Seregszemlén lenni mindig jó, főleg színházin. A Magyar Színházak Fesztiválján (Mafeszt) évente más városban találkoznak a szatmárnémeti, nagyváradi, temesvári, csíkszeredai, székelyudvarhelyi társulatok, a Magyar Színházi Szövetség (Maszín) tagjai, hogy megmutassák egymás közönségének előadásaikat. Januárban a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vállalta a házigazda szerepét az Európai Kulturális Főváros okán (is).
Délelőttönként a gyermekeknek, esténként a felnőtteknek szánt előadásokra hamar elfogytak a jegyek, az emberek járnak színházba. Már amelyikbe – kajánkodhatnék, de nem teszem. A fesztivál három előadására összpontosítanék. Önhatalmúan választottam, kettő ugyanis a színház varázsára, egy pedig a szakmámra, az újságírásra mutogat. Na meg azért is, mert mindhárom tetszett. Tudom, utóbbi megállapítás nem egészen szakmai, ezer bocsánat.
A házigazdákkal kezdem. Visky András Caravaggio című színpadi művét mutatták be Visky Andrej rendezésében. Igen, az apa írta, a fia rendezte, jó kis csemege. A darab Michelangelo Merisi da Caravaggio 17. századi, rebellis, botrányos életű, önvédelemből elkövetett gyilkosság miatt menekülő, a festészetet megújító, titokzatos körülmények között eltűnt festő életének rekonstruált pillanatait eleveníti meg. A színpadon megjelenik az egyház, a pestis, a bűn, a züllés és ájtatosság, örömlányok és -fiúk, a kocsma és a templom, az öröm és a mélységes szomorúság, a lélek kutatása. A művész, a fiatal férfi, aki a lélek helyét és titkát kutatja, sosem használta a kéket, mert az a halál színe. Mindez izgalmasan és színesen, tisztán és érthetően felépített előadásban.
Caravaggio, mint befelé forduló narrátor idézi fel egyetlen pillanatban, talán a halála előttiben, életének, művészetének momentumait. A fény és az árnyék játékait, képeinek szereplőit, visszatérően a halálos verekedést. A festő, aki prostituáltakat, szépfiúkat használt modellnek, Mária alakját pedig egy örömlányról mintázta és előrajzolás nélkül festett. Elnyert egyházi megbízásokat, talán mert benne testesült meg a csoda, amelyről annyi szó esik a szent könyvekben. Ami biztos, a bohém, szabályokat felrúgó művészt szerették az angyalok. Ecsettel vitte a vászonra a színeket, a fényeket és árnyakat. Újító volt, a korabeli piktorok lenézték és irigyelték. (Mozart jut eszembe, egy más korból, és a színház a mi korunkból). A modellekkel eljátszatta a jelenetet, amely egyetlen pontról megvilágítva került a vászonra. A színpadon vetítve mutatják az adott művet, amit az előadás hatására kimerevített színpadi jeleneteknek látok.
Visky Andrej a teátralitásra és az önreflexióra helyezi a hangsúlyt. A művészet, a művész, a színház önmagára és a világra reflektálására. Úgy világítja meg a színpadot, ahogy Caravaggió használta a fényt: egy pontból. És játszik a fénnyel és az árnyékkal, világossal és sötéttel, a kifejező, funkcionális, szemet gyönyörködtető színpadképeket alkotó díszletben. Finoman, szellemesen utal napjainkra: egy-egy tárggyal, a neonkereszttel, a karakteres jelmezekkel, a zenével. Rafinált előadás ez.
Caravaggiót Balázs Attila személyesíti meg. Szó szerint eggyé válik a szerepével. Okosan, szellemesen, könnyedén játszik. Minden, amit mond vagy tesz a színpadon, érdekes, érzelmeket kiváltó. Az alakítás Balázs legjobb korszakát idézi, lehet irigyelni, amiért nem öregszik, nem fárad el, de képes egyszerre elmélyülni és játékosnak lenni. Az egy vagy több szerepet alakító kiváló színészek mellett ott vannak a tehetséges fiatalok. Örültem Vajda Borókának és felfedeztem magamnak Jancsó Elődöt.
Végre láthattam a szamárinémeti Harag György Társulat Raszputyinját. Ezúttal nem menekülhetett tőlem a muzsikból II. Miklos cár kegyeltjévé emelkedett, misztikus ködbe burkolódzó orosz pap. Szőcs Géza az első világháború kitörésének 100. évfordulójára írta a Raszputyin küldetése című darabot, melyet az olasz és orosz bemutató után tűzött műsorára magyar nyelven először a szatmári, Sardar Tagirovsky rendezésében.
Raszputyin elindul Európába, hogy háborúellenes kampányt folytasson az uralkodóknál. A szöveg fikció, a szereplők viszont ismert személyek, amint a vetített magyarázatok, események, nevek, idézetek is valósak, ahogy az előadás pragmatikus lábjegyzetei. A történet 1914-ben kezdődik, és 1916 szilveszterén ér véget, az előadás azonban az időtlenséget idézi. Tagirovsky az ógörög kórussal, a keleti színházra emlékeztető festett arcú szereplőkkel, a közönség bevonásával teremti meg ezt az időtlen, szürreális, néha abszurd látomást a 20. századról. Raszputyin látomását, hiszen mi, nézők, tudjuk, mi történt. A rendező ügyesen szövi bele a szövegbe a jelen történéseit, nem véletlenül járnak közöttünk a szereplők, kínálnak minket kávéval, süteménnyel, vodkával. Mikor mivel. Felismerjük a 20. század tragédiáit, Trianont, Auschwitzot, a gulágokat. Mi lett volna, ha Európa nagyjai hallgatnak Raszputyinra? Nem tudjuk. A vetített feliratok szerint az országok nagyjain múlt megakadályozni, hogy egyetlen lövés sok tízmillió embert parancsoljon a halálba. Ami bizonyos, hogy a papot végigkíséri az útján egy fiatalember, akit Gavrilo Principnek hívnak. Mert a háború elkerülhetetlen, mert az emberélet olcsóbb, mint a nemzeti büszkeség, az uralkodói, semmire sem alapozott hit a győzelemben.
Az előadás kezdetén Raszputyin (Rappert-Vencz Gábor) az egyetlen festetlen arcú szereplő, vörös rózsákat osztogat a nézőknek, aztán szerepel még fehér és sárga rózsa, mint jelképek: vértanúság, búcsú, megbocsátás. Meg lehet bocsátani, kérdezem magamtól, amikor a függönyre fotók kerülnek, a 20. század tragédiáinak az áldozatai. És vajon mi, csendben szemlélődő nézők, nem vagyunk cinkosok?
A rendező keveri az idősíkokat, megmutatja Raszputyin feslettségét, orgiáit, nőkkel szembeni erőszakosságát. A béke követének, az arkangyalnak a sötét arcát. Ehhez olyan zenét válogatott, amitől nagyon lehet nevetni. Viccesnek találtam a Millió, millió rózsaszál-t, vagy az olasz s francia örökzöldeket. Ezek, az egyébként tökéletesen előadott dalok hol a pap ifjúkorában elkövetetteket hangsúlyozzák, hol filozófiai idézeteit, elmélkedéseit ellenpontozzák. Az előadáshoz komponált zene végigkíséri a játékot.
Tagirovsky színházi varázsló, zsonglőrködik a pompás ruhákba öltöztetett, festett arcú színészekkel, akik tökéletes partnerek e nagyszerű játékban. Ki- és belépnek a kórusba, különböző szerepeket játszanak. A főszereplő velük és velünk, nézőkkel folytat dialógust.
Feltétlenül szólnom kell Rappert-Vencz Gáborról, aki a négyórás előadásban végig a színpadon van. Raszputyinjának ezer színe és hangja van, finom játéka lenyűgöző. Hol angyal, hol démon, hol kemény férfi, hol ájtatos pap. Pontosan, tökéletes mértékletességgel építi fel a szerepét, érdekes, izgalmas, hiteles a játéka.
A Csíki Játékszín Pillanatfelvétel című előadásával szerepelt a fesztiválon, Donald Margulies darabját Vladimir Anton rendezte. Az amerikai fotós haditudósító megsérült egy közel-keleti támadásban, társa a munkában és életben, a riporter korábban hazament, nem bírta a háború borzalmait. A másik páros a lap képszerkesztője és civil menyasszonya gyakran találkoznak, beszélgetnek. A sajtón kívül élő lány teszi fel az előadás kérdését: a tudósító nem nyújt segítséget, hanem csak fényképez, a riporter megírja. Hogy lehet ez? A válasz a szakmában dolgozóknak kézenfekvő: az újságíró dolga, hogy tudassa a világgal, ami történik. Nem avatkozik be, megmutatja az eseményeket. Az előadásban vetítve látunk a hadszíntereken készült képeket. Sarah, a fotós akkor kerül dilemma elé, amikor a civil lány gyermeket vár, otthagyja a munkáját, hogy anya legyen. A fotós viszont nem tud lemondani a hivatásáról, inkább szakít a szerelmével és visszamegy valamelyik frontra.
A történet nem túl bonyolult, a rendezés viszont ötletes, bevonja a nézőket a történetbe, mintha mi is ott ülnénk a pár lakásában, részesei vagyunk az eljegyzési partinak (konkrétan visznek a színpadra táncolni), a vitáknak. Az előadás erőssége a színészi játék. Erős karakterek ütköztetik gondolataikat, a hiteles játék nyomán tétjük van a vitáknak.
