A 22. TIFF első két napján még csak sejtettem, amit az elkövetkezőkben már határozottabban mertem remélni: a kolozsvári filmfesztivál továbbra sem hagy majd közömbösen, de azt, hogy ilyen szélsőséges érzéseket vált majd ki belőlem, álmomban sem gondoltam. Akárhogy is: hálás vagyok érte. Lovassy Cseh Tamás TIFF-naplójának harmadik része.
Június 14., szerda
Mit jelent a szülőföld, a családi kötelék, a „vér szava”? Élhető-e az élet a személyes múlt megismerése nélkül? A válaszok: nagyjából mindent és nem. Elene Rebeca Carini egy bátor és személyes dokumentumfilmben, a The land you belong-ban, teszi fel kimondatlanul is e kérdéseket. A rendezőt közvetlenül a rendszerváltás után fogadta örökbe egy olaszországi házaspár. Ő is egyike azoknak, akiket a romániai árvaházak korabeli poklától mentettek meg, hogy esélyt kapjon az emberhez méltó életre, s aki harmincadik életévét betöltve visszatért Bukarestbe, hogy találkozzon vérszerinti családtagjaival. A látogatásra elkíséri egyik – szintén „frissen visszaszerzett” – testvére is, útjuk pedig az önmegismerés intim próbatételévé válik. Fontos szempont: Rebeca esetében sikeres örökbefogadásról beszélhetünk, olaszországi családjával kiváló a kapcsolata, és készen áll arra, hogy feltegye kérdéseit örökbeadójának. (Gyökérkeresők címmel egyébként Lukács Csaba erdélyi születésű, Magyarországon élő újságíró is készített már dokufilmet a Romániából örökbefogadottak vagy „kivásároltak” én- és családkereséséről.) Elene Rebeca Carini vállalja kételyeit, félelmeit, nyílt őszintesége pedig az első pillanattól magával ragadja a nézőt.
Nem így a Műanyag égbolt (R.: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta), a TIFF magyar filmeknek szentelt szerda estéjén. A magyar–szlovák koprodukcióban készült posztapokaliptikus animációs sci-fi központi témája és problémafelvetése izgalmas: a földlakók szinte teljesen kihaltak, az emberi civilizáció maradványai csak egy mesterséges búra alatt képesek túlélni – így Budapest is –, az emberek teste pedig ötvenedik életévük betöltésekor állami tulajdonba kerül, hogy – a hatósági közreműködéssel – a szívükbe beültetett magból fa nőhessen, mely aztán oxigént termel és táplálékul szolgál a (még) életben maradottaknak. Persze, rendszeresen akad olyan, aki még több időt akar, az azonban már szokatlanabb, hogy valaki idő előtt vállalja az önkéntes beültetést – miként az egyik főszereplő is. A világvége-környezetben lejátszódó családi dráma vizuális kivitelezése kifogástalan: 3D-s animáció és rotoszkópia (élőszereplős felvételek újrarajzolásának) keveréke. A film első félórája magával ragadja nézőjét, utána azonban a forgatókönyv túlírttá válik, s egyre zavaróbb lesz az, ami már az első percekben is feltűnik: a párbeszédek élettelenek vagy épp erőltetettek, és a zsigerekben érezni, hogy így még egy sci-fi-ben sem beszélhetnek élő vagy megrajzolt emberek. Klasszikus hibája ez megannyi magyar gyártású mozgóképnek, melytől sajnos a központi problémafelvetés is megkopik. És ha már a magyar filmek napja! A TIFF idei válogatásába számos igazán értékes film is bekerült. A Magasságok és mélységek (R.: Csoma Sándor) egynéhány hibája ellenére is fontos alkotás, melyből a főszereplő, Pál Emőke alakítása messze kiviláglik, és bárki számára bizonyítja, méltán lett nemrégiben a Magyar Mozgókép Fesztivál legjobb női főszereplő-díjának egyik birtokosa (az elismerést Román Katalinnal megosztva kapta). A Larry (R.: Bernáth Szilárd) pedig – szakítva a magyar filmgyártás összes, szerencsétlenebb hagyományával – az elmúlt időszak egyik legfontosabb és legjobb filmje lett. Utóbbi két alkotásról többet most ne is, azokat korábban, nem pedig a TIFF keretei között láttam. Zárásként pedig csak ennyi: kívánom, hogy az Elxurtuk-, a Blokád-, az Aranybulla-, a balsors és a történelmi megpróbáltatások által megtépett, oly sokat szenvedett Magyarországnak minél több, a TIFF-hez hasonló fesztiválja és szabad filmművészete legyen!
Június 15., csütörtök
A Like an Island (R.: Tizian Büchi) zavarba ejtő, fikciós dokumentumfilm. A svájci Lausanne egyik negyedében, valamint a negyedet átszelő folyó partján látszólag nem történik semmi. Nehezen is érthető, mi szükség van Danielre és Ammarra, arra a két biztonsági őrre, akik a környék nyugalmának biztosításáért felelnek – és közben a film főszereplőivé is válnak. A megszólaló lakók bár említenek egy korábbi, drogügylethez kapcsolódó rendőrségi esetet, valamint egy legendáról is hallani, miszerint a Faverges nevet viselő negyed egyik leánya szerelembe esett a szomszédos (és ellenségnek tekintett) lakónegyed fiával (igen, egyfajta modernkori Rómeó és Júlia ez, a szerelmesek pedig látomásszerűen fel is bukkannak a vásznon), az azonban nem válik világossá, Daniel és Ammar miért kell megakadályozza, hogy a városlakók lemerészkedjenek a folyópartra. (Hacsak nem azért, mert a legenda ifjú párja is épp ott tűnt el.) Ha azonban egy lépést hátralépünk és a film egészére vetünk egy pillantást, mindez talán már nem is annyira fontos. A negyed lakóinak vallomásai valóban – a film címében is előre jelzett – sziget körvonalait rajzolják meg. Titkokba, emberi sorsokba és az együttélés hol nyugodt, hol feszélyező kényszerébe zárt lakónegyeddel (lakószigettel?) van dolgunk, Tizian Büchi alkotásáról pedig nyugodtan gondolhatjuk, hogy nem is akar ennél többet: fikciós- és dokumentumfilmes eszközökkel elmesélni egy misztikus mesét az emberi együttélés természetéről.
Hány úgynevezett jóbarát, valamint fél- és egészen részeg, a Forma-1 miatt Franciaországba érkezett (esetleg eleve ott élő) férfi tudja magáévá tenni alig néhány nap alatt, és olykor a legborzalmasabb módokon a mindössze tizenöt éves, az állami gondozás elől menekülő, prostitúcióra kényszerített Noémit? Bevallom, harminc-egynéhány után már nem számoltam. A Noémie Says Yes (R.: Geneviève Albert) című nagyjátékfilm egyetlen ponton – a legvégén – kelt bennem megütközést. Félek ugyanis, hogy csak a legritkább esetekben van kiút egy fiatal lány számára abból a borzalomból, melybe az állítólagos szerelme navigálja. Talán a happy end-kényszer eredménye, hogy Noéminek sikerül kitörnie, nézőként – természetesen – örülök is ennek, de úgy érzem, a mindaddig nyers brutalitással és tűpontos színészi alakításokkal ismertetett „valóság” ezen a ponton megbicsaklik. Akárhogy is: a film a női test kizsákmányolásának és a gyermekprostitúciónak szörnyű mementója, s bár a helyszín Franciaország, a cselekmény történhetne szűkebb hazánk bármely ismert szegletében is.
A Tigru (R.: Andrei Tănase) már a román filmnap egyike. A marosvásárhelyi állatkertből kiszökött tigris utáni hajtóvadászat egy nagyívű metaforaként is értelmezhető, melyben csak látszólag fókuszálunk a nagymacska utáni kutatásra, hiszen a nagyjátékfilm középpontjában valójában a főszereplő állatorvosnő (és megcsalt feleség) drámája áll. A fogságból kiszabaduló vad, valamint a Cătălina Moga által megformált karakter sorsa összefonódik, noha előbbit lelövik, utóbbi pedig tovább él – megbocsájtva férje (ki tudja hányadik) félrelépését. Az összességében tisztességes és egyenletes munkának nevezhető film végén csak egy kérdés marad: női főszereplőnknek lesz-e lehetősége (és van-e szándéka) a szabadulásra?
Jut eszembe: szélsőséges érzelmeket ígértem! Az az igazság, hogy jó kis PowerPoint-bemutatót rakott össze Oliver Stone, melynek a Nuclear Now címet adta, s valamiért dokumentumfilmként hivatkoznak rá az emberek. Az idei fesztivál egyik díszmeghívottjának, aki a legutóbbi időkben Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal készített interjúsorozata miatt vált ismertté, s aki szerint az orosz elnök „nagyszerű vezetője országának, és az emberek szeretik őt”, sikerült összeraknia egy faék egyszerűségű propagandafilmet az atomenergia nagyszerűségéről. Dokunak pedig már csak azért sem nevezhető, mert valahogy nemigen sikerült megszólaltatnia olyanokat, aki akár csak egy pillanatra is felvetnék az atomenergiával kapcsolatos aggályokat. Helyettük azonban TikTok-influenszer és a Rosatom magas beosztású vezetője beszélhetett hosszan arról, miért az atomerőművek építése és bővítése a bolygó megmentésének egyetlen lehetséges eszköze. Persze az atomenergia olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá, az észérvek helyett pedig vallási fanatizmussal köpködnek egymásra a technológia támogatói vagy ellenzői. Hogy hol az igazság, nem tudom, s hogy ez így van, abban Oliver Stonenak is felelőssége van. Egyszerűen nem veszi be a gyomrom a politikai indíttatásból készült (vagy bármilyen egyéb) propagandát.
De akkor mi kell ahhoz, hogy egy dokumentumfilm valóban dokumentumfilm legyen? Kíváncsiság, empátia és legalább egy lépésnyi, permanens távolság a vizsgált problémától vagy személy(ek)től. A Who I Am Not (R.: Skovrán Tünde) ezeket mind (és még ennél jóval többet is) figyelembe véve készülhetett. A baróti születésű, sokáig a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagjaként alkotó, jelenleg pedig az Amerikai Egyesült Államokban élő színésznő-rendező az együttérzés és a megértésre való törekvés fénylő (képzeletbeli) lámpájával világít be az emberi szenvedés mélyfekete sötétjébe. Filmje középpontjában két dél-afrikai interszex személy – Sharon és Dimakatso – áll. Hogy milyen fizikai és lelki megpróbáltatásokkal jár interszexuálisnak lenni (amikor az ember olyan biológiai nemi jellegzetességekkel születik, melyek nem teszik lehetővé a kizárólagosan férfi vagy női kategóriába való besorolásukat), arról Skovrán Tünde alkotása tesz tanúbizonyságot. S mielőtt bárki azt gondolná, marginális (ál)problémával van dolgunk: egyrészt egyetlen ember szenvedése is elviselhetetlen, másrészt az interszexualitás gyakoriságát a kutatások 0,5-1,7%-ra becsülik, vagyis e jelenség megegyező a vöröshajúak arányával. Miként az orvostudomány, úgy a társadalom is megosztott e kérdésben – főként, ha Dél-Afrikáról beszélünk –, és élek a gyanúperrel, hogy szűkebb köreink sem különböznek ebben a tekintetben a déli féltekétől. Az, amit a Who I Am Not tesz, a legnemesebb misszió: elfogadásra, empátiára tanít, miközben láthatóságot biztosít egy olyan marginalizált kisebbségnek, amely nem is olyan kicsi.
Június 16., péntek
Fesztiválnaplóm első vagy második részében már említettem, a TIFF pénteki napjáról szóló beszámolóm pedig csak aláhúzza: nagyon, de tényleg nagyon szeretem a dokumentumfilmeket. A Theatre of Thought (R.: Werner Herzog) elmélyült, érdekfeszítő utazás az agykutatás jelenében. A szerteágazó területeket bejáró alkotás megállapításait képtelenség lenne egy bekezdésben részletezni, így csak egyetlen (filmbéli) kérdésfelvetést említenék meg, melyből – reményeim szerint – érzékelhetővé válik, hol tart ma a tudomány, melynek közmegbecsülése (az ismert és sajnálatos okok miatt) mindinkább megkopni látszik. Mivel már tudjuk, hogy agyunk egyes területei milyen funkciókat látnak el, elérkezett az ideje annak is, hogy megfejtsük: mitől válnak az „egyszerű” agyi impulzusok tudattá? Werner Herzog filmje elegendő időt hagy nézőjének ahhoz, hogy napirendre térjen e bámulatos tudományterület aktuális kérdéseivel, s remélhetőleg visszaadja a „hitetleneknek” is a tudomány kapcsán elveszejtett bizalmukat.
Aztán pénteken valami olyasmire vetemedtem, amire ritkán szoktam: megadtam az első – maximális – öt pontot egy filmnek. (A nyájas nézők minden vetítés után és az előzetesen kiosztott szavazólapokon voksolhatnak – egytől ötig – az épp megtekintett filmre, s így lel gazdára a TIFF végén a közönségdíj.) Általában ódzkodom a szuperlatívuszoktól, de a Smoke Sauna Sisterhood (R.: Anna Hints) rövid kis életem egyik legmeghatározóbb dokumentumfilm-élménye lett. Nők egy csoportja (fiatalabbak és idősebbek, teltebbek és karcsúbbak, áldott állapotban lévők, családosok és egyedülállók, rákból kigyógyultak és megerőszakoltak stb.) időközönként összegyűlnek, hogy az egyik legősibb finn szauna-élmény, a füstös szauna jótékony hatását élvezzék.
És amíg így tesznek, közben beszélgetnek. És nagyjából ennyi. És közben minden. Intim, megrázóan közvetlen, kitárulkozó és gyönyörű eseményláncolatnak leszünk nézőkként részesei: ott vagyunk ezekkel a lányokkal, nőkkel, asszonyokkal, látjuk fedetlen testük természetességét (leginkább az izzadó és sokat szenvedett testek egy-egy közeliben mutatott részletét, s csak legritkábban az arcukat), közben pedig a legkülönbfélébb élményeiket hallgatjuk. Micsoda erőt kíván a nőként létezés! Micsoda nemes kitartásról árulkodnak beszámolóik, melyek élményanyagjai mind-mind egy erőszakos férfi-világban képződtek. A vászonból sugárzó fülledtség, az elbeszélések közvetlensége és tiszta őszintesége kiszakít a jelenből. Emberek vagyunk, férfiak és nők, nem jobbak vagy rosszabbak a másiknál, de Anna Hints csodája egyre mégiscsak emlékeztet: van ott a gőzben és a női létezés legbelsőjében valami titkos erő, amit – íme, itt a példa – elmagyarázni nem, legföljebb érzékeltetni lehet. A Smoke Sauna Sisterhood ezt költői tökéletességgel teszi. Aki tudja, nézze meg, többször is, jobb lesz tőle a világ!
Romániában – számos egyéb mellett – két tényező miatt megpróbáltatás a létezés: az egyik az állam és az egyház végletes összefonódása, a másik pedig az az attitűd, ami az Arsenie. Viața de apoi című dokumentumfilmet életre hívta. Aljasat jól csinálni a leghitványabb, Alexandru Solomon rendezőként pedig pont ezt teszi, amikor hívőket és nem hívőket kiválogatva egy buszos kirándulást szervezt az Arsenie Boca által bejárt romániai helyszíneket felkeresendő. A zarándoklat egyes stációi során rekonstruálják a tagadhatatlan kultusznak örvendő és szenttéavatására „váró” ortodox szerzetes pap életének egy-egy fejezetét, közben pedig a résztvevők saját hitükről vallanak. De tennék-e mindezt, ha tudnák, a rendezői szándék nem kevesebb, minthogy hülyét csináljon belőlük? Hogy irracionális, elvakult a hitük? Sok esetben az, de akár ez (is) lehet a hit (egyik) természete. Hogy megannyi kritika megfogalmazható az ortodox egyház működésével kapcsolatban? Persze! Csakhogy Solomon filmje erre már képtelen. Egyszer sem tudok őszintén nevetni a látottakon – ellentétben a népes közönség többségével. A film egy pillanatra sem ad lehetőséget arra, hogy megértsük a zarándokok hitét, helyette – a kamera és a láttatás hatalmával élve – már az első perctől ítélkezik, s erre hívja nézőit is. Az Arsenie. Viața de apoi nem film, inkább egy óriási (és látható közönségsikernek örvendő) ásó, amivel öntudatlan büszkeséggel lehet tovább mélyíteni az árkot az önmaga felvilágosultságát minden alkalommal megünneplők, valamint a nagy kérdésekre adható válaszokat a hitben vagy épp az összeesküvés-elméletekben keresők között. Szégyenteljes bizonyítéka ez a film a romániai társadalom megosztottságának, és szégyenteljes, hogy épp a filmművészet eszközével fokozható ez az egymásnak feszülés. Szélsőséges érzelmeket ígértem, hát ez lett belőle.
Végül pedig: a Pocalul. Despre fii și fiice (R.: Dana Bunescu, Cătălina Tesar) a sátoros romák életébe nyújt betekintést. A fiúgyermek hiánya számos nehézséget eredményez e zárt közegben, ahol a családi kötelékek szentsége mindennél előrébb való. A dokumentumfilm révén, mely antropologikus szakértelemmel készült, egy olyan világ titkai tárulnak fel, mely itt létezik velünk, de inkább mellettünk, s amelyről semmit nem tudunk. A roma közösségek belső szabályai, társadalmuk rétegzettsége a többség megértésére vár. Dana Bunescu és Cătălina Tesar alkotása pedig ebben segít. Filmjük missziós jelentőséggel bír, az abban szereplőket pedig – ismételten csak – nem elítélni, hanem megérteni feladatunk.
Címlapkép: két arc a Smoke Sauna Sisterhood című dokumentumfilmből
