A közhely szerint minden könyvnek sorsa van, talán igaz, talán nem. Nem közhely: minden dedikált könyvnek is van sorsa. Talán igaz, talán nem.
Robotos Imre, a nem kis szemétdombon nem nagy hatalmat gyakorló valamikori közszereplő, a rendszerváltás után, mint sokan mások, mosakodni kezdett. Nem először, hiszen a saját maga által épített sztálinista, utóbb pedig a nemzetikommunista rendszer is számos alkalmat kínált neki Romániában Ceauşescuig, Magyarországon a „rendszerváltásunkig” bezárólag. Néhány ezer oldalon megírta az emlékiratait. Nem hiszem, hogy kordokumentumnak szánta. Amennyiben önigazolási kísérlete valaha megjelenne, legalább akkora terjedelemben valódi dokumentumok sorát kellene a ki tudja mennyi az annyi oldal mellé rakni.
Kilencvenes évek eleje, közepe? Nem vállaltam a kiadását. Ezzel egyidőben megszimatolta, hogy bejáratos vagyok Göncz Árpádhoz, ami akkor már az Elnököt jelenti, de már nem az írószövetségét. Arra kért, hozzam őt össze Árpáddal. (Nekem sohasem volt Árpi bácsi). Az Elnök erősen ellenkezett, érthető okokból, hiszen Robotos kezéhez, ha emberi vér konkrétan nem tapadhatott is, de emberi egzisztenciák fölött kegyetlenül ítélkezhetett: gyáva ember lévén kizárólag kézivezérléses eszközökkel gyakorolta a (nagy)hatalmát mindig, amikor volt neki.
A háború alatt munkaszolgálatos, 1945-ben érkezik haza Nagyváradra. Ő maga írja, hogy 1947-ben alapítója a váradi Fáklya című pártlapnak. 1951-től a Romániai Magyar Szó, a Bukarestben megjelenő, országos terjesztésű, későbbi nevén Előre teljhatalmú főszerkesztője. Ezekben az években, de később is, ameddig igény volt rá, a kommunista pártideológiát brosúrákban népszerűsítette, úgymint Az igazi román-magyar közös múlt (1948), Munkás-paraszt szövetség (1948), Osztályharc és hazafiság (1949). Lelkes és lelkesítő riportkönyvet ír a Szovjetunióban szerzett élményeiről (Az épülő kommunizmus földjén, 1952), A szocialista hazafiság, a béke legyőzhetetlen zászlaja (1953), satöbbi. 1956 után az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó bukaresti magyar szerkesztőségét vezeti – ideológiai, „aki tudja marja” alapon élet és halál urává képezheti magát.
Végül egy nagyon rövid találkozó összejött, az erőszak ezúttal is célhoz vezetett. Robotos pár percig próbálkozhatott azzal, hogy kimagyarázza a „parancsra tettem” következményeit. Mosakodás közben azt gondolhatta, esetleg eléri, Göncz nyilvánosan is vállalja őt, és akkor a múltja „fényre derül”, olyanra, amely alatt szeretett volna az Ilfov, a Körös partja után a Duna-parton sétálgatni. Nem kellett ahhoz az emlékiratot elolvasnia, hogy az Elnök jól ismerhesse őt.
Nem voltam jelen, tapasztalásból tudom, hogy találkozójuk utána nem történt semmi. De Robotos hálás volt azért, hogy legalább „testközelbe” kerülhetett az Elnökkel. Egyszer újra megkért, menjek fel hozzá (azelőtt is jártam ott néhányszor). A Népszabadság szerkesztőségébe vittem kiadóm recenziós példányait, előtte ugrottam fel hozzá. A Bécsi út környékén lakott, közel a Duna-parthoz, talán a Frankel Leo és a Pacsirtamező utca sarkán, alatta megy el a HÉV, egy magas, régi, omladozó sarokházban. Liftje a nagyváradi Apolló – nehezemre esik felvonót mondani – liftjére emlékeztetett.
Szinte törpe növésű ember volt. Soha nem tudtam eldönteni – ma sem megy –, hogy Hruscsov vagy Rákosi borbélya alkotta meg fejének kompozícióját. Még a járása is rájuk emlékeztetett, s talán azért sem engedte, hogy magasabbra nyújtsa őt az isten (amikor még tehette volna), nehogy Rákosi vagy netán Hruscsov magassága fölé emelkedjen. Gheorghe Gheorghiu Dej testi hatalmassága rémálmaiban sem jöhetett elő… Nem tudok nem gondolni rá: fogadásomra is szándékosan maszkírozta magát a korhű fazonra.
Nagyon beteg volt már, félelmetes, ijesztő látvány, rövidebb, lassúbb, árvább, bizonytalanabb már nem lehetett soha többé.
Elmondta, teljes életművét, benne az emlékiratokat is – ez utóbbiból két-három, írógéppel írt hatalmas paksamétára emlékszem – a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta le. Bár ez sem volt lényegtelen, nem ennek a közlése miatt hívott. Ekkor ajándékozott meg a Csinszka-versek Tabéry Gézának dedikált példányával, benne Csinszka és Márffy Ödön kézzel írott eredeti levelével.
Nem tudok másra gondolni: ezeket ő Tabérytől kaphatta, aki szintén számíthatott Robotos „kegyelmére” akkoriban, amikor a nácikkal vállalt cinkossággal, antiszemitizmussal vádolta az új rendszer. Tabéryről az egyetlen monográfiát is Robotos írta (1979). Látogatásom nem tartott soká, emlékszem még egy már nem egészen fiatal ember irigy tekintetére, amivel a kijárat felé kísért.
Robotos Imre 2001-ben meghalt, fia, akit Váradról ismertem, időnként megkeresett, próbálkozott valamiféle rehabilitáció előmozdításával, ami annyi mocsok és valóban kegyetlen bűnösség után természetesen lehetetlen. Az övéhez hasonló megbocsáthatatlan disznóság lenne, ha ezt valaki megtenné, akárcsak megkísérelné. Ámbá(to)r kapott egy nagy lakást a mi rendszerváltásunk előtti rendszertől – kárpótlásul.
Mai napig nem értem, hogy a váradi értelmiségiek, a város (magyar) tekintélyei (román értelmiség az egy Moldovan Ghiţa kivételével még sehol, Vasile Spoailǎ, kiváló író létére állami párthivatalban), Köteles Pál író, Bölöni Sándor, a színház irodalmi titkára, akik tévesen azt is gondolhatták magukról, hogy befolyásuk van a (kizárólag magyar) dolgok menetére, hogyan fogadhatták vissza Robotost, aki viszont szemben velük, még a hetvenes évek elején (majd magára maradva a nyolcvanas években is) hitte magáról, hogy a diktatúra (Romániában vagyunk!) egyre gyorsuló sodrásában igenis lehetősége és hatalma van. Szinte naponta, mindig délben ők hárman, talán a közösen elfogyasztott ebéd, kávé után végigsétáltak (meneteltek) a Fő utcán.
*
Nem furcsa ez az ajándékozási lánc, amibe annyi mindent azért lehet belegondolni, mert talán benne is van? A zsidó származású, valamikori munkaszolgálatos majd sztálinista módszerekkel a hatalom középszintjére felkapaszkodott Robotos (beszélő név?) hatalmánál fogva, de minimum lehetőségeivel élve megpróbálja rehabilitálni az antiszemitának mondott Tabéryt, aki megajándékozza (?) őt egyik, akkor talán már legdrágább kincsével: Csinszka 1932-ben neki dedikált kötetével, a benne lévő levéllel és Márffy ugyancsak kézírásos soraival. Majd Robotos a kilencvenes években megkeres, hogy mint jó váradi, segítsek neki (lehetőségeimnél fogva), hogy találkozhasson a jóságos köztársasági elnökkel, s ha már a kor átfestése akkor még lehetetlennek tűnik, legalább a saját rehabilitációját előmozdítsa. S bár ez a kísérletem teljes kudarc (ahogy az övé is, ami Tabéry tisztára mosását illeti), megajándékoz Tabéry ajándékával… Hm!
*
„Az öreg Robotosról nekem is van egy emlékem, 84-85 körül eljött egy Ady körre, s anélkül, hogy bárki kérdezte volna, magyarázkodásba kezdett Csinszka kapcsán, meg a saját múltjáról. Ekkor közvetlenül a háta mögött nagy robajjal leszakadt a karnis a Szakszervezetek Művelődési Háza egyik kistermében. Mi, fiatalok hangosan röhögtünk.” (Szűcs László szíves közlése)
*
Nem először hangsúlyozom, mennyi probléma van azzal, ha kicsit is többet élsz, mint kellene… Minduntalan előbújnak a talajból a vadgesztenyék, amikről azt hitted, rég elrohadtak. Vagy nem is hihetted, mert nem is emlékeztél rájuk, arra, hogy valamikor fejed fölött, a fán voltak.
* Ennek az Előhívásnak nem célja, hogy Robotos Imrét, az Igazi Csinszka című botránykönyv íróját, esetleg az ő „írói” munkásságát életre keltse. Inkább az, hogy egy többszörösen továbbajándékozott, csaknem évszázados könyv sorsát, amennyire lehetséges, végigkövesse.
Kép: Horváth Imre, Méliusz József és Robotos Imre (Forrás: Horváth Imre hagyatéka)