A magyar irodalomnál, kiváltképpen az erdélyinél csak a macskákat ismerte és szerette jobban, esetleg fordítva. Ez ma már talán csak az írók vagy a macskák tudják eldönteni. Az biztos, hogy értékes és érdekes könyveket írt és/vagy szerkesztett mindkét kedvenc témájában, lásd mondjuk négylábú barátainál maradva A kandúr csodatetteit vagy a Macskakalendáriumot. Irodalmunkkal kapcsolatban pedig elég, ha könyvespolcnyi irodalmi kötetanyaga mellett belepillant az ember mondjuk a régi várados archívumba, ahol a kétezres években, elsősorban 2002 és 2011 között gyakran, gazdagon publikált a legkülönbözőbb irodalmi témákban: Rákóczi alakjától a szépirodalom tükrében, az emigráció szellemi műhelyein át, több jeles író gondosan megrajzolt portévázlatáig, lásd Ady Endrét, Dsida Jenőt, Radnóti Miklóst, vagy az Erdélyi Helikon szerzői körét. Ezek a közlemények gyakran valamely nagyváradi kulturális rendezvényhez kapcsolódtak, leggyakrabban a Partiumi Írótáborban elhangzott előadások szerkesztett változatai voltak. Hiszen az is köztudott róla, hogy örömmel tett eleget a meghívásoknak határon innen és túl, s ezekre mindig alaposan felkészülve érkezett.
Amit egy Pomogáts Bélára emlékező jegyzetnek még feltétlenül tartalmaznia kell, az az, hogy egykor az Illyés Közalapítvány elnökeként ő volt a mai napig is érvényesen az, aki a legteljesebb empátiával és a legpontosabb helyzetismerettel tudott viszonyulni a támogatásért hozzájuk forduló civil szervezetekhez, szerkesztőségekhez. Valóban a segítő szándék vezette, soha nem az intézményvezetőt, a bürokratát látták benne, nem az elnököt, hanem a barátot, a szekértáborokon felülemelkedő embert. S tette mindezt a maga sajátos humorával, szellemes, olykor ironikus megjegyzéseivel, amivel – hatalmas tudása és munkabírása mellett – mindig kivívta környezete tiszteletét és rokonszenvét. Így őrzünk meg emlékeinkben, kedves Béla.
A szerk.
