MEGOSZTOM

Egy nő öt percben

Még jó, hogy gyorsan lehúztam a kávémat annak érdekében, hogy elérjem a buszt, az meg cserébe azzal tisztel meg, hogy 5 perce késik. Felrobbanok. Az út túloldalán egy évek óta leáldozóban lévő butik ablakát pucolja egy nő, rám néz, robban, én is robbanok, na ennyi.
Amint ebben a pillantásban átadtuk egymásnak az elmúlt idők idegszálainkat túlterhelő, gyomorfalmardosó, szélütést előidéző és túlnyomórészt indokolatlan mental breakdown energiáinkat, megérkezett a busz, hogy hatástalanítsa a bombámat. Egy nő mellett üres a hely, szabad lesz?, mosolygok rá, flegmán bólint, baszd meg akkor.
És elindultunk. Itt ülök a 168 centis, szakorvosi vélemény szerinti túlsúlyos testemmel, a bugyim vág és pár hajszálam az ajakíres számra tapadt, a melltartóm bal oldali merevítője legjobb tudása szerint igyekszik két bordám közé fúródni és közben a nem rendeltetésszerűen működő zsigereimre gondolok. Úgy szeretnék nő lenni.
A következő megállónál felszáll egy csinos, barna nő, az arcát nem látom, de most aztán hihetetlenül gyűlölök, topog a magassarkújában, fel merte venni a rövid szoknyáját, ki merte engedni a haját, talán még a tanulmányi átlaga is jobb az enyémnél, talán az én munkámra pályázik, talán vissza fog mosolyogni rá a mellettem ülő nő, amikor megkérdezi, hogy szabad-e a hely, amin épp ülök, aztán talán rám is ül, talán anyám méhéig nyomja vissza a komplett individualitásomat és ekkor!… a nő megfordult és látom, hogy csúnya. Hála istennek! Magzati nyugalom szállt rám.
Heti hét napból hét, napi 24 órából 24 egy elcseszett verseny, pedig mégcsak nem is neveztem, ezen puffogok, amíg szárazra dörzsölöm a könnyfeszületes szembogaramat. Milyen hülye szó. Az ablak is bogárszaros. Én is bogaras vagyok. Ez utóbbi odáig fajult, hogy indulás előtt kiabáltam a félig elöblítetett, ám láthatóan koszos csészékkel a csap szélén ahelyett, hogy azzal kiabálnék, aki otthagyta őket, vagy ahelyett, hogy senkivel se kiabálnék, vagy ahelyett, hogy magamban és magammal sem kiabálnék, vagy ahelyett, hogy megpróbálnám szeretni magamat, hogy elfogadjam a torta-metamorfózisomat, hogy egész tortaságom különböző szeletekből tevődik össze, és csak mert valamelyik szelet nincs ínyemre, még az is én vagyok és valakinek ízleni fog. Valakinek ízlek.
Itt az én megállóm. Megigazítottam a bugyimat, leszedtem a hajszálaimat a számról, kihúztam a melltartómból a merevítőt és most a hitetlenkedő, realitást megkérdőjelező, undorkicsapódástól terhes arcú nő mellé teszem le az ülésre, csakhogy legközelebb mindenféle verbalitást elkerülve mindenki tudja: az én helyem nem szabad.

Uraky Noémi