Mint már annyiszor Mögötte valaki olyan lágy akcentussal ejtette ki egy sziget fővárosának nevét, hogy közel állt ahhoz, hogy útirányt változtasson. Párára cserélni a beígért szelet, igazi sírást könnyezés helyett. Aztán mégsem: ahogy landoláskor szegecselt lemezeit görbíti a szárny, fékezte magát. Felhők fölött issza a kávét, mégsem tud eltávolodni. Benne a mondatok. A mondottak. De jó volna megérteni, mi fölös és mi érdemi. A papírpoharat akkurátus körültekintéssel szalvétába csavarták, ne égessen. Elbizakodott helyzeturalás egy lebegő vashengerben. Mellette összerándul egy alvó, talán lőttek benne, de az nem hallatszott ki. Van elmélet, amely szerint álombeli zuhanás nem érhet földet, mert az valós halállal járna. Az emberrobotok mozgása szekvenciákra hull, karjaikban szimbólummá válnak az eszközök. Tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek a valóság bonyodalmaival szemben, de életmentő jelbeszédükre senki nem figyel. Alkalomadtán úgyis eltapossák egymást a menekülési útvonalakon, ő legalábbis biztosan alulmarad. Hacsak a peremre való kisodródással nem lesz szerencséje, mint már annyiszor. Miniatúra egy etikai kódexből Aki a vizeskancsót az asztalra tette, ismeri a száraz torok kaptatóit. Befele terel: a szomjúságérzet, amit a víz helyileg hivatott enyhíteni, nem vonja vissza követeléseit. A másik fotelban ül, és bár hallgat, onnantól fogva ismerős, hogy megmutatkozott szemtől-szemben és leplezetlenül. A maszkviselés idejéből származó időtálló emberi arc. Nem eltakarható. Bármilyen keveset mutat magából, összetétele vegytiszta: egy csepp víz ugyanúgy H2O, mint egy kancsónyi H2O. Megpróbál ráruházott felelősségéhez híven ellenállni, nyílt érzelmektől nem mozgósítva lenni, mintha a nyúl, a vadász jövőbeni érdekeit szem előtt tartva, nem ugrana ki: legalább ne miatta legyen gyilkos. Személytelenségre törekszik, az ingujja alól kivillanó sebtapaszok mégis aggodalommal töltik el azt, akit a közelségtől óv. Érdekes, ami nem érdekes. Ahogyan a sétányról letérő ösvények sem halványulnak el idővel, hanem a maguk létjogosultságát igazolva, elmélyülve mutatják a járókelők igény szerinti mozgásirányait. Kéne egy tó szöveges feladat Meleg van. Nem kéne annyiszor bocsánatot kérni. Nem kéne mindig valamilyennek lenni. Meg kéne mártózni valahol, gondolja, amikor az egyirányú utcán suhan a forgalommal szembe. Épp nem jön semmi. Jobbra néz, a rácsos ablak mögött ott tudja az üres lakást. Vasárnap van. Nem véletlenül jött éppen erre. Egy távoli kerületben lomtalanítanak. Jó ürügy arra, hogy kimozduljon. Nem mintha szüksége lenne bármire. Abban reménykedik, hogy nem talál semmit. Jó ürügy arra, hogy elhaladjon a rácsos ablak előtt. Bár a lakás most üres. És amikor nem üres, akkor sem lakás. Időpontra érkezők adják egymásnak a kilincsét. Mióta ide jár, gyakran jár erre, az előre megbeszélt időpontokon kívül is. Ahogy bekanyarodik a sarkon, és balra néz, látja, amint a férfi és a nő egymás mellett érkeznek a park felől. A nő kékben, a férfi pirosban. Valahova mennek, vagy valahonnan jönnek. A nő beszél. Nem hallja, mit, elsuhan előttük. Nem tudja, hogy észrevették-e. Illetve észrevette-e a nő, hiszen csak ő ismeri. Hátulról megvilágítja őket a nap. Délután, június közepén. Átvilágít a nő haján. A férfi lehajtott fejjel hallgat. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha találkoznak, most mégis azt mondja maga elé: ezt nem hiszem el. Begyorsít, mert meg akar állni. Nem köszön, mert köszönni akar. Továbbhajt a kereszteződésig, nem néz hátra. Nem tudja, hogy kiértek-e a sarokra, és ha igen, ugyanabba az irányba tartanak-e, amerre ő. És ha mögötte jönnek, látják-e. És ha látják, felismeri-e hátból a nő. És ha felismeri, tesz-e róla említést legközelebb. És ha említést tesz, ő arra mit felel. Csak váltson már a lámpa. A sárgánál rááll a pedálra, és nyeregből kiállva hajtja magát a másik parkig. A kavicsos sétányon majdnem elcsúszik, észreveszi, hogy folyik a könnye. Ki a történet főszereplője? És kik a többiek? Hogyan határozná meg hármójuk viszonyát? (A megfejtések nem visznek közelebb a megoldáshoz.)
