Már a hajnali csöndben is csak a zümmögést hallotta. Eleinte csak lopakodott, de szép lassan kizárta a koránkelő, túlbuzgó madarakat, és az akvárium monoton berregése is süket fülekre talált Szálvia hallójáratainak kifürkészhetetlen labirintusaiban. Hetek óta hiába beszéltek hozzá a szomszédok, a szűk család és az a kevés munkatárs, aki osztozott vele ebben a furcsa auditív transzállapotban, ami már több volt, mint fehér zaj, valami nagyobb jelentéssel bírt, de lehet, hogy csak azoknak a fejében, akik megtapasztalták. Mindhiába jöttek az idegesítően hosszú hangüzenetek is, már nem is vette a fáradtságot, hogy megpróbálja kiszűrni az autódudába burkolózó, levegőt kapkodó történeteket, mert a zümmögés könyörületes volt és megkímélte őt az értelmetlen szavaktól. Elég egy mosolyt keresni a hangulatjelek között és azt írni, hogy értem. És azzal ki is elégítette beszélgetőpartnerét, aki inkább magával beszélgetett, igazából szó szerint, ha úgy vesszük, hogy Szálvia nincs ott, az illető csak egy telefont tart a szája elé, fontoskodva, hogy „most épp rohanásban vagyok, nem érek rá pötyögni”, mintha tényleg nem érne rá, az az üzenet egy picit később.
A fénymásoló iroda a város szívében, ám kicsit kopottan állt, a világ legjelentéktelenebb kirakatával, húsz évvel ezelőtti elismerő diploma, előtte egy origami tulipán, zöld-piros, ahogyan kell. Mintha mostanában került volna oda, szóval nem csak ott felejtették azt a kirakatot, hanem olyan hatást kelt az egész, mintha ezzel akarná kifejezni a jelentéktelen üzletvezető a jelentéktelen üzletet, hogy ez itt csak létezik, de ha nem lenne, akkor jönne helyébe egy másik. Itt nincsenek fényképelőhívók, háromdé nyomtató, vagy gravírozó gép. Ezt már a város is megtanulta, és csak akkor jönnek ide, amikor éppen késésben vannak, és már nincs más nyitva, hiszen ez a fénymásoló este nyolcig kiszolgálja a vendégeket, Szálvia és a jelentéktelen munkatársai pedig igazán csinos összeget kapnak azért, hogy vállalják a műszakot, akár reggeltől estig. És nem csak a fizetés vonzó – fejti ki éppen a főnök a lánynak az állásinterjú napján, hanem havonta egy pénteki nap szabad, egy kikötéssel, hogy valami nagyon hangos helyre menjenek aznap. Mivel ez egy kisváros, ezért sok lehetőség nincs, le kell menni a pincébe, ott kell ülni a legalább tízéves hangszórók mellett, hallgatni a legújabb slágereket a legalább tízéves alapra rámixelve, vagy fordítva, és azon gondolkodni, vajon ezek az emberek itt hallják is, hogy miről szól ez a dal? Vagy csak kántálják a sorokat, mozgatják a csípőjüket arra, hogy valaki arról énekel, hogy öngyilkos akar lenni. Ha pedig nincs kedve a diszkóutánzatot bámulni egész este, akkor megkeresi a város összes útfelújítását, megpróbál észrevétlenül ottmaradni, ameddig csak lehet, majd amikor úgy érzi, hogy most kell abbahagyni, akkor tovább megy egy másik helyre. Tavasszal a legjobb, olyankor van a legtöbb felújítás a városban. Amúgy nem mintha a főnök utánajárna, hogy az alkalmazottak tényleg betartják a szabályt, de Szálvia sosem volt az az ember, aki kétségbe vonja a másik kikötéseit, még akkor sem, ha azok őrültségnek tűnnek.
Csak egy kis zümmögés, ezzel magyarázza a tulajdonos, majd biztosítja a lányt, hogy ne pazarolja a pénzét cseppekre vagy orvosra, mert nem a fülével van a baj, a zümmögést nem lehet onnan kiszedni, de ne aggódjon, nem fogja őt zavarni a mindennapjaiban. Szálvia bólint, kell a munka, jól is fizet, és monoton. Túl sok volt már a kezdeményezés, önkéntesség, szervezés, tervezés, lendület és fiatalos akaraterő, nincs szükség most semmiféle új ötletre. Csak fénymásolni szeretne, és amúgy meg bármikor otthagyhatja. Nagyjából két hónapba telik el, ameddig teljesen beleolvad a munkakörbe, már meg sem nézi a kezébe kerülő dokumentumokat, pedig megtehetné. Az elején nagyon kíváncsi volt. Úgy érezte, valamiféle tudással övezi fel az, hogy mások személyes dolgait másolja. Az is eszébe jutott, hogy titokban saját magának is eltehetne egy-egy példányt a fontosabbnak tűnő iratokból. De nem történt meg a csoda. Egyszerűen nem érezte magában a mindentudók örömét, ahogy végigsétált a város utcáin. Nem tudott meg többet az emberekről, nem került semmiféle cinkos titok birtokába, vagy legalábbis képtelen volt felismerni.
A zümmögést igazából csak a harmadik hét után vette észre. Onnan tudta, mert valamiért itt az volt a szokás, hogy a három hét után hivatalosan is köszöntik a cégnél az új munkaerőt, az illető kap egy sapkát, egy kitűzőt és egy esernyőt, valamint a főnök megszorítja az izzadt kezével a vállát, és valami űzött mosoly jelenik meg ilyenkor az arcán, mintha éppen közölné az alkalmazottal, hogy halálos beteg, de ne aggódjon. Szóval ezen a napon történt, hogy Szálvia füleibe végleg beköszöntött a hang, ami ezután már szinte soha nem maradt abba. A fénymásológép könyörtelen aprításai csak alvás közben hagyták el egy kis időre, kivéve, amikor arról álmodott, hogy kisujjnyira zsugorodik, a főnök beküldi őt a gép belsejébe, hogy találja meg élet értelmét. „Ott kell legyen!” – üvölti ilyenkor az álombeli főnök. „Mégis hol máshol, ha nem a hivatalos és személyes megőriznivalók között?” A főnök ilyenkor az egyik lábától felemeli, megnyalja, hogy jobban csússzon, és belöki őt az egyik bemeneten. Aztán csak villódzó fények és a zúgás, egész reggelig. Mint egy rossz televízió.
Csak egyetlen módot talált rá, hogy csend legyen. Minden nap a parkon keresztül vágott át hazafelé menet, nyáron tele volt emberekkel, kutyájukat sétáltató hölgyekkel, randalírozó gyerekekkel, a Pavilon Kávéház teraszán pedig végeérhetetlenül sakkoztak az öregek. Aztán beköszöntött az ősz, a kávéház bezárt, a sakkozók viszont ott maradtak, rendületlenül játszották a partikat, egymás után, csendben. Az őszi délutánba olvadt játékosok látványa hirtelen robbanásszerű csendet borítottak rá, odaszegezték őt a bábuk gyors mozgásának ritmusához. Nagyon szeretett volna közelebb menni, de félt, hogy udvariatlannak találják, ezért egyszerűen csak lelassította a lépteit, és olyan sokáig maradt a vonzáskörükben, amennyire csak bírt. A fehér hajak rikítottak az évszak színeiben, télen a kucsmák belesimultak a fák társaságába. Függővé vált. Megtanult a lehető leglassabban, feltűnésmentesen lépkedni körülöttük, és ha észre is vették, nem szóltak semmit. Így ment ez hónapokon keresztül, amíg.
Egy áprilisi napon egy idős hölgy lépett be a boltba. Idegesnek tűnt, elkezdte tapogatni magát szőrmével befedett törzsén, kifordította a zsebét, közben a szintén szőrös kalapja is megbillent a fején, még arra sem szánt időt, hogy megigazítsa. Végül kiesett az egyik zsebből, a belső zsebből egy fénykép. Tehát férfikabát. Szálvia segített neki. Felvette a fotót – a sárga lapon egy konyhában egy riadt lány áll, kezében edény, reszelő. Cselédruhában, egymagában, riadalma betölti az egész fotót. Arca pedig arról árulkodik, senki nem szólt neki, hogy fotózni fognak. Vajon ki készíthette? Szálvia sokáig nézhette a fotót, mert a hölgy dühösen kikapta a kezéből, majd néhány utasító szóval kísérve mégis visszaadta. Jó minőségű másolatot kér. Jó lenne színesben. A lány közli, hogy „mi nem foglalkozunk ilyennel”, mire ő csak sóhajt. Talán jobb is. Akkor csak legyen nagyon jó minőségű, és nagyobb méret. Szálvia szól neki, hogy erre várni kell, a fotót először ki kell tisztítani egy programmal, másképp nagyon szemcsés lesz. „Persze, persze, csak siessenek azért.” Egy telefonszámmal ellátott papírt nyom a lány kezébe, majd kisétál az ajtón.
Mielőtt nekifogna a szerkesztésnek, leül és megvizsgálja a képet. A cselédlány láthatóan fél. Nem meglepett, nem szomorú. Fél attól, ami történik vele. Ujjai görcsösen kapaszkodnak a konyhai eszközökbe. Sosem fog feloldódni. Már örökké így marad, ez a hölgy pedig még nagyobban, még tisztábban akarja látni ezt az arcot. Miért – teszi fel magában a kérdést a lány, majd rájön, hogy valamiféleképpen örül, hogy nem láthatja a folytatást. Az állandóság jó. “Szeretem a maradandó dolgokat” – gondolja. “Nem akarok több változást. Azt akarom, hogy az öregek örökké ott sakkozzanak a parkban a márványtáblákon, és ha meghalnak, akkor azt akarom, hogy a kucsmájuk az rajta maradjon a koponyán. Azt akarom, hogy a zúgás elmúljon, de közben meg azt is szeretném, ha megmaradna, hiszen már megszoktam. Nehéz lenne megszokni valami mást, például a csendet. Akarom, hogy ez a lány itt a képen örökké féljen, és meg akarom látni, érezni, sejteni, hogy ki áll a fényképezőgép mögött, mert az is ott van, az is a képben ragadt, csak nem látom, nem jövök rá, pedig biztosan tudom, hogy valahogyan megmutatkozik.”
A széken találnak rá. Még mindig ugyanott ül, ugyanazt a képet nézi, le nem eresztené a kezét, mert még mindig nem érti a titkot, de már nem hall, nem lát, él, de mégsem mozdul, mintha csak egy fényképpel találná szembe magát az ember. Az üzletvezető általában mindig ezt csinálja azokkal, akikre ennyire ráborult a zúgás. Összehajtja őket, becsúsztatja a fénymásoló dobozába egy kis lyukon keresztül, és így lesz erősebb és erősebb a gép, mígnem egyszer csak már az üzletvezetőn sem segít a vatta, dugasz, meg mindenféle trükk, amivel eddig mentesült a gép hálója alól és majd őt is betemeti, és akkor városnak lesz egy önműködő fénymásolója, ami már nem csak este nyolcig, hanem éjjel-nappal szívesen fogadja az odalátogatókat, és az a gép már mindent tudni fog az emberiségről, eleget ahhoz, hogy egyetlen pillanattá fagyassza a teljes emberi lét törékenységét.
