A halál poétikája

Alexandru Mușina: Macska-e a cica? Ford. Szonda Szabolcs, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.

Alexandru Mușina (1954-2013) a román irodalom ún. nyolcvanas nemzedékének kiemelkedő tagja, költő és teoretikus. Szonda Szabolcs Macska-e a cica?* címmel jelentette meg magyar fordításban verseit, mely fordításkötet Mușina két utolsó könyvének anyagát tartalmazza: a Dáktör Niku & his skyzoid band című posztumuszkötetét, illetve az életében utolsóként megjelent Regele dimineții címűt. Előbbi prózaverseket, utóbbi szabadverseket tartalmaz, a fordító utószava szerint „egyedi szóalkotások, szerteágazó utalások, sajátos humorforrásként is működő szleng- és argóelemek” jellemzik Mușina stílusát, „leleményes, megkapó líraiságban is gazdag versnyelv és mikrovilág”, a témák pedig „életesek”. Szonda Szabolcs úgy érzi, a két könyvet nemcsak az rokonítja, „hogy a gyógyíthatatlan betegség árnyékában íródtak”, hanem a manír és a világnézet is. Ugyanakkor döbbenetes átélni, hogy „a személyes elmúlás fenyegetésére lehet reagálni jótékony (ön)iróniába oltott keserűséggel, lázadással, nosztalgikusan, testiség és elmúlás, Erósz és Thanatosz folyamatos párbeszédével…”

Az első kötet címadó darabja így vázolja fel a kulcsfigura, Dáktör Niku alakját, illetve sleppjét: „A legütősebb banda ők: akadémikus rock, ösztöndíjak, fokozatok és doktorátusok, avatók és külföldi tanulmányutak.” Dáktör Niku a 21. századi nagymenő jelképe, konjunktúralovag, kiskirály, a trendiség megtestesítője: „Trendi, ha jachtot és halastavat szerzel be, ha bermudában flangálsz a porticai elit strandon, ha van saját vödröcskéd & lapátkád elásni trendi ürüléked a homokba.” Alakját a szerző olykor szarkazmussal, máskor gúnnyal, nihilizmussal, esetleg iróniával rajzolja meg, érzékeltetve, hogy létezése a román vadkapitalista társadalom működésének sajátos megnyilvánulása: felnézünk az ügyeskedőre, a helyezkedőre, mindez nem devianciának, hanem vágyott állapotnak minősül. Ezzel szemben a konformista kisember szánalmas: „…anyánk s apánk, két lúzer, akik reggelente elhúznak melóba, hogy hozzanak nekünk lóvét. Keveset, szerencsétlen fejük.”

Dáktör Niku alakja versről verse épül, gazdagodik, ő a Pókember, „minden búskomor nő álma”, transzcendens hatalommal bír „egy angyalt fogadott meg, hogy őrizze a tömbház előtti parkolót”, ő maga a mindenható: „Legütősebb projektje a világegyetem”. Egy másik inkarnációjában menő politikus, aki nacionalista mézesmadzaggal csábít: „hogy is ne szeretnénk Dáktör Nikut, hogy is ne szavaznánk rá?!”

Mușina stílusa merész, szókimondó, nonkonformista (mintha érezné, hogy nincs veszítenivalója?). Írásaiban a romániai valóság a maga pőreségében, mélyrealista, naturalista ábrázolásban jelenik meg. Jellegzetesen nagyvárosi élethelyzetek sorjáznak: zsúfolt terek, parkolók, „mindenki rohan, s ez kúl”, koszos tömbháznegyedek, a blokki élet apró örömei, „ótvar ünnepek”, „kulturális depresszió”, melynek „egyetlen kezelési módja van, a shopping-terápia”. A jövő tömbházai című írásban gumifalú lakások építéséről ír: a nagyváros hovatovább őrültek háza lesz…

A kortárs román irodalom folyamatait vizsgálva úgy tűnik, a nyers, útszéli, provokatív nyelvezet használata egyféle trend, nyilván, Mușina inkább alakítója, mint puszta követője ennek a trendnek.

Mindegyik írás egy konkrét helyzetből indul ki, egy életjelenetet villant fel, hogy abból kibontson valami általánosat, levonjon valami következtetést. A sommák olykor szállóige-szerűek, többnyire szellemesek, máskor talán közhelyesek: „A világ egy végtelen parkoló, melyben előbb-utóbb találsz szabad helyet.” Egyébként az első rész prózaverseiben sem beszélhetünk történetmondásról, inkább a leírás az uralkodó beszédmód. A második rész szabadversei erőteljesen lírizáltak, többnyire szekvenciális szerkesztésűek, töredezettek, végletes érzelmeket közvetítenek. A témák, a miliő többnyire ugyanaz, de míg a prózaversekben kívülről láttatott világról van szó, egyes szám harmadik személyű beszédben, a szabadversek emotivitását az egyes szám első személyű, vagy többes szám első személyű megszólalás erősíti fel. (A Dáktör Nikuban a halál is csak sokkal áttételesebben van jelen, e szabadversekben viszont primer, élményszerű módon).

A sorozat első darabja, a címtelen (***) a kisemberek, a senkik apológiája, akik folyamatos csodavárás közepette úgy élik le életüket, hogy nemhogy más, ők maguk sem fognak emlékezni rá: „Mi lesz azokkal, akik/nem voltak Riondóban, Párizsban,/Nápolyban, Washingtonban, Yokohamában?//Hát azokkal, akik/álmodoztak zsíros szemét, koszos tömhbázak között/és meghaltak?//Mi lesz velünk? Ki fog/emlékezni nevünkre? És a túloldalra/érve, sok millió éven át miről mesélünk?”

E szabadversek a primer valóságból kiindulva többnyire átlépnek a víziók, olykor bizarr látomások regiszterébe. A Plutonikus délután például egy tájélményből és egy erre ráépülő kórházi impresszióból az élettel való viaskodás szimbólumává növi ki magát: „testem puhány nedvei elpárolognak/a kíméletlen déli napsütésben”.

Gyakoriak az őszinteségükkel megdöbbentő, sorssal számvető, létösszegző versek. Az Így telt el címűben például a fogyasztói kultúra által meghatározott ember üres életét mutatja be. Párverse lehetne a korábban említett (***)-nek, és nem csupán abban, hogy a személytelen nyitány után átvált szenvedélyes mi-beszédre: „Ők egyre többet akartak, de már nem tudták,/mit kérjenek: biciklipumpát, szezámmagos halvát, hidrofort,/antiallergén párnát, kristálycsillárt (…) Így telt el az életünk: adva-véve./Így múlt el az életünk, soha nem unatkoztunk./Így telt el.”

Az Oké című versben a jól hangzó, udvarias frázisokba bújtatott érzéketlenséget, a közönyt mutatja be, és itt is felbukkannak a betegségéhez, kezeléshez köthető képzetek, akárcsak a Professzoor, Professzoor…. címűben. E gondolatkör újabb és újabb dimenziókba lép, obszesszióvá válik, magánmitológia épül fel rá, emlékeztetve, hogy nincs magányosabb és kiszolgáltatottabb, mint biztos halál tudatával élő ember. A Csendes vers címűben így elevenednek meg e magánmitológia különös lényei: „…az emberek már mind billiárdgolyók,/vérsűrűben pöffeszkedő baktériumok.//Csupán ők, az apró istenek. Akiket túl sokáig/elhanyagoltunk. Ők,/A Hatalmasok, a Negentrópia Atyái.”

(Táj)leíró elemekkel átszőtt verset is találunk szép számmal, ezekben a szemlélődés sztoikus nyugalma átvált a titkok megsejtésének nyugtalanságába.

A kötet címadó verse, a Macska-e a cica? az örök változás misztériumát próbálja megragadni, a test romlását, a szellem kopását. A legpőrébbek, amint utaltam rá, a kórházi versek, melyekben a lírai én a teljes kiszolgáltatottságában mutatkozik meg, de önsajnálat helyett az elvonatkoztatás, lényeglátás pozíciójába emelkedik. Az Én a második emeleten című például az injekciós tű perspektíváját villantja fel: „A fecskendőnek mindig igaza van:/élete milyen rövid, mégis mily fenséges!” A Fénylő köd készülődés a halálra, illetve arra, ami utána következik: „Amikor visszatérek oda, mit mondok majd?/Semmit nem értettem. De jó volt.” Érdekes módon egy szerelmi ciklust (pontosabban: szerelem utánit) is találunk a kötetben, mely buja versei arról a türelmetlen szenvedélyről árulkodnak, mellyel a lírai én a halál elől az élet testi oldalát jelentő szenzualitásba menekül: „Vöröslő hús ágyéka, a fűben./Miért van ott? S én miért ugyanott?/Mi okból tárul szét előttem, forrón?//Nincs értelme semminek. Amire vártam/bekövetkezett. Amiről álmodtam,/itt vöröslik a fűben.” A szenzualitás mögött végig ott bujkál az testiséggel, magával az élettel való leszámolás lágy melankóliája. Nincs ez másként a záróversben, a kultúrmetaforákkal operáló Ninivé címűben sem: „Nem nyomulhat be, mert távolabbi/vagy mint Ninivé s Babilon, Fucsien és Karthágó,/Tenoktitlán és Szamara, Ofír, s a végeken Thule,/messzebb, mint a levegő köröttem,/mint a halántékomon dörömbölő vér,/mint az erejét vesztett kéz, mint ölem,/amely már álmodni sem képes rólad.”

Szívszorító ez a kendőzetlen őszinteség, a költő halálának perspektívájából minden sor még megdöbbentőbb. De a legmegdöbbentőbb mégis az, ahogyan szembe tudott nézni a halállal, s ahogyan poétikává tudta emelni azt. A kötet második része mindazonáltal lehúzóbb, korlátozottabb nézőpontú, a felülemelkedést inkább a Dáktör Niku szimbolikus figurája köré építkező alkotások jelentik.