Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen (részben a római katolikus püspöki palotában) zajlott az Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című nemzetközi konferenciasorozat legújabb eseménye. A tíz éve útjára indított, kétévente megrendezett tanácskozás több szekcióban invitálta érlelő eszmecserére a magyar bölcsésztársadalom azon kutatóit, akik értelmiségkutatással és a szellem embereinek mindenkori kapcsolati hálóival foglalkoznak. A háromnapos júniusi rendezvény végén az iniciátorok és szervezők, Dr. Boka László egyetemi docens, illetve Dr. Biró Annamária adjunktus válaszolt az Újvárad kérdéseire.
A korábbi konferenciáknak mennyiben volt folytatása az idei, illetve miben kínált új megközelítéseket?
BL: Teljes mértékben folytattuk a tíz évvel ezelőtt megálmodott hármas – sok szálon összefüggő – tematikát, vagyis az egyéni és/vagy csoportos irodalmi karriertörténetek kutatását, a kapcsolati hálók feltérképezését, és általában a mindenkori értelmiségi szerepkörök kutatását a humántudományok terén. Változás annyiban volt, hogy legutóbb, azaz két éve kissé elbillent az előadók aránya a 20. század felé, amit Margócsy István szóvá is tett a konferenciatanulmányokat közlő kötetünk budapesti bemutatóján. Ezt igyekeztünk „helyrebillenteni”, azaz jobban figyelni az arányokra az egyes korok kutatóinak a meghívásakor. Továbbra is figyelünk az interdiszciplinaritásra, azaz nem csupán irodalommal és szűkebben vett irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkozunk, hanem társdiszciplínák előadóit is felkérjük. Idén is volt történész, színháztörténész, szociológus az előadók között. Újabb megközelítés talán annyi volt még említésre méltó, hogy tíz év távlatában már jól látható, mennyiben megkerülhetetlen magának az alapkérdésnek a feltevése újból és újból, vagyis magának az értelmiség fogalmának a mindenkori kijelölése, ami történeti fogalom, tehát szükségszerűen változó. A felkért plenáris előadók idén inkább bizonyos csoportosulásokról tartottak előadást, ezért is voltunk hálásak Szajbély Mihálynak, aki visszatérő vendégünk amúgy, s aki egy sajátos (és sajátosan abszurd) 20. századi értelmiség-konstrukcióról tartott előadást, amikor Konrád György és Szelényi Iván 1974-es könyvéről és annak társadalmi kontextusáról, illetve értelmiség és hatalom viszonyáról beszélt, mindezt a Luhmann-féle rendszerelméleti keretbe helyezve.
Milyen hasznosítható tapasztalatokat kínálnak a mai irodalmi élet szereplőinek a 100-120 évvel korábbi kulturális élet alakítói között létező kapcsolati hálók?
BA: A bölcsész- és társadalomtudományok alaptermészetéhez tartozik, hogy történeti perspektívában gondolkodik. Az, hogy a történeti tapasztalatok hasznosíthatóságára kérdezünk rá egy újabb tudományos paradigma eredménye, mely elsősorban a reáltudományok területe felől nézve érvényes és ezt a gondolkodásmódot próbálja kiterjeszteni a tudományosság egészére. Az pedig, hogy 18., 19. vagy akár 20. századi kapcsolati hálókat vizsgálunk, vagy az értelmiségi fogalom történetére kérdezünk rá, nem azért fontos, hogy bizonyos minták alapján cselekedjünk ma, hanem például azért, hogy megértsük az értelmiségiek szerepének, cselekvési területének beszűkülését a 21. századra. Ha úgy vesszük, ez is hasznosíthatóság, de a gondolkodási struktúrák kialakításában, nem pedig a cselekvési stratégiák kidolgozásában segít.
Milyen párhuzamok mutathatók ki, illetve milyen különbségek a különböző korszakok értelmiségi karriertörténetei között?
BL: Nagyon összetett válasz adható csak egy ilyen kérdésre. Mint említettük, egyrészt más és más történeti szerep, cselekvési lehetőség jutott az értelmiségnek különböző korszakokban, ami megnehezíti összevetésüket. Fontos a kontextus maga. Egyes történelmi korszakok több kihívást jelentettek a babitsi értelemben használt „írástudóknak”, mint más korszakok. Nem csak az meghatározó, milyen körülmények között élt és alkotott, alkothatott valaki (vagyis nem csak az egyéni, vagyoni, társadalmi, egyházi helyzete és a szocializációja), hanem az is fontos, hogy milyen kihívásokra kellett válaszokat találnia. Ha csak Erdélynél maradunk: a Fejedelemség majd a Monarchia idején, impériumváltás közepette, kivándorlók vagy repatriálók közt, diktatúrában és annak börtönéveit kockáztatva, megalkudva vagy kompromisszumok nélkül? Miközben egy „fajsúlyos” gondolkodó útmutató, tanácsadó, mintakép is, nem mindegy, milyen körülmények között lehet az. Egyes életutak esetében fel sem merül olyan szintű nyomás, amelyet mások folyamatosan elviselni kényszerültek, hogy ne mondjam azt, együttműködni a hatalommal és a nyomásgyakorlókkal bizonyos célok (egyéni vagy közösségi vélt célok) érdekében. Másrészt minden vizsgált értelmiségi egyedi önképpel és önismerettel rendelkezett, véleményalkotásuk, gondolatviláguk elsődlegesen rájuk magukra jellemző, akkor is, ha közülük többen hasonló eszméket és értékelveket vallottak, s számos tekintetben hasonlóképpen gondolkoztak.
Felfedezhetőek-e regionális sajátosságok a különböző írócsoportosulások, értelmiségi karriertörténetek és kapcsolathálók jellegét tekintve?
BA: A közeg, a kontextus mindig meghatározza a kapcsolatok kialakításának módját, a karrierépítés lehetőségeit, a felkínálkozó életpályák közötti választási lehetőségeket, de akár azt is, hogy milyen címkék tapadnak egy-egy szerzőre, csoportra és ez a későbbiekben hogyan befolyásolja az adott szerzők recepcióját vagy egy tudományterület önmeghatározását. Ilyen értelemben izgalmas volt a két plenáris előadás, Kappanyos András a magyar irodalomtudomány mai állását a különböző 20. századi iskolák konfrontációjával magyarázta, Hermann Róbert pedig arra világított rá, mennyire veszélyes a címkék homogenizáló jellege, vagyis mennyire stimmel a „márciusi ifjak” kifejezés az 1848-as forradalom és szabadságharc résztvevőinek, irányítóinak egészére. Érdekes volt Szilágyi Zsófia előadása is, aki azt mutatta be, hogy akár az író fizikai mivolta is skatulyázó jelleggel bírhat: egy paraszti vonásokkal rendelkező írótól a legkevésbé sem várt a közönség urbánus irodalmat. A saját előadásomban arra próbáltam rávilágítani, hogy sokszor nem a szerző öndefiníciója számít: Hatvany Lajost a magyarországi magyarok nemzetárulónak, a romániai románok magyar irredentának nevezték ugyanabban az időben, ami legkevésbé sem összeegyeztethető. Szóval a sajátosságok talán nem önmagukban sajátosságok, hanem a későbbi értelmezők jelölnek ki egy olyan tulajdonsághalmazt, ahonnan olvasva elkezdhető a kategorizáció. Ezt demonstrálta részben Tverdota György is előadásában, amely a „Nyugat-nemzedék” utólagos konstrukcióját vizsgálta. A mások által kialakított rendszer többször sértő is lehet annak, akit éppen kategorizálnak: Németh Zoltán például éppen ezt emelte ki előadásában: a nagy átfogó irodalomtörténetekben a jelentőségénél sokkal kisebb arányban szerepel a szlovákiai magyar irodalom, ha egyáltalán definiálható ez a fogalom.
Előadásod címe Rivális barátok: A Holnap és a Nyugat indulási éveikben. Hogyan válhatott a nagyváradi Holnap-os kör a budapesti Nyugat riválisává?
BL: Itt a kezdeti első pár évről beszélünk, azaz 1908-1909-ről, amikor még a Nyugat sem konszolidálódik, s egyáltalán nem biztos, hogy sikerül más utat járnia, mint ismert előzménylapjai a maguk tiszavirág életével, s majd azzá válnia, aminek a mából ismerjük: a 20. századi magyar irodalmi modernség meghatározó orgánumává, négy évtizedet átfogó működésével. A Holnap Társaság első másfél évében viszont hangosabban lépett a képletes irodalmi mezőre, mint fővárosi társa, s a tagjaiban is nagy átfedést mutató két csoportosulás közt fokozatosan ütközött ki a budapestiek részéről sokáig leplezett érdekellentét. Ráadásul A Holnap havi irodalmi revüt akart indítani már 1908 februárjától, e laptervet végül nem sikerült megvalósítani, de a két antológia mellett is folyamatosan fennmaradt a lehetősége az elindulásnak (többek közt Adyval s Juhász Gyulával az élén), csak nem volt meg a kellő tőke, szervező erő, rutin és tehetség, kapcsolati háló, ha tetszik, ami Osváték, Ignotusék, Fenyőek, Hatvanyék esetében adott volt. Ha nincs a Gyáriparosok Országos Szövetségének támogatása és 1909-től e révén is nem indul el a Nyugat könyvkiadója, meglehet, másként alakulnak a viszonyok. Magam részéről e kapcsolati hálókra, illetve csoportosulások kevéssé ismert aspektusaira, a közös fellépésekre és burkolt rivalizációkra kívántam felhívni a figyelmet. No meg arra, hogy egy-egy kérdéskör történeti tárgyalásakor, vagyis az akkori viszonyok és egyéni barátságok, netán személyi ellentétek, gazdasági érdekek vagy ellenérdekek felderítésekor, szakmai sikerek és kudarcok esetén ne a jelen perspektívájából szemlélve, s főképp ne utólagos hierarchiák mentén vetítsünk vissza dolgokat és viszonyokat, hanem a helyén kezeljük ezeket.
A konferenciák mondanivalója inkább a szakmának szól, vagy az egyetemi hallgatók számára is hasznosítható lehet, kiegészítve az egyetemi tanagyagot?
BA: Reményeink szerint ki tudunk lépni a szűk szakmai közegből. Olyan előadásokat hallhatott ezúttal is az érdeklődő közönség, amelyek továbbgondolásra késztetik. Nyilván szükséges valamilyen előképzettség, mert nem mindig kanonizált szerzőkkel foglalkozunk, vagy nem csupán azokról a csoportosulásokról beszélünk, amikről egy átlagos műveltséggel rendelkező személy is hallott már. Erre azért van szükség, mert a tipikusat csak akkor tudjuk leírni, ha közben látjuk az atipikusat is, hogy egy-egy korban milyen más lehetőségek voltak. A kapcsolathálók kutatásának is van egy olyan elméleti háttere, amit – lévén ez már az ötödik felvonása ennek a konferenciasorozatnak – nem mondunk el újra és újra, csak utalásszinten hasznosítjuk az elméleti keret vázolásakor, és ha valaki ekkor találkozik először ezzel, talán nehezebben boldogul a megértésével. Bízunk benne, hogy a meghívottaink előadói rutinja azok számára is érthetővé és élvezhetővé tette az előadásokat, akik még nem foglalkoztak ezzel a kutatási területtel, vagy csak egy-egy előadás tematikája vonzotta ide őket. A PKE-s diákok is előkereshetik persze az előző etapok köteteit, ezek mind elérhetők a reciti.hu portálon. És nyilván a szakdolgozataikhoz is hasznosak, nem beszélve arról, hogy személyesen is találkozhatnak egy-egy szakirodalmi nagysággal, akinek munkáiból eddig is tanultak, de a nevükkel legfeljebb a kötelező bibliográfiában találkoztak.
Hogyan látjátok, a viták és a beszélgetések mennyiben egészítették ki az előadásokat?
BL: A viták kardinálisak. Két éve azért halasztottuk több ízben is a konferenciát, mert a pandémia nem tette lehetővé a személyes jelenlétet. Meglehet egy szűkebb tematikában online is remek előadásokat lehet tartani, egyesek képernyők előtt is hozzászólhatnak, de hiányzik az egész lényege… Nincs meg az élő eszmecsere, az, ami adott esetben kávészünetben s az ebédek alatt is folytatódik. A magyar értelmiségtörténet kutatása nem fejlődött önálló tudományággá, leginkább tematikus részkutatásokban merült csak fel korábban az egyéni vagy csoportos karrierek és kapcsolatépítési stratégiák feltárásának az igénye. Egy ilyen többfókuszú konferencia esetén nem spórolhatjuk meg az érlelő vitákat és az építő hozzászólásokat.BA: A konferenciánk egyik legfontosabb szegmense a vitára szánt, persze mindig kevésnek bizonyuló idő. Ez lenne az értelme a tanácskozásnak: az előadások minden alkalommal megjelennek kötetben is, de a kötetbe már olyan tanulmányok kerülnek be, amelyek hasznosították a viták során megfogalmazódó javaslatokat, kritikákat vagy új megközelítési módokra hívták fel a figyelmet. Akár bíráló, akár támogató a hozzászólás, a kutatónak sokat jelent, mert megmutatja merre érdemes továbbindulnia…
