„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
(Madách Imre – Az ember tragédiája)
„Ha nem bízhatom abban, hogy a másik nem öl meg,
akkor még kevésbé bízhatom abban,
hogy betartja a szavát.”
(Bernard Williams – Igazság és igazságosság)
Alig több egy évnél az élmény, hogy közösen ébredtünk a háborúra. Tudtuk, hogy ott van a lehetőségek között, mégis felkészületlenül ért. Hittük, mert el akartuk hinni, hogy a háborúnak van alternatívája. Majd azon a februári reggelen, a fennálló világrend jóvátehetetlen változásának megrendítő valóságával szembesülve, már értettük: újra kell tanuljuk mindazt, amit a történelem úgynevezett végéről gondoltunk. S hogy élni tudjunk, bő egy éve reméljük: a tüzérségi tűz, az ostrom, a testvérgyilkosság és gyermekhalál távoli látványosság marad, szalagcím a spektákulum horizontján. Így érkezett el az ideje annak, hogy a bizalomról és a múltról beszéljünk.
Legkésőbb akkor, azon a februári reggelen, megértettem, hogy nem értem a bizalmat. Azóta tudom, hogy érteni akarom. Legkésőbb akkor világossá vált, hogy miért térek vissza kényszeresen, újra és újra az 1927-es váradi pogromhoz. Megértettem, mit keresek, mikor a történelem e kevésbé ismert pillanatát vizsgálom, amikor megpróbálom színpadra írni, s tudtam már, hogy mi az a kérdés, melynek megfogalmazása közelebb visz a zavarbaejtő jelen megértéséhez. Azon a reggelen megszületett a kérdés: honnan az a mából már érthetetlen bizalom, mely Nagyvárad zsidóságát arra ösztönzi, hogy az 1927-es pogromot követően a városban maradjon, kivárva végzetét? Miért nem menekültek, amikor még menekülni lehetett? És felismerjük-e, ha majd nekünk is menekülni kell? A bizalom vaksága, a múltfeldolgozás szükségszerűsége kezdett érdekelni.
Miután Románia akkori vezetői eldöntötték, hogy az 1927-es diákkongresszust Nagyváradon fogják megtartani, a december 5-6.-i események – a korszellem egyre fokozódó antiszemitizmusának megfelelően – zsidóellenes pogromba csaptak át. Az ország minden részéről Nagyváradra sereglő – több ezres – román diákság feldúlta a zsinagógákat, tönkretették a zsidók boltjait és ártatlanokra támadtak. Rigó Máté A felejthető pogrom. Az 1927-es nagyváradi zavargások fogadtatása vagy épp Kulcsár Beáta a Közelharc a Park Szállóban és a „hős zászlótartó” legendája című munkájában egyaránt részletekbe menően bemutatja és elemzi a tragédiát, a nagyváradi zsidóság A tegnap városa című (1981-ben Tel-Avivban megjelent) évkönyve pedig szintén bőségesen szolgáltat részleteket a történtekről. A pogrom lezajlik, a város zsidósága pedig a helyén marad – legalábbis a váradi gettó kiürítéséig mindenképp. A kérdés adott: miért?
Első szó: bizalom. Elég lenne ma egy pogrom, hogy menekülőre fogjuk, vagy a szebb jövőben bízva várnánk sorsunk beteljesülését? A bizalom vaksága életünkre tör? Hogy működünk mi, emberek?
Jan Philipp Reemtsma, ez az 1952-ben, egy jómódú család gyermekeként Bonnban világra jött társadalomtudós és mecénás az erőszakot társadalmi tényként (nem pedig politikai, esetleg morális problémaként) kezeli, s megállapítja: az erőszakban ott lappang az önkény lehetősége is. A váradi pogromot vizsgálva látnunk kell: nem maga a felfoghatatlan katasztrófa az érthetetlen, hanem annak integrálhatósága. S mikor azt mondom, „felfoghatatlan katasztrófa”, azért teszem, hogy létező normalitásomat ne kelljen folytonos és végtelen irritációként megélnem. Pedig jól tudom: a „felfoghatatlan katasztrófa” nagyon is felfogható, nincs benne semmi misztikus, s bár a történelem rémségei bebizonyították, hogy modernségünk nem olyan, mint amilyennek elképzeltük, mi mégis, sőt, ennek ellenére is hiszünk benne, mert élni akarunk. Bízni talán annyi, mint tudni, mi az a legtöbb, ami elvárható attól a bizonyos másiktól. Reemtsma ehhez kapcsolódva állapítja meg: a bizalom vagy abban az elvárásban áll, hogy valaki megtesz valamit, vagy abban, hogy valaki nem tesz meg valamit. De mi lesz, ha megtörténik a baj – miként 1927-ben is? Ekkor jelentkezik a szakirodalom által csak korlátozott aggodalomként jelölt stratégia, mely mintegy előfeltételévé válik annak, hogy továbbra is nyugodtan élhessünk. Hiszen vágyunk a stabilitásra, keressük a biztonságot és a rend nyugalmát. Ha váratlan trauma éri a közösséget, az természetéből adódóan és a legrövidebb úton megpróbálja visszaállítani a biztonságos rendet. A bizalom vaksága így korlátozott aggodalomként jelentkezik.
Második szó: múltfeldolgozás. Biztonságos-e az a jövő, melynek építői nem értik múltjukat? Élhető-e az a jövő, melyben a történelmi traumák kibeszéletlensége mérgezi meg generációk sorát?
A II. világháborút követően megkerülhetetlenül szükségessé vált egy új, kritikai szemlélet megjelenése, melynek tárgyát – a német kultúrkörben – a múltban elkövetett bűnök felülvizsgálata képezte. Ennek szellemében, mindazon országokban, ahol a II. világháború borzalmait nem egy újabb diktatúra követte, egyre inkább fontossá vált a múlt feldolgozása, mely immár gyökeresen szembeállt azokkal a 20. századi szándékokkal, melyek egy új embertípus megalkotását célozták. A történelmi szembenézés ugyanakkor nem csak a német nyelvterületen vált közakarattá: az Amerikai Egyesült Államokban a 80-as években a még élő holokauszt túlélők egyre kiterjedtebb körben kezdtek el beszélni az általuk átéltekről. Jelentős előrelépést hozott továbbá a német múltfeldolgozásban az a pillanat, amikor 1979-ben a német televíziók sugározni kezdték a Holocaust című sorozatot, melyben nem csak történelmi tényeket, de emberi sorsokat is bemutattak. A háború utáni német társadalom széles köre ekkor találkozott először a II. világháború rémségeivel, s ekkor tudott konkrét arcokat és sorstragédiákat is társítani a gyakran elidegenítettnek tűnő történelmi eseményekhez. (Az 1927-es váradi események kibeszéletlensége – a történelmi traumák természetéből fakadóan – kihat jelenünkre is, legkésőbb akkor, amikor történelmi szerepvállalásainkat tesszük vizsgálat tárgyává.) A személyesség tehát mindenképp meghatározó jelleggel bírt a német múltfeldolgozásban. Egy tévéműsor, egy irodalmi alkotás vagy egy színpadi mű azonban nem önmagában végzi el a múltfeldolgozás feladatát, hanem a befogadóval (nézővel, olvasóval stb.) szerves kapcsolatban viszi végbe azt. A múltnak és jelennek – Adorno után szabadon – össze kell érnie, vagyis a múltbéli eseményeknek – emlékezet formájában – szerves részét kell képezniük a jelennek.
Azon a februári reggelen, amikor újra szembesültünk a háború lehetőségével, eszünkbe juthatott: az ember korlátozott aggodalommal elkevert bizalma ismét arra késztetett tömegeket, hogy megvárják a gyilkos esemény bekövetkeztét. A múlt traumáinak feldolgozatlansága pedig íme, ismét újrateremti a borzalmakat. Azon a februári reggelen megértettem, hogy a legnehezebbre kell törekednem: megérteni az embert és a múltamat.
