A 2007 óta évente megrendezett Transeuropa Fesztivált egyszer már tartották Kolozsváron, de fogalmazzunk úgy, csak részben, hiszen az akkori koncepció szerint párhuzamosan, több városban zajlottak az események. Idén viszont teljes egészében a Kincses város alternatív kulturális terei – elsősorban a Tranzit ház, a ZIZ és a Reactor – adtak helyet ennek a színes művészeti, kulturális és politikai eseménynek október 11. és 15. között.
A szervező European Alternatives párizsi székhelyű, de Európa több országában is aktív szervezet legfőbb célkitűzése a nemzetállami kereteken túlmutató, transznacionális (részvételi) demokrácia előmozdítása, illetve élhetőbb jövőbe vezető alternatívák kidolgozása, melynek egy fontos terepe, eszköze a Transeuropa Fesztivál.
Az eseménysorozat nemzetközi, vagy ha maradunk a fentebb bemutatott szellemiségnél, nemzetek feletti, éppen ezért az események nagy részének nyelve az angol volt.
Az idei cím igazából nehezen fordítható – Holding Spaces – de mindenképpen a terekhez való viszonyunkra utal: miképpen tarthatjuk meg, illetve fenn őket a magunk, illetve közösségeink számára? Nem hiába a többesszám, hiszen sokféle térben zajlanak életünk jelentős eseményei: fizikai terekben, virtuális terekben és mentális terekben, melyek egymáshoz is bonyolult rendszerben kapcsolódnak.
Milyenek ezek a terek most, és milyennek szeretnénk őket megtapasztalni a jövőben? – ez volt a legfőbb kérdés, amit a résztvevők a színes programokon, illetve a köztes időben zajló formális és félig formális beszélgetéseken megpróbáltak körbejárni.
A fizikai terekkel kapcsolatban komoly hangsúlyt kapott a lakhatás kérdése, ami Kolozsváron is különösen aktuális, elég csak az ingatlanárakra és a bérleti díjakra tekinteni és összehasonlítani egy kezdő tanári fizetéssel, és akkor a pataréti, nagyobb részt roma közösség viszontagságos történetét még nem is említettük, de szerencsére a fesztivál programjában külön hangsúlyt kapott.
Egész végig látható volt a Tranzit házban az a kiállítás, melynek anyagát Marion Colard belgiumi fotóművész pataréti gyerekekkel közös alkotásai tették ki, a közösség képviselői felszólaltak a szombati transznacionális civil gyűlésen (Transnational Citizen Assembly), illetve a fesztivál közönsége vasárnap délután el is látogathatott Patarétre, hogy megismerkedhessenek az ott lakók életkörülményeivel, illetve az értük dolgozó civilek és civil szervezetek eddigi eredményeivel.
A fizikai terekhez való hozzáférés más eseményeken is előkerült, legdirektebb módon az Ipari területek, ingatlanfejlesztés és lakhatási jogok című beszélgetésen, ahol helyi aktivisták próbálták megfejteni, miért nincsenek szociális bérlakások Kolozsváron, illetve miért fontosabb a piaci érdek az alapvető lakhatási jogok biztosításánál.
Végül szintén a dzsentrifikáció témájával foglalkozott az általam vezetett Disconnected – fórum színházi műhely, illetve esemény is a ZIZ-ben. A délelőtti workshopon amellett, hogy a fórum színház eszközkészletének alapjaival ismerkedhettek a résztvevők, előkészítettünk egy rövid jelenetet, melyben egy fiatal pár – A és B – a váratlanul érkezett gyermekáldás következtében szeretnének kiköltözni az egy másik párral közösen lakott albérletből, de nem találnak szerény igényeiknek megfelelő otthont, aminek a havi lakbére kiférne a büdzséből. A probléma nem Kolozsvár specifikus, az esti esemény sok országból érkezett résztvevői könnyedén tudtak kapcsolódni, a közös játék során felsejlett az a bonyolult tevékenységrendszer, amin végig kéne menni, hogy változtassunk a helyzeten. Hosszú távú aktivizmus a jogszabályi háttér megváltoztatásáért, szolidaritás az égető, rövid távú problémák orvoslására, civilek és civil szervezetek együttműködésének szövevényes hálózata. Nehéz, de nem megvalósíthatatlan, mármint olyan társadalmakban, ahol van némi civil kurázsi és működő NGO-világ…
Ha nincs, akkor bizony egész kis közösségek, szubkultúrák maradnak láthatatlanok a város életében, melyeknek egy különleges képzőművészeti workshop résztvevői kívántak mementót állítani a Láthatatlanok emlékművének megalkotásával, melyet a város engedélyével kiállíthattak vasárnap – egy egész napra – közterületen is.
És ha már emlékművek: több napon is lehetősége volt az érdeklődőknek – a ZIZ-ből indulva – okostelefonnal és fülhallgatóval kapcsolódva részt venni az Adorjáni Panna és Láng Dániel készítette hangsétán. Időutazás sétatempóban – a cím, a résztvevők a szervezőktől kapott térképet követve barangolhatnak a Mihai Viteazu szobortól a Holokauszt emlékműig és tovább, rövid pihenő alatt merengve a „ló farkánál”: mi lenne, ha a lovon ülő alak nő lenne. Nem egyszerű idegenvezetés ez, hiszen a hanganyag készítői valóban a séta tempójában beszélgetnek a kolozsvári emlékezetpolitikáról, szépen bemutatva, hogy az impériumváltások miként hagytak nyomot a város emlékművein, és mennyire nem azt sugallják, hogy akár békében is lehetne élni az óriási lovasszobrok árnyékéban. A séta utolsó állomása alternatív megálló, el lehet sétálni vagy buszozni ahhoz az ortodox teológiai komplexumhoz, amelyhez még ma sem sikerült emléktáblát állítani az építése miatt onnan Patarétre ebrudaltakkal szembeni jogsértés emlékére.
A most szubjektíven összerendezett kis beszámolónál színes programban volt még általam is látogatott két elem, melyek képesek kinyitni, mi az, amit a terekről gondolunk. Schneider-Lőnhárt Csenge két évvel ezelőtt alkotott Playdate című happeningje érdekes találkozásra hív. A tér egy csomagolópapírokkal fedett padlójú terem. A földön rajzeszközök, játékok, és QR-kódok, mindegyik egy erősen meditatív szövegre nyílik három nyelven, Csenge hangján. A találkozó ideje 1 óra 10 perc, de el lehet menni előbb is, és mindenki úgy él a felkínált lehetőségekkel, ahogy akar. Tetszőleges sorrendben hallgathatja a szövegeket (okostelefonról fülessel) rajzolhat, játszhat, egyedül vagy másokkal, ha nekik is kedvük van hozzá. Az ajtóra kiragasztott QR-kódról nyíló szöveg felkínál egy kerettörténetet is: 3021-et írunk, mindnyájan cyborg-okká lettünk, már akik túléltük a klímakatasztrófát. Nincsenek egészségügyi gondjaink, uraljuk a gondolatainkat, az emlékeinket, halhatatlanok és vágy nélküliek vagyunk, ez az első alkalom, hogy emberi érzésekkel találkozhatunk a felvételeken, és az a feladatunk, hogy megfelelő életteret építsünk ennek a furcsa fajnak. Az általam utoljára meghallgatott felvétel így végződik: Két bolygó beszélget, azt mondja az egyik kétségbeesve, képzeld, nekem Homo sapiensem van, erre a másik: ne aggódj, hamar elmúlik.
És ha már furcsa faj, egy rendkívül érdekes dokumentumfilmről szeretnék még beszámolni, melyet október 13-án vetítettek. A cím: Artist: parcurs.ideal. 2010-ben Roxana Borgna készített egy dokumentumfilmet a Iași-i Színművészetin frissen végzett 10 színésszel. 2023-ban visszatért, és közülük 9-cel újra felvette a kapcsolatot, mi lett az álmokból, vágyakból, világmegváltó tervekből. Érdemes megnézni, bár talán mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy milyen tér nyílik az idealista művészek számára ma Kelet-Közép-Európában.
Az utolsó napon már nem állt módomban jelen lenni, a fesztivál számomra a szombati transznacionális civil gyűléssel zárult, mely érdekes leckét adott részvételi demokráciából. Az egyértelműen kiderült, hogy az egyetemi tanár és a pataréti roma asszony igenis képes konstruktívan beszélgetni egymással, és még közös megoldandó ügyeik is akadnak. Ez rendkívül jó hír. Azzal kapcsolatban, hogy terük is nyíljon ezeket a közös ügyeket valamennyire is emberi módon rendezni, akad még némi munkálkodni való, közben pedig mintha valahol ketyegne egy méregzöld vekker….