mégis csak az állott húgyszag a szent olvasó sziluettjében, az számít. az lenne a képen isten és a lelki szegények városa… what the fuck? mondja… /határvidék./ hajnalban lesz átható a repedező alak, finom mész, gyalu, az áruvá tett theotokosz szobra. de többé már nem használja a régi, zavaros szóképeket. viszont beszélni továbbra is beszél, és ha tudnád, milyeneket mond… hogy „hallod a legyeket a túlcukrozott sütemények körül? látod az agylágyulásnak a fáradt arcokra kiülő tüneteit? meg a napszámosok elnehezülő lépéseit, ahogy az éhes, mohó szemeiket a kishúgod mackójának susogó fenékdomborulatára meresztik?” ezek is csak a régi, sztoikus erények lenyomatai egy meggyötört testen, ami most már tényleg csak korpusz, a lélek magasságának jusz rezisztendije. de te a vérzésedre vezetsz vissza minden napot, már az első életet is onnan kell számítani. nővé válni… körtét enni… ez az anyaság tisztaszobája, mint egy bejárat, mint egy zárt kapu, szabálytalanul pulzál egy hervadt koszorúba tömve. és vissza…
