– Csak szólok, hogy nem román rákom van, hanem német! – egy kisember utolsó nagy mondata volt ez. Valóban precíz és gyorslefolyású volt a betegséged, többet nem is hallottam a hangodat. Miért nem másik pillanat, miért nem az előző, a következő, miért ez a nap, ez a hónap, ez a hét, egy januári kedd vagy egy szeptemberi vasárnap, ellenszenves hónapok…” Belépek a zöldségesedhez. Azóta már eladónőt is alkalmaz, a banánt sem ott tartják. Nem is azt akarok venni, de hirtelen mintha velem lennél, és újra nevetek a poénon. – Hölgyeim, nagyon jó banánt szereztem! Ez a legjobb a városban! – Tényleg? Akkor ezt használják a pornósok is! Vegyünk banánt! – mondtad jó hangosan, hogy mindenki hallja. És beszélgettünk spanyol misztikusokról, ázsiai konyháról, Kosztolányiról, Rilkéről, de volt egy halvány refrén, hogy: nem voltam anyám sírjánál, pedig itt van a közelben, még nem voltam. Pedig szeretted anyádat, és anyád barátnőit is. Az írónőt, aki román gyereket fogadott örökbe, és azt, aki zongorázott meg kávézaccból jósolt. Mind itt vagytok velem a buszon, most így hazafelé menet. Nem tudom, az ő sírjaikat gondozza-e valaki. Neked, drága barátnőm, sírod sincs, nem akartál. Hivatalos temetésed sem volt. De szólsz éjjel, hogy zárjam be a konyhaablakot, mezítláb kimegyek, és tényleg vihar van.
„What if God was one of us, Just a slob like one of us, Just a stranger on the bus. Tyrin’ to make his way home?” – dúdolom a dalt, és mind velem vagytok a buszom, novembertől és elsejétől, krizantémoktól és mécsesektől függetlenül. „Szomorú, akinek halottjai sincsenek” – sóhajt fel Kányádi a halottjaim, a halottjaink napján Bécsben. Már ő is közöttük van. Még mondanak egy-két dolgot vagy tudósítanak magukról. Ki-ki a maga helyén, de szőjük még tovább egymás történeteit. Hazugság az, hogy nincs tovább!
Kirándulok, és festő nagyanyám szemén át látom a tájat. Nem tudhatom, hogy mi lát most, de amit látott átadta nekem, nekünk. „Papírra írt, aztán kihúzott szavakban is ott van a baj, hogy eszembe jutottál. A tévesztések, járdai botlások, elveszett kulcsok, esőbeli futások, hogy megint nem hoztam magammal kabátot: eszembe jutottál.”
Hallom búgó hangodat, Ildi, gyakran idézem ízes mondataid, látlak magam előtt sebtében felvett ruháidban, örökké párás szemüveggel, vehemens gesztusaiddal. The beauty of the soul is constant, continuous and endless. – olvasom a buszon ülő lány Facebook oldaláról a bölcsességet, és boldog hála a jelekért az Abszolútumnak, mert most nagyon szépnek látlak, a szó legkonkrétabb értelmében! Szívmelengetően szépnek! Koszorúdat rendelve hasít belém, hogy a jó könyveket és finom ételeket szeretted, akkor miért idétlenkedem itt a virággal?! Úgy tudtál segíteni, hogy még a felkérést sem vártad meg, csak hónapok és néha évek múlva ébredtem rá, hogy ez nélküled nem ment volna. És most nem tudok mást csak idétlenkedni a virággal…
„Vadonatúj fogkefém is a szemétben köt ki még ma délután, mert már használtam, és minden apró tárgy, ami egy élet során összegyűlt, egyenként a szemétben köt ki majd, vagy talán elosztogatják őket, rengeteg van belőlük, megfoghatatlan, mi mindenünk van, mi minden elfér egy házban”
Hazugság az, hogy nincs tovább! Máshogy van tovább: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet…a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak.”
Idézetek: Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám (regény)
Bereményi Géza: Eszembe jutottál
Weöres Sándor: Ars poetica
