Folyamok fakadnak koponyavarraton,
sós szájból szó, sivatag ébred,
megcsikordulnak a varjak szárnyai,
leomlik ég, beszakad tekintet.
Mi kúszik át két kiapadt szemüregen?
Ki hallgat bagolysírást a sötétben?
És ha elnyel engem is ez a súlyos síkság,
hordanak-e ide földet és fényeket?
Te fejben érlelt régi fejszecsattogás,
nyílásokon elszivárgott émelyítő gáz,
megfolyt, elsodort fáradtság és forma,
nem halkul visszhangod belém szakadva.
Ti burjánzó gombák, baktériummiriád,
szervekből felcseperedett ezernyi rovar,
és a rajtuk lakmározó világtalan vakondok,
engedjétek ki magatokból az anyagot,
hogy mi rég volt, hadd szerveződjön vissza
a lassan tisztuló ölbe, deres csontokra.
Ami megfakult, elfeketedett, kikopott,
most lüktessen a virradatban újra.
Könyv már becsukva, elrakva feszület,
jusson levegőhöz a néma döbbenet,
elásott anyám, kelj fel, és mondd el,
mi legyen, jósold meg újra az életem.
Áfra János költő, műkritikus, szerkesztő, 1987-ben született Hajdúböszörményben, Debrecenben él. |
