Gáspárik Attila: A tehetség gátjai. Pont kiadó, Budapest 2023
A kiadó esszéköteteknek nevezi a sorozatot, melynek negyedik könyve A tehetség gátjai. A szerző, Gáspárik Attila egyetemi tanár, a pedagógiai tudományok doktora, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt főigazgatója, kutató és sok minden más, de elsősorban színész. Színészként gondolkodik, nézi, figyeli, látja a környezetét, a társadalmunkat, közösségünket, országot és világot. Színházról, színészetről, színházközeli emberekről ír kritikusan, de együttérzéssel.
Könyveinek címei elárulják, hogy éppen mi foglalkoztatja: A színház kiterjedése (2016), Teátrális világunk (2018), A színházi tehetség (2019) és végül, de bizonyára nem utolsóként az idén megjelent A tehetség gátjai.
Ebben a kötetben, akár az előzőkben, több műfajban járja körül a tárgyalt kérdéskört, de ezúttal is vezérfonal, hogy a színház középpontja a színész. Az alkotó, aki nélkül nem jöhet létre az előadás, tehetségének kibontakozásáért, életének mederben tartásáért viszont – meglátása szerint – az intézmény vezetői, a környezet is felelős. Tudja, mit és miért mond, hiszen tizenegy évig vezette a színházat. Gáspáriknak ez a könyve nem csak azért őszinte, mert beismeri, sőt hangsúlyozza, hogy ő akarta igazgatni a magyar és román társulatot magában foglaló intézményt, de azért is, mert legendákat mer, és dokumentáltan tud szétfoszlatni, valamint ikonikus személyiségekről megírni a valóságot.
A kötet első részében a színházvezető lehetőségeit és feladatait taglalja. Hangsúlyozza, hogy a színházi előadás csoportos alkotás, amelyben a színésznek alkotótársnak kell lennie, nem pedig „fényvisszaverő felületnek”, ahogy egyes rendezők „használják” a művészeket. Levonom a következtetést: a volt igazgató nem rajong az úgynevezett rendezői színházért, de azt is megjegyezném, hogy ennek ellenére regnálása során neves rendezőket hívott, akik leköszönése után is visszajárnak előadásokat alkotni Vásárhelyre. Fontosnak tekinti a színészek tehetségének gondozását, de arra is figyelmeztet, hogy a tehetség elmúlhat. Vagy azért, mert a színész nem kap feladatokat, vagy amiért hozzá nem illő szerepeket kell játszania. Igazgatóként a legnehezebb feladatok egyikének tekinti a valós rend kialakítását és megatartását, de kihívás a hierarchia kialakítása. Ezzel kapcsolatban nem kíméli a kritikusokat, de irántuk is bizonyos megértést tanúsít. Szót ejt a színészoktatásról, melynek fő feladata „a kreativitás serkentése és karbantartása. A ma színészideálja a határozott, gondolkodó, kreatív, erős egyéniségű művész”, nem pedig a másokat utánzó, másokra hasonlítani akaró színjátszó. „A legnagyobb gond, amikor a kreativitást a megfelelni vágyás szorítja vissza”.
Gáspárik a színészetről leírja azt, amit sokan tudnak, de alig ismernek el: „Vannak divatos tehetségek, tehetség-divatok. A változások nem tartják be a generációk élettartamát. Magyarán, egy színházi ember, színész, rendező (…) pályája során nem él meg ugyanabból a tehetségből. Figyelnie kell a világot, a nézőket, a kor problémáit, és változnia kell, ha nem szeretne megrekedni, kiégni”.
A színház, a művészszínház ugyanis, Gáspárik szerint a megismerés egyik formája, amin keresztül megismerheti és ismertetheti azt, amiben és ahogyan élünk. És bevallja: A színház, az számomra rettenetesen komoly dolog, ami rólunk szól”.
A következő fejezet címe: Rügyben maradt zseni: Visky Árpád. A legendássá vált marosvásárhelyi, illetve sepsiszentgyörgyi színész legendáját hozza le a valóság talajára. Együttérzéssel. Egyetlen ítélkező szó nélkül, dokumentumokkal bizonyítja, a CNSAS archívumaiban dokumentumokkal igazolja a szomorú tényt, hogy a színész együttműködött a titkosszolgálattal (Securitate), de azt hangsúlyozza, hogy ha Visky energiáit a színházak vezetői a színpadon kötik le, a fiatalember nem vált volna botrányhőssé, hanem sokkal több szerepben bizonyíthatta volna zsenialitását.
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) irattárában, ahol Gáspárik folyamatosan kutatja a marosvásárhelyi színházi emberek, értelmiségiek múltját, kereste meg Székely János, költő, író, drámaíró követési dossziéit, szám szerint nyolcat, ami nem jelenti azt, hogy nincs több. A szerző a Lássunk tisztán (Székely Jánosról) fejezetben számos dokumentum bemutatásával tisztázza Székelyt a Magyarországon elhangzott vád alól, miszerint az író együttműködött volna a politikai rendőséggel. Elmagyarázza, hogy a talált iratcsomók mindegyike azt bizonyítja, hogy Székely, mint sokan mások, az elmúlt rendszer áldozata volt, tisztességéhez nem fér kétség.
A hatalom ellenőrizte színház rész alcíme: Fejezetek a marosvásárhelyi színjátszás történetéből egy a szerző által Gálfalvi Zsolt színikritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, a marosvásárhelyi színház volt igazgatójával készített interjút tartalmaz. Gálfalvi mindössze két évig vezette az intézményt, abban a korszakban, amikor Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen megalakították a román társulatokat. Igazgatása alatt mutatták be az akkor még a Kultúrpalotában működő színházban Örkény István: Tóték című színművét. Örkény, feleségével Radnóti Zsuzsával utazott Marosvásárhelyre 1968-ban. Gálfalvi remek mesélő, Gáspárik meg jó kérdező, ezért az interjú érdekes, olvasmányos. A korszakról sokat elmondanak a korabeli újságcikk részletek és fotók.A könyvnek, az előző kötetekhez hasonlóan nem ártott volna a figyelmesebb, alaposabb szerkesztés. A tehetség gátjai a műfaji keveredések ellenére érdekes könyv, számos információt, dokumentumot tartalmaz, ami kiegészíti tudásunkat, vagy felkelti az érdeklődést a színháztörténet, a színházi világ iránt.
