Mottó: „Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad…” Pilinszky János
(Folytatás novemberi számunkból. A novemberi lapszámunkban közölt első részt itt olvashatják: https://www.ujvarad.ro/tarsadalom/a-kor-hangja-emil-cioran-es-a-szelsojobboldali-eszmeiseg-a-mult-szazad-30-as-eveiben/ )
Hosszú kések éjszakája
Cioran egész életművének talán legembertelenebb része az a két írás, amelyeket 1934 nyarán írt a hosszú kések éjszakájának ürügyén. A véres események idején éppen Münchenben tartózkodott, és a Vremea szerkesztősége helyszíni beszámolót várt tőle arról, mi is történt pontosan. Tájékoztatás helyett Cioran egy dicshimnuszt írt Hitlerről, aminek már a felütése is megdöbbentő annak az eseménysornak a tükrében, amelynek kapcsán papírra vetette gondolatait. Kijelenti: „Nincs olyan politikus a mai világban, aki nagyobb szimpátiát és csodálatot váltana ki belőlem, mint Hitler. Van valami ellenállhatatlan ennek az embernek a sorsában, akinek minden életmegynyilvánulása a nemzet történelmi sorsában való szimbolikus részvétel révén nyer értelmet. Hitler ugyanis olyan ember, akinek nincs úgynevezett magánélete. A háború óta élete a lemondás és az áldozatvállalás jegyében telik. A politikus életmódja csak akkor nyer mélységet, ha a hatalomvágy és az imperialista hódítás utáni vágy nagy lemondásképességgel párosul. A Führer mitizálása teljes mértékben indokolt Németországban; még azok is, akik Hitler szenvedélyes ellenfeleinek hiszik magukat, akik azt állítják, hogy gyűlölik őt, valójában beleragadtak ennek a misztikának a hullámaiba, amelyek mítosszá tették Hitler személyiségét.” (Müncheni benyomások, Hitler a német tudatban, 1934. július 15.)
A fentinél is sokkolóbb, hogy a Németországban zajló terrort a diktátor érdemeként értékeli. „Hitler érdeme abban áll, hogy elrabolta egy nemzet kritikai szellemét. Nem lehet valamit dinamikussá tenni, nem lehet valamit felpezsdíteni, ha nem rabolod el az emberektől a nép és a közötted lévő távolságtartás szabadságát. Csak a csábítás képességében mutatkozik meg egy vízió termékenysége. Képesnek lenni arra, hogy elhárítsd a felelősséget mások elől amiatt, mert egy adott úton indultak el, ez minden látnok, diktátor és próféta drámai sorsa és felelőssége. (…) Hitler tüzes szenvedéllyel szította a politikai küzdelmeket, messianisztikus lendülettel mozgósította az értékek egész területét, amelyet a demokratikus racionalizmus csak ellaposított és agyoncsépelt. Mindannyiunknak szüksége van misztikumra, mert mindannyiunknak elege van az összes olyan igazságból, amelyekből nem lövellnek elő lángcsóvák.” (uo.)
Írása heves reakciókat váltott ki a romániai közvéleményben, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a Vremeanak küldött következő cikkében, ha lehet, még nyíltabban támogassa a politikai gyilkosságokat. „Életemben nem olvastam még unalmasabbat a külföldi sajtónak a németországi eseményekről szóló kommentárjainál, melyeket a lehetetlen, sőt néha undorító szentimentalizmus ihletett. Az emberi élet és a szabadság értékéről szóló elmélkedések olyan jellegűek, hogy elfog az émelygés az elkeserítően kasztrált mai Európától. A politikai merényletekkel szembeni indokolatlan ájuldozásból tényleg teljességgel hiányzik a hősiesség érzése, hiányzik a komolyság az általános félelemből, amivel elviselik bizonyos események drámai intenzitását.” (A jóllakottak lázadása, 1934. augusztus 5.). Majd így folytatja: „Végtelenül undorít, amikor mindenhonnan ugyanazokat a nyafogó és haszontalan reflexiókat olvasom és hallom az emberi életről. Azt mondják: senkinek sincs joga elvenni más életét, senkinek sincs joga vért ontani, senki sem rendelkezhet más életével! Az ember önmagában vett érték, stb. stb… De kérdezem én bárkitől: mit veszített az emberiség azzal, hogy elvették néhány félkegyelmű életét? Bűn lenne megölni egy Richard Strausst, egy Furtwänglert, egy Klagest, de számomra nem tűnik bűnnek olyan egyének elpusztítása, akikben a hatalomvágy nem talál semmilyen kielégülést. Röhm németországi összeesküvése nem igazolható semmi mással, csak az emberi megalománia végtelen imperializmusával. (…) Németországban egyszerűen összeesküdtek a főnökök, ez egy felülről indult lázadás, a hatalomtól megittasult emberek elégedetlensége volt. Ilyen emberek életét kioltani, ilyen fenevadak vérét ontani kötelesség.” (uo.) Hitler tettének igazolására a diktátor világtörténelmi szerepét említi meg: „Egy diktátornak, aki saját életét teszi tönkre, hogy sikerre vigyen egy mozgalmat, joga van ahhoz, hogy pusztán szubjektív okokra hivatkozva halálba küldjön néhány, a mozgalom felemelkedését akadályozó embert. Ha meg vagy győződve arról, hogy az a mozgalom, amelybe bekapcsolódtál, létfontosságú és gyümölcsöző a nemzet sorsa szempontjából, akkor a mások korlátlan szabadságának vágyára csak helyrehozhatatlan módszerekkel lehet válaszolni. Egész életemben ismételgetni fogom: nem minden ember érdemli meg, hogy szabad legyen. Mindenki szabadságának előítélete szégyen”. (uo.)
Az ifjúság
Ha valakinek volt is kétsége afelől, esetleg reménysége abban, hogy Cioran a barbarizmust egyfajta metaforaként, költői, netán ideológiai fogalomként használja, akkor a fenti sorokat olvasva minden kétséget kizáróan megérthette, hogy ő a barbarizmust, a kegyetlenséget és az ezekhez kapcsolódó összes szóvirágot szó szerinti értelmükben használja. Ciorant saját radikalizmusa szinte a kényszer erejével taszította a hitleri Németország támogatói közé, annak ellenére, hogy tisztában volt a nácizmus szellemi ürességével: „Bármikor elismerem, hogy a hitlerista irodalom olvashatatlan, hogy a mai Németország szellemi színvonala meglehetősen alacsony, hogy művészileg Németország egyelőre érdektelen, hogy a nemzetiszocializmus több szempontból is támadás a kultúra ellen; de engedtessék meg nekem elismerni azt, hogy az ifjúság lenyűgöző szerveződése felmentést adhat a hézagos kultúrára, és hogy a nemzet aktív részvétele saját politikai sorsában pótolja a modern szellem ideiglenesen fennálló hiányosságát. Ha rokonszenvem Németországgal, az nem a népnek és nem az eszméknek szól, hanem annak az őrült szenvedélynek, ami elárasztott egy egész országot.” (Egy másik Romániáról, 1935. február 17.)
A fentiekben már megjelent a fiatalság problémája, amely visszatérő vezérmotívum a Vremeanak küldött írásokban. Cioran szerint a demokrácia törvényszerűen elkorcsosítja a fiatalságot, és ebből a fertőből a diktatúra jelenti az egyetlen kiutat, csak ez tudja irányba állítani a demokrácia miatt céltalanul csellengő, elpuhult fiatalságot „Hogy a demokráciának nem sikerült és nem is fog sikerülni megvalósítani az ifjúság konvergenciáját, szerves és messianisztikus behelyezését a nemzet történelmi sorsába, bizonyára nem a demokrácia legnagyobb bűne; de ez olyan szemrehányás mégis, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk egy olyan rendszer iránti gyűlöletünkben, amelyhez már csak külsőleg kapcsolódunk.” Cioran úgy látja: „A fiatalságot az érdekek és az élő részvétel révén kell hozzákapcsolni egy stabil politikai formához. Fanatizálása csak a nemzet közös erőfeszítésének misztériumában lehetséges. A fiatalság csak a történelem átformálásának akarásában, egy messianisztikus ugrás irracionális kultuszában fanatizálható. Az ifjúsági mozgalmat félkatonai jelleg, messianisztikus lelkesedés kell, hogy jellemezze. (…) A demokrácia apologétái a szabadságot állapotnak nevezik, ami alapjában véve nem más, mint passzivitás, hanyatlás és közöny. Ha a fiatalság is így fogja fel a szabadságot, akkor ezt a szabadságot meg kell semmisíteni, az egész fiatalságot fel kell rázni és életre kell kelteni. A megszülető, nem a ránk kényszerített diktatúrának nemcsak anyagi, de erkölcsi keretet is kell teremtenie.” (A diktatúra és a fiatalság problémája 1934. október 7.) A fiatalság megregulázásában is a hitleri Németország jelenti a követendő mintát: „Amikor azt látom, hogy a hitlerista fiatalság egyenruhában, szuronyokkal és zászlókkal menetel Berlin utcáin ünnepélyes, ugyanakkor agresszív testtartásban, mintha csak holnap kezdődne a háború, amikor látom ezeket a fiatalokat már ötéves koruktól besorozva és teljesen beolvasztva egy pártba, nem tudom visszatartani magamban a borzongató felháborodást és undort, ha arra a szakadékra gondolok, ami a német ifjúságot elválasztja attól a román ifjúságtól, amelyet magára hagyott a terméketlen káosz, és amelyet maguk a hivatalosságok tesznek tönkre és gúnyolnak ki. Bármennyi kifogás hozható is fel a hitlerizmus ellen, bármennyire is szűk látókörű és részleges a nemzeti-szocialista ideológia, az a tény, hogy az új Németországban az ifjúság nagyszerűen meg van szervezve, hogy küldetése aktív és létfontosságú a nemzet életében, és hogy általa egy egész nemzedék menekült meg a reménytelenségtől, arra késztet, hogy túltegyem magam megannyi elméleti képtelenségein.” (Egy másik Romániáról, 1935. február 17.)
Cioran a román politikai elit mindennél nagyobb bűnének tartja azt, hogy hagyta és hagyja elveszni a fiatal nemzedékeket, ezért: „Az egyetlen elégtétel, amit az országnak adhatnának, egy koncentrációs tábor lenne, ahová sokan kerülnének a háború óta felbukkant román politikusok közül. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon megérdemlik-e, hogy éljenek azok, akik nem tettek mást, csak szétoszlatták a fiatalok lelkesedését. Ha azt mondanák nekem, hogy a megsértett ország néhány éven belül nem áll óriási bosszút, akkor úgy tűnne számomra, hogy magának ennek az országnak nincs semmi értelme.” (uo.)
Diktatúra
A fiatal filozófus a radikalizmus szükségességét hirdeti, ez is a címe az 1935. október 27-én megjelent írásának, melyben megállapítja: „Aki ma a radikalizmus ellen van, az nem csak a jelen pillanat jelentőségét nem értette meg, de a holnapét sem fogja megérteni. Minden megfontolt embert az élet és a társadalom perifériájára kell taszítani. Mi mást várhatunk az ilyen emberektől? (…) De hová vezet a higgadt és megfontolt szellem? Minthogy egy középszerű és meddő egyensúly, akkor már inkább egy katasztrófa. A katasztrófából pedig szintén a radikalizmuson keresztül kell kikecmeregni.” (A radikalizmus szükségessége, 1935. október 27.)
Ennek a radikalizmusnak az alapja az erő, ellentéte pedig a békeszeretet, amellyel le kell számolni, mert „Nem érdem és nem erény pacifistának lenni. Egy pacifista nép a történelem szégyene.” (A földalatti Románia 1936. április 19.) A diktatúra eljövetelét elkerülhetetlennek, történelmi szükségszerűségnek látja, és ebben a vonatkozásban már nem is tesz különbséget nácizmus, bolsevizmus és fasizmus között, és ezért ezek meg-, illetve elítélését a diktatúra jelenségével szembeni értetlenségnek és a történelmi szükségszerűség belátása hiányának tudja be: „A diktatúra egy kivételes mértékű politikai járvány, amitől senki sem menekül meg, de aki mégis menekülni akar, az lesz az első áldozata. Amit a hitlerizmusban felkavarónak és megnyerőnek találtam, az a végzetszerűsége, könyörtelen kollektivizmusa, mintha mindenki egyfajta ördögivé válás eszköze lenne az ostobaságig fanatizálva a jelenkor fényárnyékában. A hitlerizmusba bele zuhansz. És így zuhansz bele minden diktatórikus jellegű tömegmozgalomba (…) Amikor valaki a hitlerista „barbarizmusról”, a szovjet „képmutatásról” vagy a fasiszta „színjátékról” beszél, ezeknek a minősítéseknek az alkalmatlansága csupán e valóságok megingathatatlanságát határozza meg”. (A diktatúra közelében, 1937. február 21.)
Egy diktatúrában a nép önkéntes mazochizmussal vetheti alá magát a vezér akaratának, ez a kollektív alávetettség felmenti az embereket az egyéni felelősség alól, azaz következmények nélkül lemondhatnak saját szabadságukról a vezér javára. Ebben látja Cioran a hitlerizmus csábítását, amit pozitív értékként mutat fel írásaiban. „Azt hiszem, még Németországban is kevesen vannak, akik nálam jobban csodálják Hitlert. És nem akarom semmivel sem kisebbíteni hatalmas tekintélyét, ha visszaemlékszem arra az ironikus észrevételemre, amit mindahányszor megjegyeztem, amikor láttam, ahogy éljenzi őt a tömeg. Úgy tűnt nekem akkor, hogy a halandók azért emelik az ég felé a kezüket, hogy egy olyan igát kérjenek, amelybe mindannyian beleférnek, epekedve a tovább már nem odázható büntetésért. Egy diktátornak messiási hóhérlelke van, amire vér és mennyország ejt foltot. (…) Hitlert és Mussolinit imádják mindazok, akik szívesen lemondtak önmagukról. Amikor már nem tulajdonítasz jelentőséget annak, hogy egy központot építs az egyéniség illúziója köré, ekkor semmisíted meg magad szellemileg a mítosz kultusza révén, és így lesz a diktatúra politikai diadal, valamint szellemi vereség.” (Lemondás a szabadságról 1937. március 21.)
Szerepvállalás
A Cioranról szóló könyvek többsége kiemeli, és ő maga is hangoztatta később, hogy sosem volt a legionárius mozgalom tagja, már csak azért sem, mert lelki beállítódása is alkalmatlanná tette őt arra, hogy bármiféle párt, mozgalom fegyelmét magára erőltesse. Ennek ellenére nem zárkózott el attól, hogy a mozgalmat támogató eszmefuttatásai mellett konkrét szolgálatot is tegyen a Vasgárdának. A Németországból való visszatérése után Cioran egy évig középiskolai tanárként dolgozik, majd 1937-ben egy újabb ösztöndíjhoz jut, melynek köszönhetően ismét elhagyja az országot, ezúttal Franciaországba megy. Azonban a Vasgárda hatalomra jutása után, 1940 végén visszatér Romániába, és aktivizálja magát elvbarátai érdekében: 1940. november 27-én, azon a napon egyébként, amikor a legionáriusok meggyilkolták Nicolae Iorga történészt és Virgil Madgearu politikust, felolvasta a rádióban saját szövegét, amelyben a legionárius mozgalom alapítóját, Corneliu Zelea Codreanut dicsőítette. Valószínűleg a rádióműsor napján még nem tudott a gyilkosságokról, csakhogy később, amikor már napvilágra kerültek a bűncselekmények, ahelyett, hogy visszavonta volna szövegét, hozzájárult ahhoz, hogy nyomtatásban is megjelentessék a legionárius sajtóban, de más formában sem határolódott el a szörnyű tettektől. A legionáriusok 1941 januárjában lázadást szítottak Ion Antonescu ellen, de a kondukátor leverte a zendülőket, a Vasgárdát pedig kibuktatta a kormányból. Nem sokkal ezután Emil Cioran is elhagyta az országot. Visszatért Franciaországba, ahonnan még küldözgeti írásait az országba, a második világháború után viszont végképp szakított Romániával, még a román nyelvvel is. Franciaországban egy új korszak kezdődik Cioran életében. Ugyanúgy, ahogy első könyvével Romániában, első francia nyelven írt művével, az 1949-ben megjelent A bomlás kézikönyvével nagy sikert arat Franciaországban is, ez talán megkönnyíti számára, hogy maga mögött hagyja romániai, legionárius múltját és énjét, noha a végletes pesszimizmus továbbra is világképének sajátja marad. Lehet, ebben az egész életművön végigvonuló pesszimizmusban a romániai évek tévútjainak, a 30-a évek és a 40-es évek eleje nyomasztó emlékeinek a lenyomata is benne van.
Konklúziók
Az 1918-tól 1940-ig terjedő időszakban Románia röpke húsz év alatt befutotta a klasszikus demokráciától a totalitarizmusig vezető történelmi útvonalat. Ha úgy tetszik, az a rövid korszak mintegy laboratóriumi kísérletként mutatja meg a demokrácia leépülésének folyamatát, melyben meghatározó jelentősége volt az egész társadalmat jelentősen befolyásoló szellemi erjedésnek. A társadalom elvesztette védekező képességét a demokráciát veszélyeztető kor- és kórtünetek ellen, melyeket a romániai szellemi életben Emil Cioran és nemzedékének sok más tehetséges tagja gerjesztett.
Mint láttuk, Cioran legalább harminc éves koráig következetes szélsőjobboldali volt, tehát nem lehet őt utólag a fiatalság tapasztalatlanságával és meggondolatlanságával mentegetni. És nem lehet mindet a korhangulatra sem fogni, mert egyéni döntésekre és értékítéletekre még a legsötétebb történelmi korszakokban is lehetőség van. Ciorannak a tárgyalt időszakban született szövegeiből kiolvasható szerzőjük következetessége, kitartása a legszélsőségesebb eszmék mellett, ez tehát döntés és értékítélet is volt, nem pusztán fiatalkori hevület és a zeitgeistnak való öntudatlan önátadás.
Mindazonáltal Cioran túlságosan fontos szerző ahhoz, hogy dicstelen fiatalkori állásfoglalásai miatt szellemi karanténba legyen zárva, nem is emiatt született ez az írás, hanem azért, mert csak a múlt minél pontosabb feltárása után érthető meg egy jelentős alkotónak a személyisége és az a kor is, amelynek végkifejleteként a társadalom ordas eszmék alapján szerveződött meg. Azok a konkrét ideák a történelem szemétdombján végezték, csakhogy más formában újrahasznosíthatóak, és újra is hasznosítják azokat, ezért is egyfajta intő jel a mában Emil Cioran esete: ha egy olyan képzett embert is képes volt magával ragadni az őrült korhangulat, mint Cioran, akit pedig műveltsége, kritikai érzéke óvatosságra kellett volna intsen, akkor mennyivel nagyobb veszélynek van kitéve a biztos támpontokkal egyre kevésbé rendelkező társadalom egésze, amelyet manapság minden irányból manipulatív eszmékkel és elgondolásokkal bombáznak? Ezért ne takargassuk a múltat, azt, ami történt, mert a tettek kendő alatt nélkülünk is megélnek, majd meghaladnak és a legváratlanabb pillanatban ismét jelenünk részévé válhatnak. Legalább azt ne mondhassuk, nem tudtunk róla.
