Azelőtt
Pintér Zsolt már napok óta az öngyilkosságon gondolkozott. Minden összejött neki, és már kezdte unni a reménykedést, hogy valami jobbra fordul. Nyilvánvaló volt számára, hogy az élete egy katasztrófa. Ma már a munkahelyére sem ment be, olyan mélyre süllyedt lelkileg. Egy ügyfélszolgálatisnál elég feltűnő a depresszió.
Mivel a hetediken lakott, a legegyszerűbb egy kis szabadesés lett volna, csattanóval a végén, de felfordult a gyomra, ha arra gondolt, mi maradna utána. A késtől mindig is viszolygott, a gyógyszerekben nem bízott, a fuldoklás sem vonzotta, lőfegyvere pedig nem volt.
Így aztán csak gondolkozott. Igazából nem akart ő meghalni, csak élni nem bírt így tovább.
Sokáig ült komoran. Csengettek. Hiába várta, hogy feladja a látogató, a csengetés időtartama csak hosszabbodott, így engedett a nyomásnak.
– Nem vagyok itthon! – kiabálta, miközben beengedte a zavarkodót.
Lipták volt, az egyik főnöke. A megelégedettség aurájával nyomakodott be a nappaliba. Pézsé roskatagon követte.
Szűkszavúan válaszolgatott a kedélyes vendég kérdéseire, akinek kissé erjedt meggylével kedveskedett. Igazából nem jutott el a tudatáig, miről beszél a másik.
Egészen addig, míg Lipták megragadta a karját.
– Napok óta figyellek téged, Pézsé! Azt látom a szemedben, amit én éreztem azelőtt. Akkor te még nem dolgoztál a Magenta Gomb kft-nél. Akkoriban a válóperem teljesen kikészített, az asszony megcsalt, elhagyott, úgy éreztem, a gyerekeket is ellenem nevelte. Nem tudtam az ő szemével látni a dolgokat és ez lett a vége. Felhúzta az inge ujját és mondandóját a karja belső oldalán levő hosszú sebhellyel illusztrálta.
– A pszichiátrián volt egy doki, egy fantasztikus pofa, aki beavatott egy új módszerbe. Én kedvellek téged és most beavatlak… a titokba!
Pézsé érdeklődve hallgatta.
– Amire neked szükséged van, az egy takarítónő.
Pézsé értetlenül nézett körül. Ennyire azért nincs kosz és rendetlenség.
– Úgy gondolod?
– Itt a száma. Nagyon diszkrét. Persze, neked is annak kell lenned. Tudod, ez még nem teljesen legális.
Pézsé nem értett semmit, de Liptákot hiába kérdezte, az csak azt hajtogatta, hogy nézze meg a saját szemével. Aztán olyan váratlanul, ahogy jött, távozott.
Sokáig nézte a telefonszámot, végül összegyűrte és a papírkosárba hajította. Röpke fél óra múlva már előguberálta és miután kisimította rögtön tárcsázott.
A Takarítónő fél óra múlva megjelent. Teljesen hétköznapi, ötvenvalahány éves asszony volt. Fejét sárga kendővel kötötte be. Egyik kezében hatalmas veder, a másikban táska.
– Dr. Kovácsné, de szólítson csak Bözsikének – fogott vele kezet, miután lepakolt.
– Doktor?
– Azelőtt orvos voltam, mielőtt átnyergeltem a tisztításiparba. Először essünk túl a formaságokon.
Itt ez a szerződés, amelyben nyilatkozik arról, hogy önként vállalja a tisztítást és minden felelősséget magára vállal a beavatkozásért. Ha esetleg történne valami nem várt komplikáció…
– Mire gondol? Elcsúszok a frissen felmosott padlón?
– Nem erről van szó. Én nem a lakását, magát fogom testileg, lelkileg kitakarítani, hogy gondtalan, sorsával elégedett ember lehessen. Az embert rengeteg olyan dolog éri a mindennapokban, ami örökre nyomot hagy a pszichéjükben. Én és a többi társam feladata, hogy ezeket a nyomokat maradéktalanul eltakarítsuk.
Nagyon ritkán előfordul, hogy ez túl jól sikerül, és ennek is megvannak a maga veszélyei, de én nem szoktam ilyen hibát elkövetni.
– Ki fogja hipózni az agyamat?
– Nem egészen, de nem jár messze az igazságtól.
– És mennyibe fog ez nekem kerülni?
– Semmibe. Csak annyit kérek, hogy a telefonszámot adja tovább, megbízható és rászoruló illetőnek. Természetesen, csak olyannak, aki rendesen fizeti a tb-t.
Pézsé mindenre elszánt emberként döntött. Aláírt, szófogadóan félmeztelenre vetkőzött, felfeküdt az asztalra és várta a takarítást. Bözsike fehér köpenyt, gumikesztyűt és szájmaszkot öltve ismerős, de mégis valami apróságban más eszközöket vett elő. Volt ott egy lapát, melyen fura színű kislámpák égtek, egy partvis a végén gumicsővel, egy halálfejes flakon, amelynek nem hipószaga volt, dörzsszivacs, amin valami lila zselészerű anyag fityegett, kenőanyag, fenőanyag, vattakupacok, vágó- és szúrószerszámok, és egy hatalmas fecskendő, több kisebb társaságában.
– Kedves Zsolt, most el fog aludni, és amikor felébred, egy más világban ébred. Számoljon velem. Álmos, nagyon álmos… Bözsike erősen a szemébe nézett és Pézsé lassan zuhanni kezdett valahová, ahová már narratopoétikai eszközökkel sem lehet követni.
„Az olvasók elnézését és megértését kérjük, a főszereplő takarítás alatt áll. Addig vegyék igénybe egyéb novelláikat”
Ha egy ügyfélszolgálatnál látnak egy fiatalembert, akinek az üde arcán virul az üres gondtalanság, akin látni, hogy nem búsul csalfa lányok, hamis barátok, lesújtó gyász és más problémák miatt, nézzék meg, mi áll a névtábláján. Ha Pintér Zsoltnak hívják, akkor nem árt, ha tudják, van a zsebében egy telefonszám. Szeretné valaki?
