MEGOSZTOM

Szól a rádió… – Kinek?

Manapság úgy tűnik, hogy a képiség világát éljük. Képek, filmek, videók vesznek minket körül. Azaz a látvány. Vajon ilyenkor mi a szerepe a rádiónak? Hallgatunk-e még rádiót? Hogyan tud versenyképes lenni a rádiózás a média képözönében? S vajon a kisebbségi rádiózásnak van-e még létjogosultsága egyáltalán? Erről és ehhez hasonlók témákról tandemezünk mostanság.

(Rácz Éva)

„Video killed the radio star”

Nyújtsa fel az ujját, aki tudja, ki az előadója a sokat dúdolt dalnak! Jó, nem jár érte sem dicséret, sem büntetés, de azért elmondom: a valamivel több mint háromperces dalt a The Buggles nevű együttes rögzítette még 1978-ban, szóval, már 45 éve. Az üzenete viszont nem vált valóra: bár az Ének az esőben megmutatta, hogyan bukhat el a némafilm sztárja a hangosfilm korában épp a hangja miatt, a videó mégsem „ölte meg” a rádiót vagy annak ismert szereplőit. (Kicsit olyan ez, mint amikor azt mondták, hogy az internet megjelenésével megszűnik a nyomtatott sajtó. Ha ez meg is történik, nem ezért lesz.)

A kép, a tévé látszólag minden érzékszervünket leköti. Mondom: látszólag, mert már bebizonyosodott, hogy épp a szöveg, az üzenet lényegét lopja el tőlünk a képpel megspékelt közvetítés, mert a nonverbális jelek elvonják a figyelmünket. Gondoljunk csak arra, amikor a botránytévében vitatkoznak a stúdióban. Emlékszünk-e bármelyik érvre? Sokkal inkább arra, hogy ki volt a hangosabb, ki tűnt borzasztónak, és ki miatt kapcsoltunk másik csatornára. Nos, ezért hallgatok gyakrabban rádiót, mint nézek tévét: rádiózás közben még számtalan dolgot el lehet rendesen végezni. A rendrakás, a főzés, a mosogatás ideális társa a rádió hangja. Felmérések szerint a rádiót legtöbben a zenéért hallgatják, az köti oda („fidelizálja”) a hallgatót. Szerintem viszont a két zene közötti tartalom nem kevésbé fontos, és az, ahogyan az a tartalom elhangzik, szintén nem mindegy. Gondolok itt a szerkesztés felelősségére, a kiejtés megkerülhetetlenségére, mert ha valamit összecsapunk, nincs mellette kép, ami elterelje a figyelmet a hanyagságunkról. Tudom, mindenkinek van példája arra, hogy hol, mivel szoktatták le az adott rádió hallgatásáról: a sok szöveggel, a pongyola fogalmazással, a látszólag hosszasan megvitatott áltémákkal – és még sorolhatnám, de akkor már inkább megírom a „Hibák, amelyeket minden kezdő rádiós elkövet” című könyvet, ahogyan azt ifjú kollégám javasolta sok évvel ezelőtt, amikor (először) kértem arra, hogy ne motyogjon. Engem is sokféleképpen szoktatnak le arról, hogy mindig más állomást keressek utazás közben. Legutóbb egy helyi kereskedelmi rádió kívánságműsora győzött meg, hogy amíg le nem cserélik, vagy meg nem tanítják helyesen beszélni a műsorvezetőt, nem hallgatom többé. Pedig magyarul szól, és nekem az fontos. Mert nálam szól a rádió, amikor reggel kinyitom a szemem, akkor is, ha nincs mellettem senki, még a kutyám sem. És a rádió nekem szól, aki bekapcsolom a készüléket a konyhában vagy az autóban, nekem, aki megkeresem a weboldalt a laptopon vagy az alkalmazást a telefonon. És nekem, akinek a telefonján már nincs is rádiófrekvencia-kereső, de szerencsére internet még van, és már régóta ott is szól a rádió.

Amikor 2016-ban, a Román Rádiótársaság sugárzása beindításának évfordulójára műsort szerkesztettem a Kolozsvári Rádióban, hirtelen csöppent a kezembe a feladat: aznap reggel derült ki, hogy délután nekem ezzel dolgom lesz. Felhívtam egy kedves barátomat, aki sokszor mesélt nekem azelőtt utazásai során világszerte összegyűjtött rádiózási élményeiről, és megkértem, jöjjön, és mondja el mindenkinek, mit jelent neki a rádió. Máig emlékszem a műsorban elhangzottakra: „amikor reggel felkelek, egyedül a hotelszobában, annyira jól esik, ha valaki anyanyelvemen szól hozzám, és hidd el, nem mindegy, hogy beszél!” Gyakran eszembe jut, és mindig elgondolkodtat: hogy tudunk elég jók lenni mi, mindenkori rádiósok ahhoz, hogy az ébredéshez minket válasszanak? Elég-e az anyanyelvű műsor? Milyen anyanyelvélményt adunk át a szórványban minket hallgatóknak? Jobb lett-e a nap velünk, mint nélkülünk lett volna?

Ha elgondolkodom, sokkal több a kérdésem, mint a válaszom. De néhány dologban így majdnem húsz év rádiózás után már biztos vagyok: nem baj, ha értik, amit mondasz, nem baj, ha tartalom van benne és felkészültség mögötte. A hallgató nem süket, és tud választani. Csak legyen, miből.

És ha dallal kezdtem, zárjam is azzal, ezúttal egy ismertebbet idézek: a Queen együttes tette örökéletűvé a fecsegő (gaga) rádiót, de még annak is szép jövőt jósolt: előtted vannak még a legszebb óráid (eredetiben: you’ve yet to have your finest hours). Bízom benne, hogy igazuk lesz.

(Magyari Sára)

Közeli ismerősöm mondja, náluk egész nap szól a rádió. Be kell lennie kapcsolva. Ezt látta az anyjától, de a nagyanyjától is. Érdekes, nálunk is ez volt. Ha szól a rádió, már nem vagyunk egyedül. Olyan, mintha lenne ott még valaki. Vagy legalább a hangja. Mert az ember a szóval, a beszéddel kezdődik!

A látvány világában egyre inkább azt tapasztalom, nem tudunk tájékozódni a szavak, hangok világában. Egyszerűbben: nem értjük a hangzó beszédet. Igaz, a mindenféle felmérések azt mutatják, hogy az írott szövegértéssel is sok gond van, de a hangzó szöveg esetében még több. 

Egy ilyen kontextusban megnő a rádió szerepe. És a rádiósé is. Főként, ha még kisebbségi is! Mert, akinek kenyere a nyelv, annak nemcsak arra kell figyelnie, mit mond, hanem arra is, hogy miként mondja. Az első mérföldkő a beszédmódban az érthetőség lenne. Aki a mikrofon elé ül, érthetően beszél-e? Úgy ejti-e a hangokat, úgy hangsúlyozza-e a mondandóját, hogy érthető, amit mond vagy sem? Segíti a megértést, vagy inkább akadályozza? Bevallom, gyakran hallgatom a rádiót, de van az a műsorvezető, akinél adót váltok. Mert annyira rosszul hangsúlyoz, hogy zavarja a fülemet. Tudom, ilyet nyelvész nem mondhatna. De attól még az ember adót vált.

Azt is gondolom továbbá, hogy akinek kenyere a nyelv, pont az érthetőség és élvezhetőség mércéje révén, jó lenne, ha nem lenne beszédhibás. A beszédben ejtési hibák bármelyik hangra kiterjedhetnek. Felnőttek esetében érdemes orvoshoz fordulni, ellenőriztetni, organikus zavarról van-e szó, azaz szervi rendellenességről (pl. bénult arcizmok, az állkapocs vagy a fogsor rendellenességei, a nyelv méretbeli elváltozása), vagy csak rosszul rögzült egy-egy hang, szókapcsolat ejtése. 

Ugyanakkor az sem ártana, ha lenne valamilyen nyelvhasználati szűrés is azok számára, akik mikrofon elé ülnek. Úgy tudom, réges-régen Magyarországon a Magyar Rádiónak volt nyelvi bizottsága, amely kidolgozott egy szempontrendszert, melynek címe Követelmény-minimum a Magyar Rádióban rendszeresen megszólalók számára. Nem tudom, hogy ezt Romániában használták-e, de azt igen, hogy részletesen és érthetően foglalja össze azokat az elveket, amelyek mentén „vizsgáztatható” lenne egy jövendő rádiós. Ez alapján fontos, hogy az illetőnek (a) természetes legyen az orgánuma, kellemes legyen a hangja. (b) Helyénvaló legyen a hangképzés, ez tanulható is ráadásul. Fontos (c) az értelemtükröző szövegmondás és szövegolvasás. Ennek például alapeleme a helyes szóhasználat, a szólások helyénvaló használata, a terpeszkedő kifejezések kerülése, választékosság stb. 

Az sem lenne mellékes, ha több lenne a beszédtechnika és a gyakorlati retorika tárgyuk az újságírójelölteknek. Sok gyakorlattal. Sok elemzéssel. 

Persze a valóságban tudom, hogy a mi kisebbségi helyzetünkben nem olyan egyszerű jól képzett, tehetséges, a munka iránt elkötelezett, felkészült rádiósokat találni. Mert a valóságban nekem úgy tűnik, egyre kevésbé vonzó ez a szakma. Talán összefügg azzal is, hogy az ember csak a hangját mutogatja, és nem az arcát is. Másik oldalról nem biztos, hogy egy-egy adó meg tudja fizetni a minőséget. 

Pedig kisebbségi helyzetben eleve megnő az anyanyelvű sajtó szerepe, de a rádiósoké még inkább. A hangzó nyelvhasználat rögzül, modellértékűvé válik. Befolyása van egy-egy nemzeti kisebbség nyelvének megőrzésére. Ha a rádióban, főként a kisebbségi, regionális rádióban hallja az ember a saját anyanyelvét, akkor az megerősítheti őt abban, hogy ezt a nyelvet használni lehet, és érdemes is. Hogy ez egy életképes nyelv.

No, de mikor például pont kisebbségi helyzetben azért kapcsolja ki valaki a rádiót, mert a műsorvezető „úgy beszél, hogy azt nem bírom hallgatni”, akkor öngólt rúgunk. 

Nyelvészként, rádióban nyelvi műsort vezetőként is, de magánemberként is azt gondolom, manapság újra kellene gondolni a rádiózás versenyképességét. A rádió(s)nak fontos értéke a hang(zás), a beszéd(mód). Úgy kellene versenyképességét fejlesztenie, hogy pont a képiséggel, a látvánnyal szembeni előnyén kellene dolgozni. A kellemesen simogató hang, az érthető, fülnek is tetszetős beszédmód, azaz a forma nagyon nagymértékben befolyásolja a tartalmat is. 

Kisebbségi helyzetben a minőségi oktatás és munka az, amelyik záloga egy közösség megmaradásának. S ha nincs éppen intézményes keret, hogy jó rádiósokat képezzünk, érdemes akár az adóknak, stúdióknak, a szakmai fórumoknak is befektetni a nyelvi továbbképzésekbe, illetve magának az egyénnek is, aki ebből szeretne megélni. 

Különben nem lesz lassan, aki hallgasson minket: vagy mert már úgy sem érti, vagy mert zavarja a fülét…

Rácz Éva (1974, Szatmárnémeti) újságíró, rádiós, médiakutató, a Kolozsvári Rádió szerkesztő-műsorvezetője és a BBTE társult oktatója.

Magyari Sára