Október 18-án elkezdődött a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez. Idén, rendhagyóan nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik a fesztivál. A Kollokvium megnyitóján a három színház vezetői egymást kölcsönös támogatásról biztosították, az összhang fontos feltétele volt annak, hogy az együttműködés létrejöhessen. Molnár Flóra fesztiválbeszámolójának első része.
Bevallom, számomra rendkívül izgalmasnak ígérkezik az idei, három helyszínes megoldás, mert több nyüzsgést, több utazást jelent, a változás lehetőségével kecsegtet a tény, hogy a közönség és a társulatok tagjai is mozgásban lesznek azért, hogy egymással és az előadásokkal találkozhassanak. Nézőként pedig fontosnak tartom, hogy egyazon országon belüli, ám különböző kultúrák színházi produkcióit láthatom rövid idő alatt egyetlen fesztivál keretein belül. Nagyon örültem például annak, hogy a seregszemlét a bukaresti, első és tudtommal egyetlen cigány nemzetiségű tagokból álló Giuvlipen társulat előadása nyitotta. A produkciójukat például nem sok esélyem lett volna látni, nemcsak a távolság miatt, de azért sem, mert, ahogy a közönségtalálkozón kiderült, más társulatokhoz képest ritkán lépnek színpadra. Kivételesen friss és minden ízében bátor előadásnak tartottam a Trauma kink című vendégjátékukat. A produkció show-formában beszélt olyan fontos, ám színházban ritkán tárgyalt témáról, mint a szexualitás, az ehhez kapcsolódó tabuk és traumák. Az előadás szépelgést és finomkodást mellőzve vetette fel a fizikai kontaktus megteremtésének szabályait, vagy azt, hogy mi az áldozat és erőszak fogalma, újragondolva a társadalmi diskurzusban tévesen használt formulákat. A produkció önreflexív, tűpontosan megfogalmazott mondatokkal operált, melyek dramaturgiája (az előadás író-dramaturgja Mihaela Drăgan) rendkívül jól megszerkesztett szekvenciákból állt össze. A darab nem törekedett egységes történet létrehozására, kissé „lecture performance” jelleggel mutatott be például különböző szexuális mintázatokat, amelyek a társadalom számára deviánsnak minősülnek. Hozzá tartozik ehhez az erőszaktevő és áldozat viszonya is, a kategóriák pontos jelentése. Az alkotás közel sem „metoo-előadás”, mégis, az általam látott hasonló témával foglalkozó produkciókhoz képest messzemenően érzékenyebben és tisztábban kommunikált erről a témáról.
Hasonlóan zavarbaejtő volt az Újvidéki Színház Antigoné – Be szép dolog puhára esni című produkciója. Romano Nikolić előadása nagy fejtörést okozott számomra, ugyanis a rendező rendkívül erőteljes formai megoldásai nekem merőben patetikusnak hatottak. Izgalmas volt megfigyelni a nézők reakcióit is, hiszen a szélsőséges rendezői gesztusokat sokan megrendítőnek, mások pedig komikusnak találták. Én pedig azért éreztem magam kényelmetlenül, mert nem tudtam elkülöníteni az előadáson belüli szándékolt és a szándékolatlan komikumot. Nem vagyok biztos benne, hogy az előadás Gyergyószentmiklóson közönségére talált. Talán a hagyományosabb, rendezői színházat kedvelő, a pátosztól kevésbé tartózkodó néző pozitívabb véleményt formálna az előadásról, mint én. Ellenben generációm képviselőiből sokan egyetértenének velem abban, hogy befogadhatatlan az előadás, amely pátosszba forduló líraisággal szól az olyan mély traumákról, mint a háború. Problémásnak tartom a szövegszerkesztést is (Dorotea Šušak), talán ez okozta az előadás feloldhatatlan monotóniáját, a rengeteg monológgal, a kevés és rosszul megírt párbeszéddel. A produkció azonban izgalmas képi elemeket tartalmazott (Díszlet és jelmez: Zdravka Ivandija Kirigin), melyek szimbolikája érdekes konnotációkat indított el bennem az eredeti művel kapcsolatban: a föld és a halott viszonya például nagyon pontos színházi megoldásnak tűnt, az ókori szkéné pedig teljesen új asszociációkat kapott a díszlet ponyvájának lehullása után, mikor megmutatkozott a mögötte lévő esetlegesség, s valamiféle szomorú üreség. Nagyon erős gesztusnak tartom azt is, hogy a rendező a szereplőket több életszakaszukban mutatta be, amelyek egymással való kommunikációja akár katartikus is lehetett volna egy jobban letisztázott szöveg esetében.
Így telt az első nap, ami vegyes színházi élményeim ellenére csak még nagyobb kíváncsiságot szított bennem a következő napokra nézve.