislogtak. Ha valamelyikük elkapta a tekintetét, nevetni kezdtek. Szünetben az egyik lány odalépett hozzá.
– Te szegény, téged nem hívtak meg. Én meghívnálak az én szülinapomra, de félek, hogy nem lenne pénzed rendes ajándékra – a lány alig bírta végigmondani, már-már fuldoklott a nevetéstől. Az osztály zengett a kacagástól.
Panni végignézett a röhögéstől eltorzult arcokon, és majd elsüllyedt szégyenében. Felpattant és kirohant a teremből. A folyosón már alig bírta visszatartani a sírást, és mire elért a lányvécéig, már ömlöttek a könnyei. Órákig ült az egyik fülkében, aznap már nem mert visszamenni az osztályba, megvárta, míg mindenki hazamegy, és csak akkor szedte össze a holmiját.
Mindig szégyellte, hogy nincs pénze szép és márkás ruhákra, mint a többieknek, és gyakran kinevették azért is, mert turkálóból vásároltak. Az anyja egyedül nevelte, és nem volt túl sok pénzük, de tudta, hogy ezt hiába magyarázná, a többiek úgysem értenék meg.
Panni érezte, hogy nem bírja már tovább, ezért egy nap az utolsó óra után, amikor már üres volt az osztály, odament az osztályfőnökhöz, és mindent elmondott. A tanár azt mondta, hogy sajnálja, és azt tanácsolta, hogy ne törődjön vele. Panni megpróbálta, de cseppet sem érezte jobban magát. Elmondta egy másik tanárnak is, az meg azt mondta, védje meg magát, de fogalma sem volt, hogy kellene. Nem tudta, mire gondolhatott a tanár, tán meg kéne vernie őket? Szeretett volna egy barátot, aki megvédi, de rájött, hogy undorító, és egy ilyen embernek hogy is lehetnének barátai.
Az anyja látta, hogy a szokásosnál csendesebb, de hiába kérdezgette, Panni mindig azt felelte, hogy semmi baj. Nem akart árulkodni, szégyellte magát, amiért olyan gyenge, hogy nem tudja megoldani a helyzetet, és különben sem hitte már, hogy anya bármit is tudna tenni, ha még a tanárok se tudnak segíteni.
Észrevette, hogy otthon sem tud már megnyugodni. Bármit csinált, mindig eszébe jutott, vajon mit szólnának hozzá a többiek. Nem volt már kedve olvasni, tudta, hogy az osztályban kiröhögnék miatta, és már otthon sem tudott szabadulni a mardosó szégyentől. Ezért inkább nem csinált semmit, csak ült a szobájában, és nézett le a nyolcadik emeletről. Elképzelte, milyen jó lenne, ha nem létezne, milyen könnyű lenne, és holnap már nem kéne iskolába menni,
A lidérc volt az egyetlen vigasza. Minden este eljött és beszélgettek. Csavargatta a szakállát, miközben Lidércországról mesélt. Tényleg olyan volt, mint egy kertitörpe, és amikor vele volt, Panni még tudott mosolyogni. Lidércországban minden könnyű és súlytalan, az ott élők képesek a felhőkön is járni, nincsen fájdalom és szomorúság. Ami azt illeti, ott semmilyen érzelem nincsen, csak a végtelen nyugalom, mesélte a lidérc.
Panninak ez nagyon tetszett, szeretett volna semmit sem érezni, csak végtelen nyugalmat. Amikor a lidérc mesélt, megpróbálta elképzelni, és már ettől is sokkal jobban érezte magát.
Az anyja egyre jobban aggódott, mert Panni már alig-alig szólt hozzá. Ha megkérdezte, mi volt az iskolában, csak annyit felelt, hogy semmi, és csukta is magára a szobája ajtaját. Az anyja mindent megpróbált, leültette beszélgetni, hétvégén elmentek sétálni, kirándulni, és végig remélte, hogy Panni egyszer csak elmondja, mi bántja, de a lány makacsul hallgatott.
A lidércnek ezzel szemben mindent elmondott. A kis emberke mindig végighallgatta, és soha nem mondott olyasmit, hogy ne törődj velük, vagy védd meg magad, csak azt, hogy megérti, milyen nehéz lehet. Panni rádöbbent, hogy mégis csak van egy barátja. Eszébe jutott, hogy az osztálytársak, biztos kiröhögnék, ha megtudnák, hogy neki csak egy barátja van, és az is egy lidérc, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hiszen ezekben a röpke órákban még jól érezte magát.
Amíg nem jött a lidérc csak bámult ki az ablakon, nézte az autókat és az embereket, eszébe jutott, hogy másnap tornaóra is lesz, és arra gondolt, milyen könnyen megoldható lenne, hogy ne kelljen többet iskolába járni. Ha nem létezne, akkor biztos nem érezné a sok szégyent. Valami olyasmi lenne, mint Lidércországban élni. De minél többet nézett lefelé, annál jobban félt, nem, mégse lenne olyan könnyű, nem elég bátor hozzá.
A tornaórát mindennél jobban utálta. Alapvetően szeretett volna mozogni, de a többiek mindig nevettek rajta, ha szaladni kellett, a csapatjátékoktól már előre félt, mert senki nem akart vele egy csapatban lenni. Annyira izgult, hogy mindig bénázott, elesett, nem találta el a labdát, és ezzel csak rontott a helyzeten, még jobban gúnyolták, még jobban kinevették.
Ez az óra a szokásosnál is rosszabbra sikeredett. Panni éppen átöltözött, és már indult volna a tornaterem felé, amikor harsány röhögés ütötte meg a fülét. Ekkor jutott eszébe, hogy a szemüvegét az egyik padon felejtette.
– Hoppá, azt hiszem, valakinek új szemüveget kell venni – mondta Adél kezében a törött szemüveggel – vajon hány évig kell félretenned hozzá? Apukád talán venne neked másikat. Ja de várj, neked nincs is apukád.
Az osztály még akkor is nevetett, amikor a tornatanár megérkezett.
– Mi van itt? – kérdezte szigorúan a tanár, és az osztály azonnal elcsendesedett. Panni nem mert szólni, tudta, hogy ez a tanár is csak annyit mondana, védd meg magad. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában egész nap.
Anyu szerencsére nem volt otthon, mert sokáig dolgozott. Panni berohant a szobájába, és amint becsukta az ajtót, zokogni kezdett. A lidérc már ott fénylett a szobában.
– Nem akarok többet iskolába menni – mondta neki Panni – Segíts nekem eljutni Lidércországba!
– Hajaj, az nem lesz könnyű– sóhajtott a lidérc.
– Miért nem? – kérdezte Panni.
– Ha egy ember Lidércországba megy, soha többet nem térhet vissza az emberek közé.
– Én nem is akarok visszajönni. Itt mindenki utál engem– felelte Panni.
– Egyáltalán nem egyszerű az odavezető út. Fájdalmas neked is, és annak is, aki itt marad.
– Nem érdekel, most már elég bátor vagyok hozzá– felelte Panni. Kinyitotta az ablakot, és letekintett a sötét, üres utcára. Már nem félt, készen állt az utazásra. Most kell menni, amíg anyu haza nem ér. Nem érzett se fájdalmat, se szomorúságot, csak végtelen nyugalmat.
– Jól meggondoltad? – kérdezte a lidérc – hiányozni fogsz az embereknek.
– Én nem hiányoznék senkinek – felelte Panni, és felmászott az ablakpárkányra.
– Biztos ez? – kérdezte a lidérc.
Panninak már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy biztos, de ekkor hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Hazajött anyu. Talán neki mégiscsak hiányoznék, gondolta, és hirtelen halálra rémült az alatta tátongó sötét utcától, egy csapásra eltűnt a végtelen nyugalom, és rádöbbent, hogy talán mégsem elég bátor, hogy Lidércországba költözzön.
Leült az ágyára, a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, mert mindennél jobban félt attól, amit most tenni készült. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában a szokásos mantrát. Végül vett egy nagy levegőt, és kilépett a szobájából.
– Anyu! El kell mondjak neked valamit.
