Egy nagyváradi magyar értelmiségi rendkívül intenzív pályaképére tekintünk vissza, amikor a három esztendeje, 2020. március 17-én elhunyt Szilágyi Aladárra emlékezünk. Hiszen szinte napra pontosan három évtizede adatott csupán arra, hogy sokoldalú életművét megteremtse. Már közel járt az ötvenhez, amikor az elektro-filozófus, ahogy addigi önmagát aposztrofálta, a diktatúra bukása után a villanytelep diszpécseri helyiségéből átlép a sajtó és a kultúra világába. Ami csöppet sem idegen számára, hiszen mind a Bihari Napló, mind a Kelet-Nyugat szerkesztőségében javarészt barátai, egykor az Ady Endre irodalmi közben megismert szellemi fegyvertársai körében kezd dolgozni. S válik, Varga Gábor szavaivel élve „az amúgy szerény megjelenésű, a nagy nyilvánosságtól többnyire visszahúzódó, de a lelke mélyén ízig-vérig népben-nemzetben gondolkozó közösségi ember jobb sorsra érdemes váradi magyar mikrotársadalmunk örökké új utak után kutató szellemi napszámosává… Egy lámpa-gyújtogatóvá”, igazi 21. századi polihisztorrá.
A Naplónál napi rendszerességgel közli publicisztikáit, többnyire vezércikkeket, illetve kedvenc műfaját, a glosszát művelve. Pár év múltán már ő a kiadó vezérigazgatója. De 1990 februárjában ott van a már legendás Kelet-Nyugat alapításánál is, szerkesztő, majd a hetilap főszerkesztője. Közben hét éven át a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka, s részben ezzel párhuzamosan 1998-ig a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete írott sajtóért felelő alelnöke. Egy hosszú, késő éjszakába nyúló gyűlésen akkori püspöke meg is kérdezte tőle: „Aladár kedves, te most melyik minőségedben alszol?”
Igazából ő maga is tudta, hogy ezek a vezetői szerepek, a gyűlésezések, bár a feladatainak mindig eleget tett, nem az ő egyéniségére voltak szabottak. Szilágyi Aladár igazi terepe az írás volt, illetve az anyaggyűjtés, a felkészülés, s jellemzője a riporteri kitartás, a megérzés, a témaérzékenység. Ezek tették egyedivé és értékessé mindazt, amihez hozzányúlt.
2002 az ő életében is a fordulópont kezdete: ő is jelen van a Várad folyóirat indulásánál, majd 2004-től a Naplótól átigazol az Erdélyi Riport hetilaphoz, megérkezve pályája zenitjére: hétről hétre szállítja remek véleményanyagait, izgalmas interjúit, olvasmányos riportjait, majd indul meg számára az országos ismertséget és elismertséget – többek között a Spectator-díjat és az Aranytollat – hozó könyveinek a sorozata. 2006-tól 2020 márciusáig tizenöt könyvet publikál, elsősorban irodalmi igényű riportokat és portrébeszélgetéseket. Több ezer kilométernyi riportút eredménye A Klisszura titkai, A nemlétezők lázadása, a Csodaváróktól csodateremtőkig, a Besztercétől a Bánságig – könyvek az egységes román nemzetállam nemzeti kisebbségeinek tarka szőtteséről.
Majd jönnek a történelmi tárgyű művek: Clio a tükrök labirintusában, Mit akartak ezek a magyarok?, A leszakadt Erdély első száz éve, A magyar hadtörténet századai. A történelemtudomány jeleseit minden esetben úgy faggatja, hogy nyilvánvaló, tudásban felveszi velük a versenyt.
Az egykor száguldó riporternek már a járás is nehezére esik, amikor 2017-ben egyedül repülőre ül, s Milánótól Bergamóig bebarangolja szeretett Lombardiáját. Ekkor már gyűlnek az anyagok utolsó nagy művéhez is, a Kortárs, magyar című, íróportrékat kínáló kétkötetes munkához. Rohamtempóban szerkesztettük-tördeltük, tudtuk, sietnünk kell, hogy még kézbe vehesse. S ha személyesen nem is lehetett ott a bemutatóján a Posticum központban 2020 március elején, betegágyából hősiesen számítógép elé ülve, online részt vett a beszélgetésben. A példányokat szatyorszámra előre dedikálta ismerősöknek, ismeretleneknek. Két hétig él még.
Amit ki kell még emelni Szilágyi Aladár pályaképének felrajzolásakor, az az ő műfaji és tematikai sokoldalúsága. Politika, közélet, történelem, gazdaság, képzőművészet, irodalom mellett a reál tudományokban is mutatott otthonosságot. Egyszer játékosan meg is sértődött, amikor egy könyvbemutatón azt mondtam róla, hogy Szilágyi kolléga a sporton kívül mindenhez ért. Mit gondolsz – kérdezte – miért nézzük mi Mártával éjszakánként Roger Federer rajongóiként az Australian Opent vagy az amerikai nyílt teniszbajnokságot? Ráadásul olyan magabiztosan mozgott az online térben, mint egy huszonéves. Ami a digitális szénakazal mélyén megtalálható volt, azt Aladár előbb-utóbb meg is találta. S számára mindvégig fontos volt a műhely, a szerkesztőség, ahová hajnalonként – szokása szerint – mindig bement, amíg kicsit is tudott járni. Már nem feltétlenül a munka, inkább a beszélgetések kedvéért.
Lám, még címszavakba sűrítve is terjedelmes a visszatekintés, pedig ez távolról sem a teljes kép. Hogy mit jelentett Szilágyi Aladár a váradiaknak, s mit vesztett távozásával mondjuk a helytörténetírás, a sajtó, azt szeretnénk a teljesség igényével bemutatni az idei Festum Varadinumon a Szilágyi Aladár – Péter I. Zoltán emlékkonferencián előadások, kerekasztal beszélgetések formájában májusban. A Varadinumon, melynek programját első alkalommal, 1992-ben ő maga állította össze, s szervezte.
Két történet felidézésével igyekszem még illusztrálni Aladár barátunk személyiségét, habitusát. Valamikor tizenöt éve Konstancán járva az aromán közösség életét feltérképezve beszélgettünk az aromán érdekvédelmi szervezet vezetőivel. Egy adott pillanatban Aladár azt mondja, szeretne egyszerű arománokkal is diskurálni, tessék mondani, hol találunk ilyeneket. Vendéglátóink egy parkba irányítottak, rá is bukkantunk a szépen gondozott zöldövezetben üldögélő, többnyire öregurakra, akik a székeken, padokon üldögélve diskuráltak, olvasgattak, sakkoztak, tabléztak. Egyszercsak üvöltözve felbukkan a park egyenruhás őre, mondván azonnal takarodjunk, különben riasztja a csendőrséget, mert itt nem szabad politikát csinálni. Aladár rá se hederített, fel se tekintett az egyik beszélgetésből, csak csendesen odaszólt: majd jó képeket csináljatok, amikor a zsandárok betuszkolnak a dubába. Sajnos nem jött senki, elmaradt a címlapsztori…
Másnap egy apró dobrudzsai faluban viziteltünk a török-tatár közösség életét bemutató riportúton. A Kalaici nevű településen élők elképesztő szegénységével szembesültünk, a kíváncsi riporter pedig mindenkit készségesen meghallgatva a legkisebb viskóba is bekukkantott, ahol egy nagyon idős bácsi élt saját bevallása szerint néhány barátságos kígyó társaságában. Délután Konstancán voltunk hivatalosak a török konzulátus fényűzően giccses fogadására kis bayram ünnepén. És Aladár pontosan ugyanazon a hangnemen kérdezgette a helyi török elit baklavát majszoló tagjait, mint délelőtt a mélyszegénységben tengődő falusiakat. Előbbiektől nem esett hasra, utóbbiakat nem nézte le. Tette, ami a dolga. Olyan újságíróként, akinek legfontosabb munkaeszköze a kíváncsiság. Na ez az, amit ebből a szakmából nem lehet megtanítni.
Úgy hiszem, e minden irányú nyitottságban ragadható meg Szilágyi Aladár életműve, s így közelíthető meg az ő rokonszenves személyisége. Emléke három év múltán is élő, közös felelősségünk, feladatunk, hogy ez így maradjon hosszú ideig, de legalább átadva az utánunk jövő nemzedéknek.
Elhangzott 2023. március 19-én a Várad-Olaszi református templomban.
