Novemberben van a magyar nyelv napja. És a szórványé is. Meg a tudományé is. Így kézenfekvő, hogy ebben a hónapban a magyar nyelv helyzete legyen a téma. Kisebbségben. És szórványban. Arról is tandemezünk, hogy Ukrajnában hogyan is állnak a magyar nyelvi jogokkal. Hol, mit szabad kiírni magyarul? Vagy milyen más nyelven? Látható-e a magyarok jelenléte? És hallható-e? Közben megvizsgáljuk azt is, mi hogyan állunk mindevvel.
(Máté Réka)
Még vissza tudok emlékezni, a kilencvenes évek derekán, az újonnan alakult Ukrajnában dúló gazdasági válság közepette, hány embertől kellett búcsúznia a közösségnek, ahol felnőttem, akik a jobb jövőt lelki szemeik előtt látva a határ túloldalán kezdtek új életet. A folyamatos kilátástalanságra, a véget nem érő áramszünetekre, az alapvető cikkek hiányára ma is keserű nosztalgiával gondolnak vissza az idősebb generációk tagjai, míg az én nemzedékem furcsa mód örömmel idézi fel a (jobb híján) gyertyafény mellett, beszélgetéssel, kártyázással eltöltött estéket, hisz mi akkor még mit sem érzékeltünk szüleink mindennapos küzdelmeiből. Amikor a 2014 óta tartó orosz–ukrán fegyveres viszály tavaly februárban háborús konfliktusba torkollott, ezrek, sőt, milliók élete tört derékba. A világ szerencsésebb részén élve, (értvén ez alatt magamat is, akinek az otthonától sok száz kilométerre zajlanak csak háborús események) a történéseket javarészt a médiában követve, összeszorult szívvel figyeljük a fronton zajló eseményeket s a menekülő tömegeket. Ami talán kevésbé látható, s főként csak a hátországban élők számára érzékelhető igazán, az a „járulékos veszteség”, mely az országban kihirdetett hadiállapotot kíséri. A fentebb említett események kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint ismétlődtek meg a tavalyi évben, csak egy valami változott: ezúttal én olvastam mesét a gyermekemnek a gyertyafény mellett.
A kárpátaljai magyarok számára különösen nehéz időszak ez a mostani. A háború minden (ukrán és nem ukrán) család számára váratlan nehézségeket hozott, s az eddig ismert, kényelmes(ebb) világunk változni látszik. Az utóbbi kilenc év nyelvpolitikai intézkedések sorát hozta magával, melyek hozadékát most már nap mint nap érezzük. Változások következtek be az oktatási rendszerünkben, kizárólag az államnyelven intézhetjük hivatalos ügyeinket, s Petőfi helyett ma már legtöbb helyen „Petefi” utcába tévedhet a hozzánk látogató. A folyamatosan életbe lépő törvénycikkek nyomán lassacskán egynyelvűsödni látszó helység- és utcanévtáblák, feliratok mellett azonban mai napig sem ritka, hogy magánszemélyek, cégek az államnyelv mellett más nyelveken is közzétesznek feliratokat.
Nem tudni, hány magyar ajkú ember maradt ma Kárpátalján, hisz főként a kisebb, magyarlakta települések utcáit járva érezhető az üresség, a korábbi nyüzsgés hiánya. Az effajta nehéz idők óhatatlan borúlátásra késztetik az embert, s hajlamosak vagyunk csak azt meglátni, mi mindent is vesztettünk az elmúlt évekhez képest. Ugyanakkor, ha számba vesszük áldásainkat, láthatjuk, mi mindenünk van még, amire reménnyel tekinthetünk. Magyar tannyelvű óvodáink és iskoláink, melyek az elképesztő munkaerőhiány mellett is megkezdték ősszel munkájukat. Magyar felsőoktatási intézményeink, ahová idén is jelentkeztek diákok. Történelmi egyházaink, ahol magyarul is szólhat az ige. Kétnyelvű rádiónk, tv-csatornánk, magyar színházunk. Érdekképviseletünk. S bár már kevesebben, de vannak még magyar emberek, akik igyekeznek lehetőségeikhez mérten tovább éltetni nyelvüket.
Van valami a levegőben. Nem tudom, hogy a változás szele vagy csupán az a feszültség, amivel minden nap ébredünk a háború kitörése óta. Csak az idő fogja megmondani, milyen lesz a magyar nyelv, a magyar közösség jövője Kárpátalján. Ma csak annyit tehetünk, hogy reményeinkbe kapaszkodva, leszegett fejjel tesszük tovább a dolgunkat, bízva abban, hogy unokáinkhoz is szólhatunk majd itthon, magyarul.
(Magyari Sára)
Romániában a 215/2001. számú közigazgatási törvény rendelkezik arról, hogy azon településeken, ahol egy kisebbség számaránya eléri a 20%-ot, ott a polgármesteri hivatal helyi költségvetésből meg kell(ene) oldja a többnyelvű feliratokat, legyenek azok útjelző táblák, településnév-jelzők, állami intézmények névtáblái, feliratai. A 489/2006. számú törvény a vallásszabadságról és az egyházak általános rendjéről, 16. cikkelyében kimondja: „Tevékenységük lebonyolítása során az elismert egyházak bármely, általuk megfelelőnek vélt nyelvet használhatják. A pénzügyi-könyvviteli nyilvántartást román nyelven is szükséges vezetni.” A Nyelvi jogok útmutatójában (Bogdán Andrea – Mohácsek Magdolna 2012) ezt olvashatjuk: „a műemléképületeken a feliratokat három nyelven (románul, angolul és franciául) kell feltüntetni. Amennyiben az önkormányzat úgy dönt, a műemlékek feliratozása magyar nyelvű is lehet. Az emléktábla szövegét minden esetben az illetékes műemlékvédelmi hivatalnak is jóvá kell hagynia.”
Tehát, az országos szabályozás szintjén mi nem állunk rosszul. Vannak nyelvi jogaink – is. A valóságban viszont más a helyzet. Mindkét oldalról!
Figyelem! Most jön az a rész, amiért máglyán égetnének – a mieink, de attól még ez a valóság. Több kutatás azt bizonyítja – például a sajátjaim is –, hogy nem nagyon szoktunk élni is a jogainkkal. Általában nem, de a nyelviekkel végképp nem.
Sokat utazom az országban, főleg Bánság–Partium, azaz Temesvár–Arad–Nagyszalonta–Nagyvárad útvonalon. Kapcsolatban állok több olyan kutatóval, akik a nyelvi tájképpel, azaz a látható nyelvvel (kiírások, feliratok, útjelzők, helységnév-táblák, reklámtáblák, intézményi kiírások stb.) foglalkoznak, s be kell látnunk, hogy általános magatartás: a mindennapi életünkben valahogyan elblicceljük a magyar nyelvhasználatot. Ha a polgármesteri hivatal valamit nem ír ki a mi anyanyelvünkön, ha levernek egy-egy magyar nyelvű táblát, esetleg megszólnak minket a magyar nyelv használatáért, akkor égszakadás és földindulás van – amúgy teljesen jogosan. Ha viszont a saját fogorvosi rendelőnkben, cégünkben, kávézónkban minden csak az államnyelven van kiírva és evvel szembesítenek, akkor két gyakori válasszal szoktam találkozni: Romániában nem szabad kiírni magyarul is feliratokat. Ha ilyenkor idézem az országos szabályozást, akkor erre az a válasz: tudom-e én, mennyibe kerülnek a kétnyelvű táblák?! Nem tudom – számszerűsíteni. De el tudom képzelni, hogy pont a duplájába. És megértem, hogy sok. Azt is, hogy pluszmunka ennek utánajárni.
Gyakran nézegetem a személyibe írt neveket is. Magyar helyesírás szerint van-e, ott vannak-e az ékezetek vagy sem? Mert jogunk van a saját anyanyelvünk helyesírásához. Az eredmény siralmas. Sok a Sabo, a Cristina, a Ladislau, az Ecaterina, Szoke/Soke stb. A válasz nagyjából mindig ugyanaz: nem szabad, aki beírta, nem írta helyesen. Azaz más a hibás. A gyakorlatban viszont általában „apu a hibás”. Mert egy gyerek megszületése után ő szokott intézkedni. S ha mondjuk, túlságosan bódult állapotban van, akkor nem nagyon fog a helyesen írt névre figyelni, sőt a megfelelő keresztnévre sem. De elég, ha csak kicsit gyáva kukac, azaz konfliktuskerülő, mert nem fog kardoskodni a jogaiért. Amúgy meg általában nincsenek is tisztában az emberek a nyelvi jogaikkal.
Harmadik kedvenc példám a bankautomaták használata. Több olyan pénzfal is van, ahol opció a magyar nyelv. És nem azt használják! Ezt nem tudom felfogni, hogy miért. Nem olyan bonyolult ott a nyelvhasználat, hogy azt lehessen mondani, nem értik a magyar „szakkifejezéseket”. Ugyanolyan a betűméret, szín, mint a román vagy angol nyelvé. És mégsem!
Van ennek a nyelvi jogosdinak színe és fonákja rendesen. Valahogy jó lenne, ha bátrabban használnánk, ha élnénk is a jogainkkal. Valahogyan nagyon jó lenne, ha elfogadnánk azt, nemcsak jogaink vannak, hanem kötelezettségeink is – még az anyanyelvhasználattal kapcsolatban is. Meg úgy általában a világban, a felnőttlétben ez a kettő együttjár. Sokszor hangsúlyozom az egy ember-effektust, sokan nem hiszik el, önmagukról, másokról, hogy mekkora hatóereje van az egy embernek – a mindennapokban, a közvetlen környezetünkben, de amúgy az egész életünkben.
Azt tapasztalom, nagyon kisebbségi a nyelvhasználtunk. Pedig vannak megoldások. És vele szemben ott van az emberi természet, ahol nem az objektivitás a nyerő…
Máté Réka (1993, Mezőkaszony, Ukrajna), nyelvész, kutató, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontjának és Filológia Tanszékének munkatársa, Beregszász.
