A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának negyedik része.
A Nemzetiségi Színházi Kollokvium megérkezett a második idei helyszínre, Székelyudvarhelyre, ahol a Temesvári Állami Német Színház előadása, a Leonce és Léna nyitotta a seregszemlét.
Niky Woltz rendezése szerintem tökéletesen illeszkedett a Tomcsa Sándor Színház terébe. A produkciót Temesváron láttam tavaly, s bár a TESZT-en a fáradtság és a magas hőmérséklet is befolyásolt, úgy tűnik, az előadás mérföldekkel jobban sikerült most Székelyudvarhelyen. Nyilván ez szubjektív megfigyelés, mégis meglepetés volt számomra az előadás pergő ritmusa, a színészek mozgásterének változása, a látvány alakulása a térben. Itt nem arra gondolok, hogy Helmut Stürmer díszlete változott volna, inkább arra, hogy ebben a térben mennyire másnak tűnt a produkció vizualitása. A látványvilág alapvető meghatározója az előadásnak: hatalmas, fehér kocka hátul fallal, vetítéssel, olykor még egy leereszkedő fallal, amelynek ablakában megjelenhet a hercegnő, és mivel a jelmezek (Ioana Popescu) nagyon színesek voltak, jót tett e látvány letisztultsága. A vetítéseket azonban nem mindig találtam odaillőnek (különböző festők művei jelentek meg), a megjelenő versrészletek pedig határozottan feleslegesek. Mivel Temesváron is sokféle közönségnek játszák ezt az előadást, akik a darab nyelve és/vagy nyelvezete miatt általában feliratozásra szorulnak, problematikusnak tartom a figyelemmegosztást. A versrészletek ugyanis annyira lekötötték a néző figyelmét, hogy a szöveg-színpad-háttérvetítés hármasából valamelyik információ végképp elvész.
A rendezés nagyban összpontosít a színészi játékra: stilizált, minden elemében pontosan koreografált alakításokat láthattunk rengeteg szöveggel és szemmel láthatóan komoly színészi munkával. Közülük leginkább a főszereplő Richard Hladik és a Valerio-t megtestesítő Harald Weisz játéka volt számomra kiemelkedő: kivételesen karizmatikus alakításokat, színekben gazdag, dinamikus játékokat láttam tőlük.
Niky Woltz rendezése egyfajta színpadi sokféleséget tartalmazott: sokféle stílusú vizuális és hangi elemek keveredtek ugyanis. Részben a múlt százade leji kabaré világából merített, sőt nekem commedia dell’arte benyomásaim is voltak. Összességében a látvány és a nagyívű színészi játék, illetve a mozgalmasság sokat segített az értelmezésben és a figyelmem fenntartásában.
Véleményem szerint a Leonce és Léna nagy művészi gonddal megalkotott előadás, azonban talán néha éppen sűrűsége miatt nehezen befogadható.
Másnap, szintén a Tomcsa Sándor Színház termében, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a német színházétól mindenben eltérő előadással szerepelt a fesztiválon. Kokan Mladenović Aristophanész Madarak című vígjátéka nyomán írt és rendezett fekete humorú komédiát egy utópisztikus társadalom megalakulásáról és szétbomlásáról. Dinamikus, pergős és zsúfolt előadást láttam, amelyben az egész társulat szerepet kapott.
Számomra a mű nehezen volt követhető, mert – bár az angol feliratozást el-elcsíptem –, az akusztika annyira rossz volt, hogy nem lehetett érteni az amúgy is tömör szöveget. Számomra ez sokszor a cselekmény megértésének a rovására is ment. Mivel a történet kisebb szekvenciákból állt, megfelelő érthetőség hiányában sokszor nehezen lehetett követni a történéseket.
Az előadás amúgy kaotikus tűnt, azokat a részeit szerettem, amelyek egyértelműen az abszurdba hajlottak. A két kiemelt szereplő, Jancsó Előd és Bandi András Zsolt kettősei voltak a leginkább letisztultak és befogadhatóak, ezek sem koncepciós, sem akusztikai zavart nem tartalmaztak. Jó koncentrációval és kiváló dinamikával dolgoztak a színpadon, s még a Jancsó Előd által kezdeményezett provokatív interakciók is jól sikerültek. A fiatal színész nagyon szerepére talált az előadásban, könnyed humorával és energikus frissességével nagy hatást gyakorolt a közönségre. Működtek ezek mellett a tömegjelenetek is, a társulat egy összeszokott, együttműködni képes csapat benyomását keltette.
Ki kell emelnem, hogy nagyon tetszettek a Tatjana Radišić tervezte jelmezek, és itt nem a madarak tollas fejfedőjére, mint inkább a fekete kezeslábasokra gondolok. Nagyon egyszerű, mégis praktikus, számomra kifejezetten esztétikus és különleges viseletek. Marija Kalabić díszlete is pozitív benyomást keltett bennem: funkcionálisnak tűnt, és izgalmasan érzékeltette a madárfészkek hangulatát.
Kevésbé működtek a zenei részek, ami valószínűleg több esetben a hangosítással függhetett össze, de a túl hosszúra sikeredett, míg a nem jól megoldott rap-jelenet megtörte a fúkuszomat.
Összességében, Kokan Mladenović számomra zűrzavaros rendezése, az olykor teljesen érthetetlen szövegrészekkel, őszintén szólva rontották a színházélményemet.
Vizuálisan és szövegileg is gazdag előadásokat láttam e két a napon, és bár mindkét produkciónak jól állt a nagyobb színpadtér, a temesváriak előadása számomra az akusztika miatt kevéssé volt élvezhető. Sejtéseim szerint a színészek nem voltak hozzászokva a székelyudvarhelyi tér sajátosságaihoz.
Leonce és Lena
Fotó: Suciu Cristian
