Alapításának 900. évfordulóját ünnepelte 2001-ben a premontrei kanonokrend – ez adta az apropóját annak, hogy Molnár Judit közíró, tanárnő interjút készítsen Fejes Rudolf Anzelm váradhegyfoki apáttal, prépost-prelátussal. Az első találkozás után arra jutottak, a téma mélyrehatóbb és érdekfeszítőbb annál, hogy csupán egy újságcikkben vesézzék ki. Így „született meg” a Kilenc évszázad hit és kultúra. A váradhegyfoki premontrei prépostság története című „beszélgető-könyv”, melyet márciusban mutattak be a premontreiek Úri utcai széktemplomában. Nyilván, hogy ott, hol máshol? – gondolhatja az olvasó, pedig a szomszédos Mihai Eminescu Főgimnázium, az egykori Pázmány Péter Nagyváradi Premontrei Főgimnázium díszterme is lehetett volna a helyszín. Hogy miért nem így történet, arra maga a Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyv a válasz.
Napjainkban a rend közel kétezer taggal rendelkezik, és szinte minden kontinensen jelen van. Igaz ugyan, hogy nem nagy létszámú közösségek ezek, de létezik premontrei jelenlét. Mint reguláris kanonokok, a liturgia ünnepélyes végzése a fő feladatuk, ugyanakkor a népért való imádkozás. A lelkipásztorkodás az elsődleges karizmájuk, a más földrészeken élő premontreiek ezt gyakorolják. Viszont az Egyesült Államokban, Belgiumban és különösen a Magyar Cirkáriában tanítással is foglalkoznak, iskolákat működtetnek. Ez egy másodlagos karizma, amit szívesen vállalnak, hiszen Jézus is az örömhírre tanította az embereket. Ahogyan a kötetből is kiderül, Váradhegyfok avval büszkélkedhet, hogy a rendalapító Szent Norbert életében alapították, méghozzá Premontréből, az anyamonostorból, a rendi hagyományok szerint 1130-ban.
A kiadvány a váradhegyfoki alapítás előzményeit is taglalja, illetve azt, hogy az adott körülmények közt milyen közéleti szerepet töltött be Váradon a hegyfoki prépostság, melynek históriájában már a középkorban is vannak mélypontok és magaslatok is. A török dúlás után nyugalmasabb idők következtek, hogy aztán következzen a II. József-féle abolíció és az újabb kezdet – immár a tanítás jegyében, melynek virágkora a 19. század második felétől az első világháborúig terjedt. Fejes Rudolf Anzelm kitér a premontrei oktatás sajátosságaira, ami elsősorban nevelő és didaktikai többletet jelentett. „A premontrei nevelés elsősorban magas erkölcsi szintre való emelést jelent, az iskola címerében egy VV betűpár jelzi a nevelés jelmondatát: Virtute vinces, azaz Erényben győzni fogsz”, magyarázza a virágkorról szóló fejezetben az apát. A 20. században ismét keresztutat voltak kénytelen járni a premontreiek – az államosítástól napjainkig, – melynek utolsó stációja még mindig nem tűnt fel a láthatáron…
Két érdekes fejezet foglalja időrendi keretbe a kötetet: a szerzetesség kialakulása a történelem folyamán, illetve Molnár Judit gondolatfüzére arról, hogy mi történne, ha…, a premontrei rend visszakapná az egykori főgimnáziumát, ezáltal ismét lehetősége adódna arra, hogy iskolát működtessen.
Fontos kiemelni, a mű nem történelemkönyv, hiszen mint az előbb jelzett elmélkedés is mutatja, hipotézisek is olvashatóak benne. Talán nem annyira köztudott, de a váradi premontrei széktemplomot eredetileg a pálosok építették: ennek nyomai most is fellelhetőek, a nevezetes faragványokról készült reprodukciókat Géczi Zsolt készítette. Függelék közli a Nagyváradi Premontrei Főgimnázium igazgatóinak és tanári karának névsorát az 1900 és 1948 közötti időszakból. Érdekes adalék, hogy a premontrei paptanárokon kívül világi tanárok és más felekezetű vallástanárok is tanítottak ott, köztük Juhász Gyula költő. A Főgimnázium sok ismert egykori végzőse közt említhetjük Bíró József művészettörténész, Gozsdu Manó jogász, Mocsáry Sándor entomológus, Osvát Ernő szerkesztő, Ritoók Zsigmond orvos vagy Salamon László költő nevét.
