Az egész Agatha Christievel kezdődött: A tíz kicsi néger krimijének a címét változtatták meg, mert szerepel benne az n-szó – angol nyelvterületen mindenki csak így hivatkozik rá, még idézetként és ironikus értelemben sem szabad leírni. A legutóbbi magyar kiadás is átvette ezt a gyakorlatot és Mert többen nincsenek (And Then There Were None) címmel adták ki legutóbb. Majd jött a Huckleberry Finn: magából a könyvből cserélték ki mindenhol az n-szót a „rabszolga” kifejezésre. Sokan már ekkor felhorkantak, mert ez mégiscsak egy irodalmi klasszikus átírása, amelyben ráadásul annak a szónak igen erős funkciója van. De végül lenyugodtak a kedélyek, mert világos volt a célkitűzés, és egyértelműen meg volt határozva az, hogy mit változtatnak meg.
A dolgok azonban elfajultak. A fenti példákban a fekete olvasók érzékenységre való tekintettel módosítottak az irodalmi szövegeken, napjainkra viszont jelenséggé terebélyesedett az átírósdi, hiszen érzékenységük nemcsak a feketéknek, hanem minden vallási, etnikai, osztály stb. közösségnek, korcsoportoknak, továbbá különböző testi, lelki adottságokkal rendelkezőknek vannak, illetve lehetnek. Amilyen mértékben tágult a figyelembe veendő érzékenységek köre, olyan mértékben bővült az átírási hajlandóság, és ma már ott tartunk, hogy teljes irodalmi életműveket változtatnak meg mindenfajta érzékenységekre való hivatkozással. Ilyen külső beavatkozáson estek és esnek át napjainkban Ian Fleming James Bond-könyvei, Agatha Christie regényei és Roald Dahl gyermekkönyvei, ami már szélesebb körben is megrökönyödést váltott ki. Különösen az utóbbi eset robbant nagyot, mert a kiadó a gyermekek érzékenységével indokolva írta át ezeket a könyveket. Ezért nem szerepelhetnek bennük olyan szavak, mint „kövér” vagy „dagi” (fat), „csúnya”, „törpe” stb. de a jelzőként használt népneveket is kilúgozták, és ahhoz is vették maguknak a bátorságot az Inclusive Minds nevű szervezettel együttműködő szövegmódosítók, hogy a szerző által le nem írt, új mondatokat toldjanak be a szövegekbe.
A gyermekek érzékenysége valóban komoly odafigyelést igénylő problémakör, de ebben a konkrét esetben furcsa a mai gyerekek érzékenységére hivatkozni, hiszen nem találtam, feltehetőleg nincs is semmiféle kimutatás, felmérés arról, hogy a mai kiskorúak érzékenyebbek lennének, mint voltak korábbi generációk gyermekei, akik Roald Dahl mesekönyveit eredeti nyelvezettel ismerhették meg. Mint ahogy arra sincs semmiféle adat, hogy azok, akik Roald Dahl meseregényeit olvasták, emiatt később elmebetegekké, gyűlölködőkké, netán fasisztákká váltak volna, vagy bármiféle szellemi, érzelmi, erkölcsi károsodást szenvedtek volna, mert akkor ezeket a műveket nem átírni, de betiltani kellett volna. Épp ellenkezőleg: angol nyelvterületen a szerzőnek kultusza van, a legnagyobb angol nyelvű meseírók között tartják számon, akinek művein gyerekek nemzedékei nőttek fel és lettek egészséges lelkületű, nem szélsőséges értékrendű felnőttekké.
Törölt szerzők
A mesekönyvek átírása rejtélyének a kulcsát tehát a kinyilvánított intenciók ellenére máshol kell keresni. Roald Dahl nyelvezete távolról sem a mai gyerekeket, hanem a mai felnőttek egy részét sérti, akik a jelenlegi konjunktúrát kihasználva a gyermekek érzékenységének álcája mögé bújva cenzúrázgatják az irodalmi műveket. Hogy ennek az eljárásnak vajmi kevés köze van a gyermekek érzékenységéhez, elég megjegyezni azt, hogy Agatha Christie és Ian Fleming műveit is ezzel megegyező szempontok alapján kozmetikázzák át, pedig a krimikről és a James Bond-regényekről aligha lehet azt állítani, hogy gyerekkönyvek lennének. De a Roald Dahl átírások között is van egy, ami leleplezi a valós szándékot. A Matilda című műben van egy rész a könyvek jótékony hatásáról, és egy adott ponton így szól a szöveg az én hevenyészett fordításomban: „A könyvek elvitték őt új világokba és megismertették izgalmas életet élő csodálatos emberekkel. Elment régimódi hajókon Joseph Conraddal. Elment Kelet-Afrikába Ernest Hemingway-jel és Indiába Rudyard Kiplinggel.” Ezt a szövegrészt a következőképpen változtatták meg: „Elment tizenkilencedik századi birtokokra Jane Austennel. Elment Kelet-Afrikába Ernest Hemingway-jel és Kaliforniába John Steinbeck-kel.”
A két törölt író nem sértheti a gyermekek érzékenységét, számukra nem egyebek ezek ebben a szövegkörnyezetben puszta neveknél. Ez a változtatás felnőttek politikai opciója, akiknek a szemében Joseph Conrad és Rudyard Kipling nem elfogadható szerzők – hiába írtak olyan klasszikusokat, mint a Lord Jim és A dzsungel könyve –, mert saját korukban támogatták a brit gyarmatosító politikát. Vagyis a gyermeki érzékenység örve alatt Roald Dahl szövegén keresztül virtuális könyvégetés zajlik, amelyben nemcsak a nem kívánatos szavakat és kifejezéseket, de a nem kívánatos szerzőket és műveiket is eltüntetik, és ideológiailag megfelelő szerzőkkel helyettesítik. Így került a szövegbe a feministának számító Jane Austen, valamint a baloldali beállítottságú John Steinbeck, akik nem jelentősebb alkotók, mint azok, akiknek a nevét kihúzták, tehát nem is esztétikai értékítélet, hanem kánonpolitika áll Conrad és Kipling nevének törlése mögött. A politikai-ideológiai önkény jele, hogy Ernest Hemingway neve maradhatott, mert ő a maga korában olyan politikát támogatott, aminek köszönhetően most megkapta a politikai pedigrét ahhoz, hogy gyermekek szeme elé kerülhessen. Az már csak egy kellemetlen mellékzönge, hogy ennek a beavatkozásnak a nyomán a kiadó megtagadná Roald Dahltól a halála után azt a lehetőséget, hogy ilyen formán utaljon saját irodalmi ízlésére és kedvenc íróira.
Érzékenyítés és pénz
De ha Roald Dahl, illetve Ian Fleming és Agatha Christie szövegei ennyire problémásak, akkor miért adják ki újra, miért nem hagyják a feledés homályába veszni, hogy a gyermekek és a felnőttek biztosan „csak tiszta forrásból” jussanak megfelelő irodalomhoz? Egyrészt azért, mert ezek a szerzők és műveik világhírűek, elfeledtetésük, kitörlésük tehát majdhogynem lehetetlen, a kérdésre adandó másik lehetséges válasz pedig már ebből a világhírből is fakadóan kézenfekvő: a pénz. James Bond egy vagyonokat érő és termő kulturális védjegy. Agatha Christie népszerűségéről csak annyit, hogy a Biblia után a világon a legtöbbet az ő műveiből nyomtatnak és adnak el, a megfilmesítések tömkelegéről már nem is beszélve. Az indexre tett Joseph Conradban és Kiplingben nincs ekkora kereskedelmi potenciál, és megvolt az a bűnük, hogy a saját korukban olyan politikai eszméket vallottak, amelyekkel ma már nem lehet azonosulni. Ez egyébként igaz Roald Dahlra is, csak épp az ő könyveiből világszerte több mint 300 millió példányt adtak el, ráadásul műveinek kizárólagos kiadási jogait 2021-ben megvette a Netflix, hogy új filmeket forgasson belőlük. A Matildaból történesen már készült is egy musical, amely csak az Egyesült Királyságban 33 millió dollár bevételt hozott a tavaly novemberi bemutató óta és két BAFTA-díjra is jelölték. Feltételezések szerint a Netflix az átírásokkal akarja elejét venni azoknak az esetleges támadásoknak, hogy egy antiszemita megnyilatkozásokat tevő szerző műveiből akar pénzt termelni.
Veszélyek
A fentiek tükrében nem is kérdéses, hogy Salman Rusdienak maximálisan igaza van, amikor Roald Dahl műveinek átírását cenzúrának (ő aztán tudja, miről van szó), a kiadó eljárását pedig szégyennek nevezte. Mert a szerző, ráadásul ha már halott is, tökéletesen ki van szolgáltatva olyan szempontoknak, amelyek talán őt nem is foglalkoztatták, amikor alkotott, sőt, lehet, hogy nem is hallott a maga korában azokról a megfontolásokról, amelyek alapján a jelenben meghamisítják a műveit. Valójában ezzel az eljárással felhasználják Agatha Christie, Ian Fleming és Roald Dahl (és várjuk meg, kik következnek még) nevét és alkotásait egy kortárs ideológiai csatározásra, amelyhez az említett szerzőknek, de legalábbis irodalmi műveiknek nincs semmi közük.
Az irodalmi alkotások átírása, függetlenül attól, hogy az milyen indokok és szempontok alapján történik, kifejezetten veszélyes. Most azt tapasztaljuk, hogy a módosításokat egyetlen szempont alapján művelik egyes kiadók, amivel nem pusztán meghamisítják az írásokat, de egyneműsítik is a különböző szerzők műveit, gyakorlatilag egyformává gyúrják a híres írók stílusát.
Különösen a film- és színházművészetben elterjedtek az adaptációk, melyek alkotói eredeti műveket dolgoznak át kortárs problémák, életérzések, dilemmák, stb. bemutatására, de érintetlenül hagyják az eredeti alkotásokat, míg a művek átírásával eltűnik a határ eredeti és feldolgozás között, az adaptáció az alapmű helyére tolakszik, ezzel mintegy eltüntetve azt. Ugyanakkor eleve fennáll a művek különböző szempontú értelmezési lehetősége, ez a befogadói szabadság része és a szellemi élmény egyik táplálója, ezzel szemben a művek nyelvezetét, jellegét, ezáltal akár üzenetét is meghamisító átírások akadályozzák a megismerést, mert az olvasókat elzárják az eredeti alkotástól, és már csak egy mások által önkényesen, önkényes szempontok alapján módosított értelmezési módként állnak a befogadó rendelkezésére. A szövegváltoztatások megmásítják a kulturális és történelmi emlékezetet, és egy álvalóságot teremtenek, amelyben az emberek ki vannak szolgáltatva az eredeti művek és a közéjük tolakodó valóságteremtő cenzoroknak, akiknek a kezében a leghatékonyabb eszköz az a jogi kitétel, mely tiltja, illetve korlátozza a sértő tartalmak közlését. Az viszont interpretáció kérdése, hogy mi számít sértőnek egy adott kontextusban. Joseph Conrad és Rudyard Kipling nevének puszta említése egy mesekönyvben aligha tekinthető sértőnek, mégis cenzúra áldozatai lettek.
Ha az az elv, hogy az olvasók nem találkozhatnak sértő tartalmakkal, akkor nem az eddigiekben taglalt szerzőket kellene kilúgozni, vagy legalábbis ezeket kellene utoljára hagyni, és a sort a Mein Kampffal, ezzel a maga nemében az egész emberiség minden egyes tagját sértő alkotással kellene kezdeni, ami leírt szóként ugyanolyan fikció, mint a Matilda, valóságos hatásaiban és következményeiben viszont világtörténelmű horderejű. Mégis, ha olyan hatalmi pozícióban lennék, hogy ezt megtehetném, akkor sem írnám át a sértő és gonosz Mein Kampfot úgy, hogy ne áradjon a könyvből a zsidók iránti mérhetetlen gyűlölet, mert egy ilyen, az emberi és közösségi érzékenységre hivatkozó módosítás azzal a hatalmas veszéllyel járna, hogy az emberiség nem értené meg a világtörténelem egyik legnagyobb katasztrófájának ideológiai, történelmi mozgatórugóit. Talán ez elég nyomós érv annak az elvnek az alátámasztására, hogy minden megírt művet meg kell hagyni eredeti mivoltában, hiszen az szerzője és kora szellemiségének hű lenyomata, míg az alkotások utólagos módosítása óhatatlanul múlthamisításhoz vezet.
Szerencsére nyugati világunk védekező mechanizmusa azért még él, és a felháborodások nyomán sikerült elérni azt, hogy legalább Roald Dahl mesekönyveit ne csak a meghamisított, de eredeti formában is kiadja a kiadója. Ez a csata tehát döntetlennel végződött. A valóságért zajló harc folytatódik.
