A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hetedik része.
A Kollokvium sokadik napján a Csíki Játékszín színpadán szerepelt A Csókos Asszony Lovagjai, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház produkciója. Az Urbán András rendezte előadásnak már a műfajmegjelölése is különleges: szindikális operettgála. Ez, akárcsak többi általam látott szabadkai előadás, a néző provokálására, a groteszk humorra, a dinamikus színpadi jelenlétre alapoz. Kicselezi a közönséget, hiszen operettműsorral kecsegtet, hogy aztán kimozdítsa a befogadót komfortzónájából.
Urbán András nyilvánvalóan nem az értelmezést nyújtó színház egyhangúságának a híve, ez a produkció is a néző szellemi aktivitását követeli. A Csókos asszony lovagjai tulajdonképpen egy történeti ívre (a színészek lázadására) felfűzött, elkülönülő jelenetekből összeálló operettparafrázis. Profanizálja a lecture performance, vagy a storytelling formai kereteit, amennyiben a színházi abúzus mechanizmusát próbálja hamis realitást mímelve taglalni, és kifigurázza az operett műfaját, hiszen alapvetően operabetétek átdolgozásával dolgozik. Szerintem dramaturgiai szempontból az előadás jól szerkesztett, az elidegenítő, durva nyelvi elemek is helyükön vannak, a sajátos nyelvezet nyomán, a vulgaritás szinte zeneiséget kap. A humor forrása is nagyrészt a nyelvhasználathoz kapcsolódik (dramaturgia: Góli Kornélia, Oláh Tamás). Poénok, gagek, karikatúrák halmaza jelenik meg a színpadon elég jó arányban és adagolásban, energikus színészi játékkal. Kiemelendő, hogy a társulat tagjai kiválóan énekelnek és táncolnak ebben a produkcióban: olyan érzésem volt, hogy bármelyikük elmehetne operettet játszani, ha akarna. E színészi képességek nélkül, vélhetően a rendezői koncepció sem működött volna, így azonban a csapat sokszínűségére és profizmusára kaptunk újabb bizonyítékot.
A produkció egyik történeti eleme a színházon belüli zaklatás, ami eleve kényes téma. Az, hogy a rendező ezt (is) szarkasztikus környezetbe helyezi, szerintem kérdéseket hagyhat a nézőben az előadás társadalmi állásfoglalásával kapcsolatban. A záró jelenetben több olyan táblát mutatnak fel a színészek, amelyek egyértelműen ironikusak. Közöttük volt a „Le a független színházakkal” feliratú, valamint egy, a színházon belüli abúzus ellen kiálló szöveg. Ebben az esetben kicsit zavarba jövök az előadás üzenetét tekintve, mert persze jóhiszeműen lehet azt mondani, hogy a produkció kiáll az emberséges színházi munkakörülmények mellett, de végeredményben a magyarországi és romániai színházi közegekben gyakorta előforduló abúzuson gúnyolódik. (A szerbiai viszonyokról nem tudok nyilatkozni). Nyilván, ha a szólásszabadság mellett állunk ki, érdekes színezetet kap a színészi nyekergések megmutatása, de nekem úgy tűnt, mintha Urbánnak, minden komikum ellenére, maga felé hajlott volna a keze. A morális, etikai kérdések végig ingoványos talajon mozognak, vitathatóan kezeli az erkölcsi dilemmákat, de talán ez szüli az előadás feszültségét, nem pedig a provokatív nyelvezet, vagy a szexuális tartalom. Lehet, ennek is köszönhető, hogy jól működő előadás, remek komédia jött létre.
Mindezek mellett az is szembetűnő, hogy a produkció milyen gyorsan kopik, éppen a jelenbe való beágyazottsága miatt (covid, zaklatási botrányok, pénzmegvonások tematizálása). A Csókos Asszony Lovagjait 2021-ben mutatták be, én 2022-ben láttam Temesváron. Az előadás másfél év alatt is észrevehetően fáradt, bár valószínűleg ennek egyik oka, hogy Mészáros Gábor sérülése miatt Ozsvár Róbert vette át a szerepet, akire nem mindig passzoltak a kollégájára írt poénok.
A nagyváradi Szigligeti Színház Én, a féreg című előadás rendkívüli látványvilága már az első percekben megfogott (díszlet: Szakács Ferenc), de amúgy is kivételes hangsúlyt kapott a nézők bevonása. Kárpáti Péter darabja ugyanis arra épít, hogy a Kafka elbeszélésében megjelenő férget a közönség, – mint százlábú rovar – testesíti meg. Mindenki egyes szám második személyben kapja a sértéseket, a rosszallásokat, s bár a nézők között ül a Gregor Samsa-t játszó színész (Tőtős Ádám) is, nagyon megrázó lehet a féreglét, a másság, a kirekesztettség saját bőrünkön való megélése. Kovács D. Dániel rendező szépen kezeli ezt a sokkoló helyzetet: a civilek, bár megszólítják őket, és időnként fizikailag is bevonják a játékba, a civilek kivételes esetektől eltekintve, mégsem traumatizálódnak ettől. Ennek oka valószínűleg a zseniális humor és a pontos időzítések. Tőtős Ádám megérintő alakítása, a társulat színészeinek hiteles színpadi jelenléte, és a nézői reakciókra való érzékenysége fenntartja a befogadó figyelmét és puhítja a megszólítottság kellemetlenségérzetét. A produkció nagyon pontos dramaturgiai érzékkel (dramaturg: Bíró Bence) kezeli a kabaréhangulatú jelenetek kitartását, a színészi improvizációk arányát az előadás egészében.
A színészvezetés pontos, a karakterek egytől-egyig követhetőek. A kafkai léttapasztalatot, a különös, groteszk-borús világot az előadás autentikusan és élvezhetően tudta megjeleníteni. Ki kell emelnem a jelmeztervező (Bajkó Blanka Alíz) és a sound designer (Hodu Péter) munkáját is. Kevésszer látok olyan előadást, amely ennyire minden elemében pontos és működőképes lenne, még térspecifikussága és vendégjáték mivolta ellenére is.
Különös, hogy műfaji megjelölésében – Kafka kabaré –, csakúgy, mint a szabadkaiaké, ez is hajlamos megtréfálni közönségét. Úgy gondolom, mindkét produkció ilyen értelemben nyitottságra kondicionálja a nézőket, pláne, ha vendégjátékként játsszák. Mindkét előadás szórakoztató élmény volt számomra, miközben nem egyszerűen nevettetett, de gondolkodtatott is. A Kollokvium csíki része így méltó módon ért véget. Következik ismét Gyergyó.
