Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéről
Mit adhat a ma olvasójának Szerb Antal 1937-ben megjelent regénye? Édesbús nosztalgiát, a polgár-művész dilemma kifejeződését, pszichoanalitikus mélyfúrást az irodalom álarcában?
Jómagam az önkeresés felől olvastam újra ezt a regényt. Az önkeresés egyesíti a fent felvetett szempontokat, és ugyanúgy az önkeresés az, amelyre a regény paradoxális látásmódja visszavezethető. Mihálynak, a regény főhősének lázas belső utazása az olvasót felszabadítja a dichotómiákban való gondolkodás sémájából (már ha feltételezünk egy ilyen pozíciót), a közel-távol, én- nem-én, életben lenni–meghalni ellentétpárokra nem oppozícióként, sokkal inkább köztességként, egyfajta intervallumként ismerhet rá. Szó sincs itt valamiféle valami relativista, a metafizikai igazságok elérhetetlenségének rezignált tudomásulvételéről, sokkal inkább játékos, kreatív egymásba-fordulásról, egy olyan köztességről, amely megengedi a közel – távol, én – nem-én, élet – halál egyidejűségét.
Hogy ezek a kissé talányosnak tűnő kijelentések mit jelentenek a történet felől? Mihálynak attól a banálisnak tűnő epizódjától, amikor is rossz vonatra száll fel, elveszti feleségét – méghozzá épp a nászútján – útja sorsszerűvé válik, ettől kezdve olaszországi bolyongása egyre inkább az önkeresés (múltkeresés) kísérteties tapasztalata lesz. Nyugodtan nevezhetjük határtapasztalatnak is, hiszen egyszerre tartózkodik Itália valós – történelme által mégis fikcionalizált – helyszínein, valamint saját belső tájain. Mihály ennek megfelelően átmeneti, kereső személyiség a regényben, akit saját mélységeinek bűvölete tart fogva úgy, ahogy ez az irrealitás szükségszerűen helyhez és időhöz kötődve igyekszik szert tenni valamilyen jelenlétre. Hely és idő maga is negatívan lehet jelen, hiszen Itália történelemként, a múlt nyomaként elérhető csak, amihez hozzátapad saját emlékezete, ugyanúgy, ahogy a Mihályban élő múlt a jelenben vallástörténeti, történelmi érdeklődését is táplálja. Ugyanez a negativitás élteti Mihály szűnni nem akaró nosztalgiáját is. Hiszen az Ulpius-házban egykor megélt felelőtlen kamaszkor Mihály középpolgári, konformista életének árnyéka lehet már, mint ahogy ebből a belső, másik pozícióból nézve válik látszatszerűvé az Erzsivel való kapcsolat, majd a házasság is.
Azonban hősünk önkeresése lényegében tér el a regény egyes szereplőinek elmozduló, a máslétben önmagát beteljesítő személyiségképletétől. Mihály nem olyan értelemben átmeneti személyiség, hogy önmagát elveszítve valami nagyobb egységbe olvadjon bele. Waldheim professzor, valamint Pater Severinus (a korábbi Ervin, Mihály kamaszkori múltjának kulcsfigurája) a tudományban, valamint a szerzetesi aszkézisben egy ilyen mintát követnek. A gubbiói kolostor pátere nemcsak múltját, irodalomtól fűtött, megjátszott szerelmes pózait veti le végleg, de bármilyen saját sorson, élettörténeten is kívül kerül. „Nekünk nincs életrajzunk. Egyikünk története éppolyan, mint a másiké, és az egész beolvad az egyháztörténetbe” – így jellemzi saját helyzetét Mihálynak. Mihály, úgy tűnik, nem képes megérteni, Severinus hogyan képes önmaga hiányából mégis valamilyen negatív jelenlétet teremteni, mint ahogy nem tud azonosulni Waldheim professzor vallástörténeti lelkesedésével, „megragadottságával” sem. Mihály legmélyebb paradoxonja az, hogy nem képes az odaadásra, az azonosulásra, mert akkor épphogy a másról, a megnevezhetetlenről, azaz magáról a nyitottságról kellene lemondania, arról a hajtóerőről valójában, amely az Ulpius-házban átélt múltjának keresését táplálja.
(Táj és lélek)
Mihály kalandos utazásához lényileg tartozik hozzá (és nemcsak kísérője, háttere!) a táj, az itáliai mediterránium. De milyen értelemben beszélhetünk itt tájról, sőt tájtapasztalatról? Ezzel kapcsolatban Szerb egy rövid, Természet vagy táj című rövid írása nyújthat fogódzót. A szerző itt egy olyan tájfogalmat vet fel, amelybe beletartozónak látja az emberit is; állítása szerint: a „tájnak van valami kifejezhető emberi mondanivalója.” Feltételezi az emberi intuíciót, a történelemre, az épített környezetre való fogékonyságot. (Hozzátehetjük: Kerényi Károly Táj és szellem című írásában a tájban az önmagát megtaláló szellem gondolata is lényegében ilyen tájfelfogást tükröz.) Nos, a regényben is hasonló tájszemléletről van szó, hiszen az itáliai táj elsősorban kultúrtáj, aminek minden apró részlete történelmet áraszt. Mihályt is elsősorban genius loci, a tájban feltárulkozó múlt ragadja meg, az a történelemmé stilizált Itália, amely egyszerre valós, az érzékekkel birtokba vehető, ugyanakkor fikció, kép is egyben. A kultúrtáj, az épített civilizáció mellett azonban még az érintetlen természeti környezet sem közömbös az ember számára – gondoljunk csak arra a szövegrészre, amikor Mihály az umbriai hegyi tájat szemlélve, annak paraszti, zord jellegét állítja szembe a derűs, művészetbarát Toszkánával.
Persze, ha a szemlélet, a finom benyomások kiváltása volna a táj egyetlen funkciója a regényben, ez alapján még nyugodtan szolgálhatna háttérként, díszletként. A táj ezzel szemben mélyen összefonódik Mihály lelkiállapotával, amikor is nem mindig a környezet az elsődleges, előfordul, hogy a viszony megfordul, és a táj Mihály belső világának lenyomata lesz. Ilyen belső tájakra épp az itáliai bolyongás álomszerű helyszíneit emelhetjük ki példaként. Ilyenkor a táj érzékisége, sőt narkotizáló ereje ennek a belső tájnak a lenyomata valójában – hozzátehetjük, épp emiatt kísérteties is. Épp a valóság és a fantázia közötti határ elmosódása – amit Freud is a kísérteties (unheimlich) egyik forrásának tartott – a megjelenő, látható, tapintható irracionális dolgok keltenek félelmetes hatást. Mihály számára nem is az éjszaka, hanem a nappal a kísérteties megjelenésének ideje, „Igen; az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül…” – állapítja meg a római sírkertben egy szintén álomszerű tapasztalatát követően.
Talán már az eddigiekből is látszik, hogy Mihály ön- és múltkeresése egyáltalán nem lelkesítő tapasztalat, amely a felfedezés izgalmával, örömével kecsegtet, sokkal inkább jelent utat tévesztést, az örvénybe való beleszédülés halálos fáradtságát. Sőt az olaszországi összeomlás már-már betegesen fokozza fel érzékenységét a táj idegenszerűsége iránt. Baljós jeleket már regény kezdetén találunk, amikor is Mihály Velence külvárosi sikátoraiba tévedve a radikális idegenség lesz kísérteties számára, mint ahogy később a gyanús fogadókban, temetőkben töltött éjszakák félelme is a helyek irreális természetével szembesítik Mihályt. A hétköznapi, a dolgokat oksági viszonyokba megnyugtatóan elrendező logika az itáliai helyszíneken csődöt mond; a spoletói fogadóban például a szobából egyenesen a hegyre nyílik az ajtó, mintha öngyilkosjelöltek számára lett volna kialakítva.
„A szoba így is félelmes maradt. Először is túlságosan nagy volt egy ember számára, másodszor is Mihály még nem bírt megbarátkozni azzal, hogy Olaszországban kőpadló van a kisebb szállodákban – úgy érezte magát, mintha gyermekkorában a konyhába száműzték volna, ami mindenesetre szörnyű büntetés lett volna, igaz, hogy nem is fordulhatott elő. Harmadszor a szoba a hegyi város szélén állott, és ablaka alatt egy kétszáz méter magas sziklafal ment egyenesen le. És teljesen érthetetlen módon az ablak mellett egy üveges ajtó is volt a falba vágva. Valamikor talán erkélyre nyílhatott, de az erkélyt még a történelmi időkben lebonthatták, vagy leszakadt magától fásultságában, csak az ajtó maradt meg, és most kifelé nyílt az űrbe, kétszáz méter magasságban. Öngyilkosjelöltek számára ez a szoba biztos halál lett volna, ennek az ajtónak nem tudtak volna ellenállni. És mindehhez ráadásul a rengeteg falon csak egy kép lógott, valami képeslapból kivágott illusztráció, egy rendkívül ronda nő, a kilencszázas évek divatja szerint öltözve és revolverrel a kezében.”
Ha mégis valahogyan összefoglalni kívánjuk Mihály különös tájtapasztalatát, talán azt mondhatjuk, hogy nem is helyekre vetődik, hanem inkább lokalizálhatatlan nem-helyekre, mindig valahol kívül, ön-magán kívül, más-hol van. Velence sikátorai, az egyszerre pogány és keresztény Róma, de az istenháta mögötti, civilizálatlan olasz táj elsősorban lelki tájak, az eltévedés, az utat vesztés egyszerre mámorító és halálos fáradtságának – egyfajta örvénytapasztalat – helyszínei. Mihály számára a táj ismeretlen, nyelv előtti tapasztalata saját tudatalattijának, ismeretlen másikának nyomát jelenti. Nem véletlen, hogy rendre olyan helyekre vetődik, amelyeket nem ismer, homályos sejtelmektől vezetve, és ebben az ismeretlen iránti vágyban találkozik Érosz hívásának mítoszi inspirációival.
(„Mindenki keresse a saját halálát…”)
Mihály nosztalgiája a halálnak szól. De mit jelent a halál Mihály számára? Miért keresi folyton? Mihálynak az Ulpius-házra vonatkozó visszaemlékezései kulcsfontosságúak a halál mibenlétének megértése szempontjából is. Megtudjuk, hogy Tamás és Éva számára az élet csakis színjátszásként képzelhető el, ahol is ezek a rögtönzött szerepjátékok valójában a halál, pontosabban a meghalás aktusának próbái.
„Úgy kell elképzelned, hogy a két testvér élete az Ulpius-házban állandóan színház volt, állandó commedia dell’ arte. A legcsekélyebb dolog elég volt, hogy megindítsa a dolgot, hogy Tamás és Éva megjátsszanak valamit, illetve hogy játsszanak, ahogy ők mondták. (…) Mert ahogy most visszagondolok, ezek a rögtönzött színjátékok mindig az erőszakos halál képei felé csúcsosodtak ki.”
Tamás, az Ulpius-ház hegemón alakja, aki Mihály számára valamiféle polgári és mindenféle kötöttségektől felszabadult másik én – némileg hasonlóan Kosztolányi Esti Kornél-novelláinak Esti alakjához. Kettejük barátsága Mihály számára elsősorban fejlődési folyamatot jelent, utat önmagához, még ha ez az „önmaga” csak negatívan, hiányként, mint az önmagán kívül-lét állapota mutatkozik is. Hiszen Mihály Tamásban nemcsak barátot talál, de az azonosulás legalább annyira Tamás halál felől megélt életének szól. Tamást ugyanis a halálban a meghalás határátlépése izgatja; azaz a halál nem a biologikum szférájában elgondolt enyészet, megsemmisülés számára, sokkal inkább definiálható ismeretlenként, misztériumként, negatív jelenlétként.
Ez a paradox léthelyzet nyit utat a halál személyes, egzisztenciához tartozó értelmének, úgy is mondhatjuk, a saját halált hívja elő, amivel dolgunk van, ami nem az élet ellentéte, hanem épp a legsajátabb létezés feltétele. Erre vonatkozik Éva Mihálynak szóló végső intése: „mindenki keresse a saját halálát” – amikor is ez az intés burkolt figyelmeztetés: Mihály életútja nem a Tamásé, számára a halál sem jelentheti ugyanazt, mint Tamásnak. Mihálynak ezzel az utolsó esély is elveszett, hogy a meghalás aktusában végre azonosuljon múltjával.
Az, hogy a halál épp folytonos késlekedésében, elodázásában, azaz nem jelenlétként jelenlevő egyrészt egzisztenciális értelmeket vet fel a regényben. A mit jelent a létezés, hogyan kell élni eleven kérdések Mihály számára, és ezek a kérdések mélyen összefüggnek az egyedüllét, a saját követhetetlen mélységeibe való alámerülés imperatívuszával. Az idegen umbriai tájakon – immár egy tényleges önkívület, kórházi lábadozás után – nemcsak arra jön rá, hogy eleddig nem a saját életét élte, de arra is, hogy egyre kísértetiesebbnek mutatkozó útját csak egyedül járhatja végig. Persze ez az egyedüllét mélyen paradoxális tapasztalat Mihály számára, mivel nem társtalanságot jelent elsősorban, hanem távolságot, amely távolság mégis elsősorban teremtő, sőt életteremtő aktivitás. Mihály történelemimádata egyrészt az elmúltnak, a nem-létezőnek szól, ugyanakkor ez az elmúlt válik mégis folytonosan jelenlevővé, élővé. Amikor Mihály egy alkalommal feleségének Toszkána nevezetességeit ecseteli, felesége megjegyzése különösen árulkodó: „nagyon szerette Mihályt, amint így áttüzesedett; szerette, hogy éppen ilyenkor, történelmi révedezéseiben, tehát amikor a legtávolabb járt az emberek itteni és mostani világától, ilyenkor felengedett közönye, és ő is olyan volt, mint egy ember.”
Nem véletlen, hogy az asztali jelenetben Toszkána múltja, a történelem megidézése kelti fel az érzéki vágyat. Felesége közvetve tisztában van ezzel, hiszen „tudta, hogy Mihály áttüzesedett hangulatát a történelemről milyen könnyen magára irányíthatja. Elég volt, hogy rátette kezét Mihály kezére, és erősen Mihály szemébe nézett: Mihály elfelejtette Toszkánát, és bortól kipirult arca egészen elsápadt a hirtelen rátörő megkívánástól.”
A lelkesedés kiváltotta érzéki vágy önmagában hétköznapi, akár banális tapasztalat. Lényegesebb itt a vágy és távolság összjátéka, amikor is a távolság az érzéki vágy hajtóerejének mutatkozik. Mihály akkor kívánja meg feleségét, amikor elképzeli, hogy ráun, elhagyja, amikor a vele szemben ülő nő elképzelt távolságokba vész. Az asztali jelenet később így folytatódik:
„– Milyen különös – gondolta Erzsi –, egy évi intimitás után még mindig olyan hangon udvarol nekem, olyan belső nyugtalansággal, mint hogyha egészen bizonytalan volna, hogy meghallgatom-e. Sőt minél inkább megkíván, annál távolibban, annál választékosabb modorban udvarol, mintegy kidekorálja a vágyát ezzel, megadja neki a kellő tiszteletet – és a legnagyobb közelség, a test közelsége sem hozza közelebb. Csak akkor tud szeretni, ha távolságot érez közöttünk.
Így is volt. Mihály vágya a távoli Erzsinek szólt, annak, akiről tudta, hogy majd elhagyja őt, és aki már inkább úgy élt benne, mint egy szép emlék. Azért is ivott annyit, hogy megőrizze magában ezt a hangulatot, hogy elhitesse magával, hogy nem Erzsivel van együtt, hanem Erzsi emlékével, Erzsivel mint történelemmel.”
Ha megfigyeljük, itt vágy és távolság összjátéka nemcsak a vágy természetrajzát vázolja fel, de legalább annyira a vágy által a képzetesnek, az esztétikumnak a kiindulását is. A választékos modor, a „kidekorált” vágy a regényben kirajzolódó művészetfelfogással is párhuzamba állítható. Azzal az elképzeléssel, amely a teremtés – amelybe beletartozik az önteremtés is – alapjának a megéltet, az élményt tételezi. Ez az élmény maga is összetett, mű és élet határai nem elválaszthatóak. Mihály kamaszkorában a francia könyv lapjain szemlélt ravennai mozaikok keltenek borzongató hatást, később az olaszországi delíriumos, halálos fáradtság váltja ki ugyanezt az élményt. Sőt, az utóbbi momentum mintha azt sugallná: épp a testi önkívület, az önmagunkat birtokló, rendezni tudó józanság hiánya lényeges ahhoz, hogy a sokértelműség mozgásba lépjen. Az, hogy a tájak kiváltotta hangulatot a lázálomszerű lelkiállapot csak felerősíti, maga a fogékonyság is egyfajta irracionális lelkiállapotnak minősül, lényegi, akár az őrület felé tartó nyitottságnak.
Mihály számára a nosztalgia sem elsősorban hangulat, hanem az önmagán kívüliség lehetősége, amely a szimbolikusra, a képzetesre – saját belső tájainak elevenségére – nyit távlatot. Azt is láttuk, hogy a távolság, a hiány élő produktivitása egymásba-forduló, ha úgy tetszik, próteuszi gondolkodást feltételez, amikor is a halál és az élet nem szétválasztható – a halál ugyanúgy lehet élet, mint az élet halál. Ez az egymást átjáró kettősség fogalmilag nem, csakis a vágy logikája nyomán nyelviesül, mint egy olyan vonzerő, amellyel szemben az ember csakis hatalom nélküli, passzív fél lehet.
(Irónia)
Róma és Waldheim professzor. Két döntő találkozás Mihály számára. Róma lesz az a hely, ahol Mihály homályos sejtelmei: veszendőségérzése, valamint vágya Éva és egykori múltja után tágabb, mítoszi összefüggésekbe ágyazódik. Waldheim professzor, a világhírű ókortudós és vallástörténész – akinek figuráját Szerb többek között Kerényi Károlyról mintázta, de téziseit mindenképp– amikor az etruszkok halálkultuszáról beszél, Mihály az Ulpius-házban megélt múltjára ismer rá.
„Egy szekrényben szoborcsoportok álltak: álmatag férfiak, akiket nők vezetnek, álmatag nők, akiket szatírok vezetnek vagy ragadnak el.
– Mik ezek? – kérdezte Mihály meglepve.
– Ez a halál – mondta Waldheim, és hangja egyszerre éles lett, mint mindig, mikor valami komoly tudományos dologra került szó. – Ez a halál; vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok, akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus.”
Az, hogy a halálvágyat ugyanaz az Érosz isten vezérli, aki szerelmi vágyat, úgy tűnik, mítoszi keretbe ágyazza Mihálynak Évához és múltjához való paradox kapcsolatát. Azonban a professzor és Mihály párbeszéde némiképp ironizálja is ezt a megfelelést. Mihály ugyanis szó szerint magára alkalmazza az etruszk halálélményről mondottakat, Waldheim ezzel szemben teóriaként, a szükséges distanciával kezeli, lelkesedése sem valóságszerűségének, hanem elmélet voltának szól. Mihályból viszont ugyanazt a szimbolikus-testi (remegő, szinte testi önkívületi) reakciót váltja ki, mint Itália kísérteties helyszínei. Persze, ha elfogadjuk, hogy Mihály itt alárendelődik a mítoszi világképnek, hősünket az is kellően távoli, az örök emberit tükröző szerepbe állítja, egyfajta mítoszi múltba vesző sejtelmekre felelő nem-énként. Mégis a szöveg itt mintha Mihály alapállását, a mindenütt korrespondenciákat, szimbólumokat kereső, a jelekben önmagát megpillantó ember világlátását ironizálná. Az irónia még inkább fennáll, ha a regény utolsó kísérteties tapasztalatát tekintjük. A keresztelő, az olasz proletárcsaládnál tett vendégeskedés delíriumos pátosza a reggel józanságával csakhamar hamisként lepleződik le. Nem hagyva kétséget afelől, hogy a derék olasz családnál végigélt rémtörténetbe illő események csak valamiféle lázálom stilizációjának eredményei.
Érdemes egy pár szót ejtenünk Waldheim professzornak, a regény talán a legüdítőbben megformált, de a humorban az iróniát sem nélkülöző alakjáról. Ő a saját magától való távolság alighanem „legegészségesebb”, társadalmi szempontból is elismert módját találta meg. A tudományban, a „Szellem” személytelen nagyságában való feloldódás, a „megragadottság” érzése lényeges nála is, azaz a történés, nem valamiféle önálló kezdeményezés. Mihály önmaga kívülálló helyzetéről is beszél, amikor így jellemzi Waldheimet:
„… a Szellem fogalma, állandó fehér izzásban tartotta, sohasem volt közömbös, mindig lázasan foglalkozott valamivel, éppen imádta a Szellem valami nagy és lehetőleg ókori megnyilvánulását (…) és mindig transzba ejtette ez a szó: Szellem, ami úgy látszik, az ő számára jelentett valamit.” Mindamellett a professzor alakja, a benne megformált tudós típusa nemcsak a tökéletesen tükröző, alárendelődő hangsúlyok folytán vet fel némi ironikus, sőt karikatúraszerű vonást. A Mihály jellemezte „diákosan slendrián igénytelenség” az emberi kapcsolatokban örök kiskorú életforma könnyed szabadságával, sőt a karriert női körökben ügyesen felhasználó, vallástörténettel hódító tudós szerepével jár együtt. Mondhatnánk, hogy a tudósnak a társadalomban betöltött szerepéről, valamiféle reprezentáló, kirakatszerű de végső soron kívülálló, partik, újságcikkek tárgyaként funkcionáló stilizált tudós-képéről is szó van itt, ami – mint önstilizáció – nagyvonalúan a társadalom mozgatórugóinak: a pénz, haszon, a morál világán is kívül helyezi magát. Waldheim ugyanazt a pénzhez való immorális viszonyt vallja, mint az egykori Ulpius-testvérek. A pénz társadalmi mítoszát nem tartja a maga számára érvényesnek, kívül áll azon, szemben Mihállyal, aki nagyon is tiszteli, valójában saját elhagyott polgári mivoltát tiszteli benne. A korlátokba merevült polgárlét és az autentikus, szabad lét oppozíciója mentén formálódik a regény végső, egyszerre lezáró és nyitva hagyó iróniája is. Az Apa megjelenésével Mihály ugyanis a hazautazás, a konformista polgárlét mellett dönt, de érezzük, döntése nem valódi döntés – ahhoz hiányzik az önmaga – inkább valamiféle iskolás meghunyászkodás. Most az Apa tekintélye jelenti azt a felsőbb hatalmat, aminek alárendelődhet. Életben marad ugyan, de ez az élet inkább a halállal lesz rokon, épp ellenkező előjelű a Waldheim ecsetelte mámor, felfokozott élet meghalásba fordulásával. Kisszerű, jobb híján élet ez, hiszen ahogy a regény végén Mihály saját maga mondja: „élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
