A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának nyolcadik, befejező része.
A fesztivál utolsó szakaszára visszatértünk Gyergyószentmiklósra, ahol az M Studio Are we human or are we dancers? (Emberek vagyunk vagy táncosok?) című előadása nyitotta a záró sorozatot. A sepsiszentgyörgyi társulat alkotása fizikai és prózai színház határán mozog, témája a tánc, a performer és magánember viszonya. A produkció több koreográfiai egységet foglal magába, közöttük hangzanak el a monológok. Az előadás fő erénye a táncosok természetes jelenléte, emberközelisége. A címből ítélve épp ilyen koncepcióra számítottam: a táncos/performer testtapasztalatának megélése miatt érdekes, és az általunk kevéssé átlátott világba kaphatunk betekintést. Azt is vártam, hogy megmutatja a művész civil és színházi életének kapcsolódását, s hogy a színpad mennyiben formálja át a személyiséget. Ez utóbbi kevésbé jelenik meg, lett volna még miről beszélni az előadásban.
Nyilvánvaló, hogy a Are we human or are we dancers? a táncszínház demokratizálásának irányába tekint, de Ioana Marchidan koreográfus koncepciója nem volt kellőképpen kimunkált, nem fogalakozott a részletekkel, amiért olyan izgalmasnak ígérkező elemek maradtak levegőben, mint a rajzok, vagy a különböző témájú, nem mindig jól szerkesztett személyes szövegek, a közönséggel való interakció. Sokszor úgy éreztem, a releváns kérdésfelvetések mellett közhelyes asszociációk jelennek meg, például az előadás vége felé elkészülő padlórajzok esetében. Furcsa, hogy míg a koreográfia folyamatosan a tömeg–egyén ellentétre összpontosít, az előadás egésze nem bontja ki kellőképpen ezt a témát. Egységesebb lett volna a produkció, ha asszociációs szempontból a szövegek szorosabb együttműködésben léteztek volna a látvánnyal és a koreográfiára nagyobb hangsúly kerül, akár technikai szempontból is.
A Csíki Játékszín Pillanatfelvétel című előadását, a felfelé futó testhőmérsékletem miatt kénytelen voltam kihagyni.
Az Andrei Mureșanu Színház produkciójára viszont elmentem, és nem bántam meg. Az Eugen Jebeleanu rendezte La Ronde meghökkentő, katartikus színházi élményt nyújthat a kellő nyitottsággal rendelkező nézők számára. Izgalmas és merész előadás, nagyon jó színészi alakításokkal, pontosan eltalált színpadi váltásokkal és átgondolt rendezői koncepcióval. A La Ronde olyan értelemben provokatív, hogy a szexualitás sokszínűségét járja körül, megvalósításában pedig egzakt megoldásokhoz nyúl. Ritkán látni például kelet-európai színpadokon csókot azonos nemű párok között, vagy konkrét szexuális segédeszközt. Sem a szerző (a Yann Verburgh írta a darabot Arthur Schnitzler A szerelem órája című műve nyomán), sem a rendező nem általánosan, vagy didaktikusan kezeli a témát. Izgalmas emberi történeteket látunk művészi szinten megvalósult jelenetekben. Jebeleanu szerencsésen elkerülte a közönségessé válás zsákutcáját: pontosan kiszámítva adagolt minden olyan elemet, ami szokatlan lehet a nézőnek, és mindig tudja, hol elég a provokációból. A La Ronde azért is tud ennyire jól működni, mert egyszerre marad safe place közönség és színész számára, és teremti meg a színész-néző közötti intimitást, közelséget.
A Váróterem Projekt Alkésztisz előadása ehhez képest sokkal szűkebb és fizikailag közelebbi térben játszódott, ám kevésbé volt érzékelhető az átvitt értelemben vett közelség. Visky Andrej rendezésének alapgondolata Alkésztisz és Admétosz kiüresedett, kényszeredett kapcsolata, a feleség halálvágya. Úgy vélem, Euripidész darabjának ez a rendhagyó értelmezése kegyetlen őszinteséggel beszél női elnyomatottságról, de talán szélsőségessége és a történet árnyalásának hiánya miatt kevésbé volt hiteles. Az Alkésztisz tézisét tekintve lehetne feminista, de a karakterek egydimenziós mivolta miatt didaktikussá válik. Félresiklani látszott a színészvezetés: sajnos az üres formaiságon kívül nem sok érzékenységet fedeztem fel a karakterek ábrázolásában. Kivétel Pál Emőke alakítása, aki szemmel láthatóan karaktert épít, a valóban erős színészi jelenlét megérintő alakítássá formálódik. Azonban az élő és gondolkodó Alkésztisz műanyagbábok között ragad egy teljesen kaotikus világban.
Abba a szürreális helyzetbe kerültem most is, mint a fesztivál elején látott Amadeus esetében: nem tudtam kitalálni, hogy pontosan mi történik a színpadon. Bizonyos jeleneteknél nem láttam a történések logikáját, nem értettem az előadás szabályrendszerét, ha volt neki. Erre egy példa: Alkésztisz halála után is jelen van a színpadon. Úgy jár-kel, hogy senki sem látja, ő viszont mindent érzékel: azt gondolhatnánk hát, hogy szellem. Azonban egyszerre csak manifesztálódik, a többiek is érzékelik őt, leteperik, valami erőszak szerű történik a színpadon, majd mindenki számára valóságossá válik, hogy ő Alkésztisz. Rejtély marad, hogy ez Alkésztisz hullája, vagy a köztünk maradt fizikai megtestesülése, esetleg lelkének Leia hercegnőhöz hasonló, hologramos kivetülése-e, hiszen a testet eltemették. Kiásták? Nekrofíliáról van szó? Metaforikusan elvont jelenet? Hogyan kerül Alkésztisz bármilyen formában is Heraklész vad bulijába, amin Admétoszon kívül az egész háznép részt vesz? Egyáltalán mi történik a színpadon a stroboszkóp villogásán kívül? Egyik kérdésre sem kapunk választ, s ez csak egy körülbelül tízperces jelenet a másfél órás előadásból. Az előadást nem tudtam élvezni, mert káosz uralkodott a színpadon. Hiába voltak hát a jó ötletek, a szuper önreflexiós kísérletek, a koncepció nem volt megfelelőképp összerántva és a színészek voltak kellőképp instruálva. Azt hiszem, Pál Emőke remek alakításán kívül egyedül Gábor Zsófia látványa és jelmezei voltak még igazán értékelhetők. Egyedinek és ütősnek találtam az előadás vizualitását (a rengeteg tollpihét és felesleges kelléket leszámítva).
A Kollokviumot a marosvásárhelyi A nép ellensége zárta. Találó leütése volt a fesztiválnak, hiszen egy olyan előadásról van szó, amiről, bevallom, órákon át vitatkoztunk a YourLivingRoom udvarán. Keresztes Attila rendezése ugyanis egyfajta kőszínházi keretek közé zárt fórumszínházi kísérlet, a közösség és egyén szembenállása, a korrupció, a demokrácia, a hatalom igazságtalanságának témakörében. Nagyon nehéz belekötni a rendezői koncepcióba, ha az előadás ennyire olajozottan működik (itt kiemelem Henn János remek improvizációs készségét). A rendező Ibsen darabját a résztvevői színház formai keretei közé helyezi, azonban a néző bevonása mégsem valós interakció, hiszen nem tud valóságosan változtatni a darab menetén. Szerintem értelmezés kérdése, hogy ez az előadás erőssége, vagy hiányossága-e, ugyanis minden előre determinált és csak a meghatározott improvizációs kereteken belül működik, emiatt (a látvány erre ráerősít) a produkció egészében is valamelyest sterilnek tűnik. Ugyanakkor A nép ellensége nagyon sok indulatot szülhet a befogadóban, mert hiábavalónak érzi interakcióját. (Az előadás végén szavazunk a főszereplő sorsáról, de a szavazást meghamisítják és a hatalom érdekei érvényesülnek). Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas módja annak, hogy érzelmileg bevonják a közönséget, más kérdés, hogy valóban kialakul-e párbeszéd, vagy egyáltalán akarja-e az előadás, hogy kialakuljon. Itt is, mint a színházban általában, nagyon fontos a színész jelenléte, hogy megteremtse a közeget a nézői részvételhez, és működjön az előadás történetisége. Számomra a legemberibb, leginkább elgondolkodtató karakterek az újságírók (Galló Ernő, Bartha László Zsolt), nekik a legdrámaibb a helyzetük, valószínűleg amiatt is, mert ezek a szerepek színészileg a legkidogozottabbak. Hiányosság, hogy kevésbé kidolgozott az egyetlen női karakter lélektana: Katrine (Moldován Orsolya) megmarad a felszínes háziasszonyi szerepben. Sokszor nem értettem a feleség motivációit és úgy érzem, hogy bár Stockmann (Sebestyén Aba) számos olyan helyzetet teremtett (a férfi nyilvánvaló önteltsége és gátlástalansága), amelyekre a nő reagálhatott volna, ezek a szituációk végül nincsenek kijátszva. Katrine, annak minden negatív tulajdonsága ellenére támogatja a férjét, ahogyan azt egy feleségnek tennie kell, miközben vezeti a háztartást és vendégeket fogad. Az előadásban nem jelennek meg a női szempontok.
Az előadás számos megválaszolatlan kérdést hagy maga után, azonban ezt inkább pozitívumnak, mintsem negatívumnak tekintem. A produkció hatásos, nem hétköznapi és összességében erőteljesen bevonja a nézőt. Keresztes Attila rendezése joggal volt a fesztivál záróeseménye.
Így ért véget a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Úgy gondolom, a szervezés minden tekintetben megállta a helyét. Közönségbarát, szakmailag gördülékenyen működő fesztiválon vettem részt, amit ezúton is köszönök! Az előadások sokszínűek voltak minden tekintetben, tehát aki úgy dönt, hogy viszonylag rövid idő alatt szeretne mintát venni a multikulturális romániai színjátszásból, annak mindenképp ajánlom a két év múlva ismét esedékes tizenötödik Kollokviumot.
Képünkön jelenet az Andrei Mureșanu Színház La Ronde című előúadásából