A napokban végigvezettem Szerbia északi részén át Horvátország keleti részébe, és vissza. Találkoztam egy horvátországival és egy szerbiaival. Egy nővel és egy férfival. Mindketten magyarok. Mindketten majdnem velem egyidősek. Mindketten megélték a délszláv háborút. Csak pont a másik oldalon.
Sokat beszélgettünk. Nem a múltról, főként a máról. Amelyben ott van a múlt. A nő ugyanúgy összerezzen minden petárdára, és mennydörgésre, és tűzijátékra, mint én. Mert az a zaj nekünk nem a szórakozás, nem a buli, nem csak a természet hangja. Hanem fegyverropogás. A férfi ugyanúgy figyel minden gesztust, tekintetet és hangot, mint én. Mert az a gesztus, vagy tekintet, vagy hang nem a közeledés, nem az ölelés, nem csak a tájékozódás jele. Hanem az veszély. Értettem őket. Értettük egymást.
A nő alacsony termetű, törékeny, gyönyörű szeme van, és makacs tekintete. Mert ő vezető: összeköt, létre hoz, fenntart és megtart egy egész közösséget, és a családját is. A férfi markos, munkához szokott, szelíd tekintetű. Mert ő létrehozott egy birodalmat: kályhákat épít, méheket gondoz, eltartott és felnevelt betegeket, lánygyermeket.
Jó velük beszélgetni. Látni a várost a nő szemén keresztül, aki ismeri a régi történeteket. Mesél a szállodáról, amelynek két testvér volt a tulajdonosa, de az egyik meghalt a lágerben. Amelyik túlélte, attól elvették a szállodát, de recepciós lehetett a sajátjában. És maradt. Majd felküzdötte magát vezetői pozícióba. Mesél a gyárról, amelynek tulajdonosa gyári munkásként kezdte, de aztán jól nősült. Két fiúk közül az egyik odaveszett a fronton. Az anya magába fordult. Majd elvették a gyárat. A férj belehalt. A kisebbik fiúk pedig kétkezi munkát végezhetett a saját gyárukban. Korán haltak mind.
Érdekes hallgatni a háborút a férfi nézőpontjából. Hivatásos katona volt. De valahogy, mintha megérezte volna, időben kiszállt. Nem lett katonaszökevény. Halkan mondta: – Engem nem szembe, engem hátba lőttek volna. És azt is mondta, nem kaszálja le a füvet a ház előtt, mert van ott ibolya meg vadcsalán, és az jó a méheknek.
A nőtől könyveket kapok, kedvességet, bizalmat, barátságot. Tervezzük a közös programokat – építünk, összekötünk, úgy a magunk módján. A férfitől bort kapok, mézet, paprikát és házi birspálinkát. Nem tervezünk közös programokat – csak ha véletlenül arra járok, vagy ha ő véletlenül erre jár.
Vezetek át a Tiszán, át a Dunán, majd a Dráva mellett. Sárgállanak a repcetáblák. Olyan szép minden. Olyan egyszerű és élettel teli. Odagondolok a folyóparti városba. A kékbe. Az elmúlt napok élményei kavarognak bennem. Milyen aprók az én gondjaim! Milyen feleslegesek a félelmeim! Milyen értéke van az életnek?! Több határt is átlépek, mint ahány van. Hogy közelebb kerülhessek. Hogy közelebb kerülhessünk.
