Műholdak 1. A napon, amikor rájöttem, nagybetűs gonosz nincs, de én vagyok a holdja, inkvizítorok akartak üvegbe zárni. Az eretnekségtől sosem féltem. A pohár alján kékkövek, mérget iszom. Folyékonyan beszélik az ítéletet. A személyközi hidegfrontok hatása alatt hogyan kell kihordani az ellenkezést? Mint a démoninak hitt Lilith, nyelek és nyelek. 2. A vers az egyetlen emberi megnyilatkozás, melyet eddig nem tört kerékbe a logika, mégis forog. Bolygórendszerek mozgását idézi. Ösztönöket nem szolgálok. Hálóval borítom az ingerszegény földet, lepedővel takarom el a Hold felületét. Erőt nyerek, sérült reaktorból sugárzik, belőlem. Köztéri rózsák, mint egy Nem árulom el, kik a nagybetűs kedvenc költőim. Az egyik gótikus vízköpő, a másik göthös szökőkút, bezárkózott egy romba valaha. A szerveim között, a közzé tett szenvedélyek köztéri rózsáiban, mint egy friss ravatalon, ott vannak a kedveltjeim. Beépültek a húsba. A zenehallgatás intimitását sem tárom fel, Polyhymnia helyett poliritmika, és sátáni, kellemes hangközök. Ha elárulnám az élvezetek helyét, olyan lenne, mintha egy nyilvánosház ablakát tárogatnám, néven nevezve a hosszú orrú férjeket. Micsoda véletlen, hogy az egyik az enyém. Feleslegesen, túlvilágian nyílik a kurvák birodalma előtt a rózsa, mindet szeretem, nevezzék bár úgy, Candy, Queen Victoria vagy Crimson Joy. A lázrózsa átüt a bőrön, élvezem, mások számára tövises, nincs neve, nevenincs, N. N. – ilyen tehát az élvezetem. Hold vagy délibáb El kellene ajándékoznom mindent, ami fennkölt, versszépségű vert csipke. Nem való hozzám, úgyis szemfedőt varrok belőle. De mit tegyek a sötét fantáziámmal? Ha elképzelt költőket ölelek, akik még meg sem születtek, lekésem őket, mint aki túlszereti a kilúgozott földet. Ha elképzelt emberekkel értek csak szót, érdekeik után nem szaladókkal, elvész a jelenbeli nyelv, az egynyári virágok többsége, csipkézett levéllel, szálló virágporral, a légzéssel mint tettel, el. Egy égitest hatásai A Hold egy versben vagy pénzérme vagy őrült nő, eredetileg franciául. Angolul inkább szűz, aki hideg fénnyel áztatja el a szerencsésebb fekvésű szobákat. Az agyi erekben hajók indulnak egyre sötétebb úti célok felé. Fontos eleme az átváltozásnak a szemből kivert álom, és te tetted ez, Hold. Az üdvözlégy Márián kívül más érv nem jut eszembe, abból sem a teljes szöveg, csak a középkori visszhang, amit ősanyáim ismertek, ők, akik a nyugtalanságot fel tudták oldani egy jól időzített szertartásban. Vagy egyszerűen és szűziesen a legmélyebb vérbe menekültek. Városi patak, nincs híd Montaigne esszéitől nem száradhat ki az egyetlen cserép levendulám, más oka lehet, nem az olvasás miatt elfelejtett esti özönvíz, sem a páratlanul hagyott orchideák, a léggyökerekkel kiszolgáltatottak. Cserepes az ajkam az olvasás miatt. Elfelejtek inni. A város területén feltörő patak medrét betonozzák, vizet terelnek, erős az áramlat. Kié lehet a kéz, ami megfog? A sorok elterelnek. Szédülök. Elképzelem, ahogy odaszaladok a legközelebbi patakhoz, és végre leiszom magam. Nem fejezem be az olvasást, sivatagelme zsírpapíron, megsemmisíti feltételeit. Elterelődik, akár a vízfolyások, képzelt vízbe meríti a levenduláját, forrásra talál és lapoz, mintha nem tudná, hogy fantázia nélkül érintethetetlen a látvány.
