A nagyanyám volt, s bár meghalt jó sok éve, ma is az. Anyám anyja. Sokat nem tudok róla, amit mégis, az valamiféle különösség, nem hétköznapi. De az is lehet, hogy csak – „csak” – én teszem azzá. Valahol a fejemben, ahol anyám, Ajuszi emlékeit tárolom.
Egy idő után minden nagymama csak az unoka számára érdekes, fontosságát, előrehatását az unoka érzékenysége növeli.
Csipe Etelka talán 1892-ben született, félárvagyerek, apját korán elveszíti, valódi neve ismeretlen. Csipe a nevére vette és tizenéves korában, enyhén szólva, zaklatta. A nevelőszülőkhöz került rabszolgagyerekek sorsa az övé. Kenyeres Jánossal, későbbi férjével, a nagyapámmal, a berettyóújfalui cipészmesterrel, aki az általa készített csizmákkal járt át Nagyváradra, az állatpiacon ismerkedett meg. „Kezdetben csak beszélgettek, aztán közelebb kerültek egymáshoz”. Négy gyermeket szült, három lányt és egy fiút, kétszer két kétpetéjű ikret. A két ikerpár között csaknem tíz év a korkülönbség.
Csipe Etelka szerette a gyermekeit, és nem szerette az unokáit, minket. Nyolc volt, de egyiket sem. Azt mondta anyámnak, Ajuszinak: „Megcsináltátok, magatoknak csináltátok, neveljétek is fel.” Unokafelügyeletet nem vállalt.
Csipe Etelka ezerkilencszáznyolcvanhatban, kilencvennégy évesen halt meg, előtte egy kicsit megbolondult: nem viselhette el, hogy vertföldes, egyszobakonyhás, fafűtéses, udvaros lakásából (közös budi az udvaron) a bontás előtt egy toronymagas panelház első emeletére költöztették. Kitépték, átlakoltatták, erőszakkal. Kilátás a Sebes-Körösre. Utolsó hónapjaiban, kijátszva az állandó felügyeletet, többször az ablakon keresztül távozott volna. Egyik alkalommal, szó szerint visszahúzták a lábánál fogva. Egy másik alkalommal pedig a temető felé vezető úton állította meg egy asszony, aki rendőrt hívott. Éjszakai pongyolába volt öltözve, télen. Hova tetszik menni? – kérdezték tőle, mire ő a temetőbe vezető úton azt válaszolta: a temetőbe. Azt hitték, meghalni menne, de nem. Virág volt a kezében, megkereste volna férje, Kenyeres János egykori cipészmester sírját, de nem jutott el odáig. Nem virágozhatott a huszonhárom éve elhalt férje sírján.
A nyugdíjat a postás hozta, ő vette át. Akkor már a panelben élt egyedül. Anyám és ikertestvére naponta egymást váltva látogatta. Azon a napon, anyám volt a délutáni soros. Észrevette, hogy a nyugdíjból hiányzik egy százas. Mit tetszett csinálni vele, anyu? – kérdezte ezerkilencszáznyolcvanhatban. Megtalálod, válaszolta. A vécében meg is találta. Elfelejtette, vagy szándékosan nem húzta le – nem derült ki. Anyu! Százassal tetszett kitörölni a fenekét? Mire Csipe Etelka: az is papír!
Jóval ezelőtt, még ifjú koromban véletlenül összefutottam vele, Csipe Etelkával az utcán. Rőzsét gyűjtött a Török Ignácz utca platánjai alatt. Kérdeztem, mit tetszik csinálni? Mire ő: te vagy az, János? Viszem haza a fát. Minek? Erre nincs szüksége a panelben (nagymama). Az mi? Központi fűtés, jön a meleg. Fának akkor is lennie kell – mondta.
Csipe Etelka egyetlen, vagy talán mégis inkább egy másik öröksége is az enyém. Különös tulajdon. Furcsa, hogy éppen hozzám került a története és az a hetvenkét darab első világháborús tábori lap, amit anyám egyszer csak a kezembe adott. Ez a tied – ezt mondta.
Csipe Etelka a nagy háború idején számos vagy számtalan frontharcostól színezett tábori lapot kapott, amelyek egy részére válaszolhatott is, vagy ő kezdeményezte a levelezést és a harcosok válaszoltak. Úriasszonynak, kisasszonynak, úrhölgynek, őnagyságának szólították az ismeretlen, vert földpadlós, lószaros szalmával gyúrt sárral szigetelt lakásban koplaló, fatolvajlás után melegedhető lányt.
Történészek biztosan tudják a magyarázatát, nekem úgy tűnik, lehettek beszervezett hazafilányok, hazafiasszonyok is, akik – felkérésre? megbízásra? pénzért vagy önzetlenül? – vállalták, hogy tábori levelezőlapokon küldött szerelmes üzenetekkel tartják ébren a lelket és a testet a frontkatonákban. Megadhatták a címüket, amelyre érkezhettek a szerencsétlenek, a sóvárgók helyesírási hibáktól hemzsegő levelei. Csipe Etelka hajadon a háborús években Nagyváradon a Huszár, a Tót, majd a Kosut, vagy Kosuth utczában (mindig így!) lakott, gondolom a szüleivel, idősebb testvéreivel. Ide címezték a monarchia magyar katonái a tábori lapokat a mai Ukrajnából. A negyedtenyérnyi oldalon, alig olvasható apró betűkben fogalmaztak, hogy minél hosszabban részletezhessék érzelmeiket, vágyaikat. Nem, ez még nem a távolsági, nem a távszex ideje. Arra Csipe Etelka, a nagyanyám nem vállalkozott volna. Egészen biztosan, vagy azt hiszem. De a levélváltások szerepe hasonló lehetett. Tábori költők szerelmeslevelet, verseket írtak bajtársaik rendelésére, s az ő nevükben. A festett táborilapok képes oldalán hol német, hol meg magyar nyelvű „hivatalos” üzenetek.
Csipe Etelka 1915 és 1917 között egészen biztos, hogy nem csak hetvenkét tábori lapot kapott, de van a frontkatonák között olyan is, aki gyakran ír neki már-már testi szerelemről ábrándozó szerelmeslevelet. Beleszerettek egymásba: az egyik az egyik, a másik a másik fronton. Az egyik az ukrajnain, a másik a nyomorúságos civilfronton, az akkor még boldog Nagyváradon.
Csipe Etelka a tábori lapokat megőrizte, anyám pedig a kezembe adta.