A kolozsvári Zenekadémia doktoranduszának három értekezése a nagy komponista, virtuóz előadó erdélyi és román fejedelemségekbeli koncertkörútjáról, erdélyi tanítványairól, valamint alakjának megjelenítéséről a korabeli ikonográfia tükrében.
Liszt Ferenc a korabeli sajtóban
Az 1846-47-es hangversenykörút Erdélyben és a Román Fejedelemségekben
Liszt Ferencről sok korabeli krónika jelent meg, ez a tény is bizonyítja, hogy korának kiemelkedő zongoraművésze volt. Bármerre járt, a koncertbeszámolók lelkesedésről, csodálatról tesznek tanúbizonyságot.
Liszt 1839 és 1847 között a nagy turnék időszakában volt, ő volt az egyik első világhírű előadóművész, aki Erdélyben és a Román Fejedelemségekben turnézott. E hangversenykörútra 1846. november 2. és 1847. január 24. között került sor. Liszt 35 éves volt, alkotó energiája teljében. Huszonegy koncertet adott Temesvár, Lugos, Arad, Nagyszeben, Kolozsvár, Nagyenyed, Bukarest, Jászvásár és Csernovici színháztermeiben, szalonjaiban és palotáiban. Szeretettel fogadták mindenhol, nemesi és értelmiségi küldöttségek várták a városok határában, katonazenekarok adtak neki szerenádot, férfikórusok énekeltek himnuszokat. A korabeli krónikák szerint Liszt koncertjei hatalmas sikert arattak. Jótékonysági koncerteket is adott a szegények, betegek és kulturális intézmények javára. Lisztet meghatotta, amikor virágcsokrokat és nyomtatott verseket kapott, amikor banketteket rendeztek a tiszteletére, amikor a fáklyás tömeg éljenzéssel vezette a szállására. Lisztnek Erdélybe és a Román Fejedelemségekbe tett utazása során alkalma adódott arra, hogy találkozzon a zenei élet jelentős személyiségeivel, költőkkel és tudósokkal. Rendkívüli tudásvágya volt, igyekezett mindent megtudni az emberek életéről azokon a helyeken, ahol megfordult.
A korabeli sajtó Nagyszebenben a Der Siebenbürgische Volksfreund 1846. november 27-i számában Liszt koncertje után egy cikket közölt levél formájában, amely azt tükrözi, hogy a művész technikai magabiztosságával elnyerte a közönség csodálatát: „A levélíró elismerte, hogy ʻilyen kézügyességről és biztonságról, mely minden nehézséget megvet, halvány fogalmad sincs kedves sógor.ʼ”[1] Ez a megfigyelés rámutat arra a tényre, hogy abban a korszakban, a virtuozitás értékkritérium volt, és így jött létre az a virtuóz művész típus, aki vonzotta magához a közönséget. A nagyszebeni megfigyelés egyértelműen tükrözi Liszt meggyőződését a technika szerepével kapcsolatosan, amely a zenei gondolatot hivatott szolgálni.
Lisztnek a kolozsvári, december 3-án adott koncertjéről, az általános lelkesedésről, elragadtatásról az Erdélyi Híradó tudósított, 1846 december 6-i számában: „Képzelhetetlen a tetszés, az öröm és az elragadtatás, mellyel közönségünk a nagy művészt, s megrázó és elandalító, édes és bánatos játékait folytonosan fogadja. […] Szünet alatti kihivatásakor tisztelgő versek záporoztak a hallgatóság közé, melyekben a nagy művész, mint világhírű, egyetlen zongorász, ki különösen a magyar szívéhez eddig nem ismert bűvös hatalommal szól, nemzete fájdalmát és örömét soha nem hallott bensőséggel, hűséggel és lánggal tudja festeni, van dicsőítve.”[2] A helyi sajtó közléséből az is megállapítható, hogy Liszt több volt a közönség számára a kivételes művésznél. Turnéja az 1848-as forradalom körüli időszakban zajlott, és a hallgatóság a szabadság szimbólumát is látta benne. Lisztet a helybeli lapok, azaz a Múlt és Jelen és az Erdélyi Híradó 1846. december 10. számában lelkesedő sorokkal búcsúztatták: „Lisztet hallani, bámulni, az ember szellemi hatalmát tisztelni és annak hódolni-oly érzések, a mik a testtől elkülönözött lelket a föld porán túl ama nemesb és dícsőbb hazába emelik.”[3] A kolozsvári sajtóban közölt megfigyelés azt tükrözi, hogy Liszt számára fontos volt hogy felszínre hozza az előadott mű üzenetét, tartalmát, és ezen szándéka oly mély hatással volt a hallgatóságra, hogy a közönség egy emberfeletti erő jelenlétét érzékelte a teremben. Ebből a krónikából az is kitűnik, hogy Liszt úgy vélte, a művészetnek fontosabb küldetése van a társadalomban, mint pusztán a szórakoztatást szolgálni. Meg volt győződve arról, hogy adnia szükséges teljes szívéből, ezért nem épített falat a művész és a hallgatóság közé.
Liszt első bukaresti koncertje által kiváltott lelkesedést és a közönségre gyakorolt hatását Cezar Bolliac írja le a Curierul Romîn 1846 decemberében megjelent krónikájában: „Már a kezdet kezdetétől azt mondhatta valaki, hogy a művész nagy lelke az egész teremre kiáradt és a hallgatók szívében klavírokká vált, melyeken-mintegy villanyáram útján újra rezdültek a művésszel egy testté lett klavír hangjaival. […] Liszt nem úgy veri a zongorát, mint a másik zenevilág, van egy saját manírja, egy módszere, ami teljesen az övé. Mindig azt mondtam, hogy a muzsika csak énekhangra való és többé kevésbé erre vagy arra a hangszerre, de nem hallottam volt Lisztet, nem hallottam volt ezt a pianofortét, amely magába foglal minden föltalált és még föl nem talált hangszert és olyan hangokat, amelyekig sem leszállani, sem fölemelkedni nem tud az emberi hang. […] Akarod tudni ki Liszt? – meg kell hallgatnod. Játszik szíveddel, összeszorítja, fölemeli és megpuhítja, tetszése szerint. Ha nem tudod, mi az, hogy szerelem, ha nem tudod mi az, hogy isteni és a pokol, akkor hallgasd Lisztet.” [4] Ez a krónikában említett hatás a hallgatókra Liszt azon elképzelését tükrözi, miszerint a művésznek olyan vonzó erővé szükséges válnia, amely az embereket közelebb hozza egymáshoz. Az idézet folytatásában utalás van arra a tényre, hogy Liszt a zenekari hangzással új ihletforrást fedezett fel. Liszt idejében a zenekar Berlioz-típusú volt és megváltozott Bach, Mozart vagy Beethoven kora óta: sokkal nagyobb, sokkal változatosabb, hangszínekben sokkal gazdagabb és szélesebb dinamikai spektrummal rendelkezett. Ez arra késztette Lisztet, hogy hangszeres szólistaként egy egész zenekart idézzen fel. Bolliac megfigyelése felhívja a figyelmet Liszt azon meggyőződésére is, hogy az előadónak saját magát kell keresnie és kifejeznie az alkotó folyamatban az általa játszott darabokon keresztül. Liszt számára a szélsőséges állapotok kifejezése létszükséglet volt, és ehhez a zenében és az előadásban hatalmas hangzáskontrasztokra volt szüksége, mely magasság és mélység, pokol és a mennyország, ördögi és a magasztos állapotok pillanataiban nyilvánultak meg.
Lisztnek Jászvásáron adott koncertje után Gheorghe Asachi, a zenei krónikák szerzője az Albina Romînească folyóirat számára 1847. január 9-én írt kommentárjában beszámol arról, hogy Liszt a virtuozitásával miként nyűgözte le a közönséget: „Billentyűzetének müködtetése e hangszer non plus ultrája. A bal kéz a legmerészebb ugrásokban, a legnehezebb futamokban és átmenetekben is verseng a jobbal, egybeolvad vele, és látható erőfeszítés nélkül együtt szülik azokat a hangokat, amelyek e nagy mester érzelmi indulatai szerint a fájdalom, az öröm és a mélabú irányába ragadják el a hallgatót.”[5] A korabeli krónikában tükröződik az a tény, hogy Liszt újításokat hajtott végre a zongoratechnikában, ugyanis Paganini hatása felébresztette benne a vágyat, hogy virtuóz zongoristaként egyenrangú legyen vele. Az olasz hegedűművészt Liszt 1832 tavaszán hallotta Párizsban, aki a hangszeres művészet lehetőségeinek teljesen új világát tárta fel előtte. Liszt hosszú évekig dolgozott, hogy felfedezze mindazt, amit a zongora nyújtani tud, és addig soha nem látott hatásokat ért el a hangszeren. A technikai forradalom is egy másfajta koncepcióból, a zene egy másfajta felfogásából fakadt, melynek forrása magában a zeneszerző Lisztben rejlett.
Liszt találta fel a modern értelemben vett szóló-zongoraestet. Ő volt az, aki egész estéket betöltő műsorokat játszott emlékezetből. A korabeli krónikákból kitűnik, hogy az ő zongorázási elveire épült a modern zongorázás és az ő pályafutása az a modell, amit a zongoraművészek ma is követnek.
„Liszt volt az első modern zongoraművész. Az a technikai áttörés, melyet az 1830-40-es években vitt véghez, példa nélkül állt a zongorajáték történetében.”[6]
Felhasznált irodalom:
***The New Grove Dictionary of Music and Musicians, edited by Stanley Sadie, executive director Jon Tyrell, published in 21 volumes in the year 2001
Bălan Theodor: Franz Liszt. București, 1963, Editura Muzicală a Uniunii Compozitorilor din R.P.R.
Căpușan Andrei: Turneul românesc al lui Franz Liszt: Nici în vis nu mă așteptam la un asemenea success. Historia, https://historia.ro/sectiune/general/turneul-romanesc-al-lui-franz-liszt-nici-in-vis. Turneul românesc al lui Franz Liszt: „Nici în vis nu mă aşteptam. la un asemenea succes” (historia.ro) (Utolsó letöltés: 2022. június 30.)
Dömötör Zsuzsa, Kedves Mária, Mona Ilona, Sziklavári Károly: Liszt Ferenc utazásai a reformkori Magyarországon. Budapest, 2015, Eötvös József Könyvkiadó
Farkas Magda: Principiile interpretative ale lui Liszt. In Lucrările științifice ale cadrelor didactice, Dactilografat, Cluj-Napoca, 1974, 21-26. p.
László Ferenc: Klavír és koboz. Bukarest, 1989, Kriterion Könyvkiadó
Plantiga Leon: The Piano and the Nineteenth Century. In R. Larry Todd (ed.): Nineteenth Century Piano Music. New York, 1990, Schirmer Book, 1-15. p
Walker Alan: Liszt Ferenc, A virtuóz évek, 1811-1847. Budapest, 1986, Editio Musica Budapesta
Walker Alan: Liszt Ferenc, A weimari évek, 1848-1861. Budapest, 1997, Editio Musica Budapesta
Walker Alan: Liszt Ferenc, Az utolsó évek, 1861-1886. Budapest, 2003, Editio Musica Budapesta
Walker Alan: Liszt’s Musical Background. In Alan Walker(ed.): Franz Liszt the Man and His Music. London, 1970, Barrie & Jenkins, 36-78. p.
[1] Der Siebenbürgische Volksfreund, III, 48, Sibiu, 1846.11. 27., 375. L., László 1989, 18. p.
[2] L., Dömötör Kedves Mona Sziklavári 2015, 198-199. p.
[3] Uo., 202. p.
[4] Curierul Românesc, XVIII, 94, București, 1846. 12. 26/14. L., László 1989, i.m., 35-36 p.
[5] Albina Românească, XIX, 3, Iași, 1847.01. 21/09., 9-10. L., uo., 43. p.
[6] Walker 1986, 310. p.
Liszt Ferenc, erdélyi tanítványai írásaiban
Liszt Ferenc egész életében, közel 60 éven át tanított. Tanítványaitól soha nem fogadott el pénzt, kivéve párizsi ifjúkorában, amikor még csak 16 éves volt, és apja halála után édesanyját is támogatnia kellett. Liszt nagylelkűsége mindenki által ismert volt, és sok zenészt, közel 400 növendéket vett fel, de csak egy kisebb csoporttal foglalkozott komolyan, a többiek csak néhányszor játszottak neki, és nagyrészt passzív résztvevői voltak az óráinak. Liszt elfogadta a weimari nagyherceg ajánlatát, és 1847-ben visszavonult koncertzongorista életviteléből, hogy több időt szentelhessen a zeneszerzésnek és a tanításnak. Weimarban zenészeket tanított, akik a világ minden tájáról érkeztek hozzá. Óráin nemcsak zongoristák voltak jelen, hanem zeneszerzők, karmesterek, orgonisták, énekesek, hegedűsök is. A közös órák, azaz a mesterkurzus mint tanítási forma Liszt tudatos pedagógiai célja volt, így a tanítványoknak lehetőségük nyílt arra, hogy egymás hibáiból és eredményeiből tanuljanak.
Élete utolsó két évtizedében Liszt három város, Róma, Weimar és Budapest között osztotta meg életét a tanításban is. Liszt Budapesten a Zeneakadémián is tanított, ahol alapító és vezetőségi tag is volt. Azok között, akiknek abban a kiváltságban lehetett részük, hogy Lisztnek zongoráztak, számos fiatal erdélyi zongorista hölgy is volt: Simay Rozália, Bauholzer Júlia, Bogáthy Elza, Rigó Anna, Gaál Anna, Zaphiry Helén, Nikó Hortenzia, Sztojkovics Janka.
Kiemelésre méltó név Carl Filtsch (1830-ban született Szászsebesen), aki 1842-ben rövid ideig Liszt tanítványa volt. Liszt 1838 tavaszán több koncertet tartott Bécsben, ahol találkozott Carl Filtsch-el. Carl, szüleivel folytatott levelezésében (a levélgyűjtemény 1923-ban került kiadásra Londonban) így említi meg, milyen erős benyomással volt rá a mester, miután 1840 januárja és márciusa között Bécsben hallgatta Lisztet: „Liszt Ferenc Bécsben van. Minden koncertjén ott voltam, és gyakran találkoztam vele. […] Meg akartam csókolni a kezét, de azt mondta: ʻNem, ezt soha ne tedd; bajtársak vagyunk.ʼ […] Nekem adta Schubert Szerenádjának átiratát, és írta a dedikációt Az erdélyi csodagyereknek.”[1]
Bauholzer Júlia Vajdahunyadon született, a bajor származású Bauholzer Károly bányaigazgató lánya volt. 1879-ben végzett Budapesten a Zenédében és 1880-ban felvételt nyert Erkel Ferenc zongoraosztályába. Júlia 1881 és 1884 között Lisztnél is tanult a Zeneakadémián. A diploma megszerzése után zongoratanárnőnek hívták a fővárosba, lehetősége nyílt egy németországi turnéra is, de szülei nem egyeztek bele, Júliát hazahívták Vajdahunyadra. Szülővárosában élte le életét, koncertezett Déván és Kolozsváron. Jótékonysági koncerteken is játszott és szervezett is. Vajdahunyadon halt meg 1942-ben. Bauholzer Júliának saját kompozíciói és versei is vannak. Lisztre szeretettel emlékezett vissza: „A Lisztnél töltött időre csak áhítattal tudok gondolni. […] azon soha nem lehet eleget bámulni, hogy volt türelme meghallgatni a mi gyarló játékunkat, ő neki, aki olyan elérhetetlen magasságban állt felettünk.”[2]
Carl Filtsch és Bauholzer Júlia idézetei azt tükrözik, hogy Liszt mentorként inspiráló erő volt abban a meggyőződésében, hogy jóságot szükséges sugároznia. Liszt kedves és türelmes volt, az órákon viszont, ha kellett, tudott szigorú és akadémikus is lenni.
Bauholzer Júlia az idézet folytatásában megemlíti azt is, hogy Liszt számára fontos volt a diákok egyéni koncepciója a zeneművek interpretálásában: „És mennyire méltányolta az egyéni felfogást!”[3] Ebből a megfigyelésből Liszt egy fontos elve rajzolódik ki: értékelte a növendékek eredetiségét, mert fontosnak tartotta, hogy megismerjék önmagukat, tudatosítsák saját értékeiket és hiányosságaikat. Liszt nemcsak tanítványai zenei fejlődésével foglalkozott, hanem személyiségük formálásával is.
Liszt Chopin barátsága révén ismerkedett meg Carl Filtsch-el, és egy hónapig, 1842. augusztus 7. és 29. között, amikor Chopin elhagyta Párizst, átvette a fiú zenei oktatását. Carl Filtsch is hallgatta Lisztet a zongoránál, amikor vele volt órája, és így írt egy szüleinek címzett levélben „Amadei grófnő házában játszottam neki. […] És visszavitt a zongorához, és kísérte az improvizációmat, bal kézzel játszotta a mennydörgést, jobb kézzel a villámot. Még soha nem hallottam ilyen szépet életemben!”[4]
A 7. számú levelében Bauholzer Júlia így írt Lisztről, amikor megfigyelte őt zongorázás közben. A levél dátuma 1881. január 26: „Játszani is hallottam; […] úgy énekel a zongora hosszú ujjai alatt, hogy rá sem lehet ismerni ugyanazon hangszeren játszik-e ő is mint a többi.”[5]
Carl Filtsch és Bauholzer Júlia megfigyeléseiből kiderül, hogy Liszt zongora-illusztrációi nagyon hasznosak voltak zenei szempontból. Tanításának fő célja az volt, hogy hozzájáruljon a növendékek zenei elképzelésének fejlődéséhez, és a mennydörgés és a villám szemléltetésén keresztül fejlessze a hang iránti és a hangszín iránti érzéküket.
Bauholzer Júliának negyvenhat levele maradt fenn a szülőknek címezve, amelyek egy részét Fancsali János 2003-ban Budapesten megjelent Liszt Ferenc erdélyi tanítványai című könyvében közölte. A kutató ismerteti azokat a részleteket, amelyekben Bauholzer Júlia a budapesti Zeneakadémián eltöltött diákéveiről ír. Az 1882. március 27-én kelt 23. számú levélben Júlia arról a pillanatról számol be, amikor ismét Lisztet hallgatta zongorázni, aki átszellemült arccal játszott a hangszeren: „Hogy milyen isteni szépen játszott azt talán mondanom sem kell, olyan megható látvány volt az ősz zongorakirályt hangszere előtt látni átszellemült arcával; hogy tökéletesen megérti az ember, hogy volt képes fiatal korában annyira elbűvölni hallgatóit”[6] Liszt azért mutatta a zongorán az ötleteit, mert úgy vélte, hogy így hatékonyabban tudja elmagyarázni előadott művet, és arra bátorította tanítványait, hogy találják meg a saját útjukat az adott alkotás tartalmához. Liszt soha nem hagyta, hogy a tanítványai őt utánozzák. Saját példáján keresztül arra késztette tanítványait, hogy fedezzék fel saját személyiségüket. Meg volt győződve arról, hogy a zene átalakítja az embereket és a világot egy jobb irányba, ezt a szellemiséget adta át a következő generációnak.
Simay Rozália 1857-ben született Szamosújváron, a város polgármesterének lányaként. Budapesten Siposs Antal zongoraosztályának tanulója volt, amikor Liszt őt tanítványául választotta. Liszt általában minden évben január és április között tanított Budapesten, Simay Rozália 1880-ban és 1881-ben vett részt az óráin a Zeneakadémia keretén belül. Rozália tanulmányai befejezése után Brassóban, majd Marosvásárhelyen élt, ott hunyt el 1934-ben. Magánórákat adott és időnként koncertezett Budapesten, Brassóban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Fogarason, Gyergyóban. Az első és a második világháború alatt jótékonysági koncerteket is adott. Simay Rozália magyar-örmény diák visszaemlékezései felhívják a figyelmet arra, hogy Liszt az óráin a műveket már készen kérte: „A növendékeket őmaga szólította, egy órán ketten-hárman játszottak, de jelentkezni senkinek nem lehetett. Elkészülve mentünk oda, mint valami hangversenyre és vártuk a sorunkat.”[7] Simay Rozália kijelentése azt a tényt tükrözi, hogy 1845 után Liszt csak haladó növendékeket fogadott, és csak kész darabokat hallgatott meg, következésképpen kevés technikai utasítást adott.
Simay Rozália megjegyzi, hogy Liszt ugyancsak elvárta tanítványaitól a zenéhez való helyes viszonyulást is. „A legszerényebbekhez volt mindig a legkedvesebb, tülekedéssel, akarnoksággal a színe előtt senki nem boldogult.”[8] Ez az idézet tükrözi Liszt azon törekvését, hogy tanítványait annak szellemében nevelte, hogy önálló, független egyéniségek legyenek, ugyanakkor sikerült megakadályoznia, hogy ez az elv ne önzést, arroganciát és beképzeltséget eredményezzen tanítványaiban. Liszt tudatosította bennük a művészet küldetését, a művész szerepét, amely alázatot kíván az előadandó zenei mű iránt.
Bogáthy Elza 1854-ben született Bécsben és meghívást kapott Rómába Liszttől, akinél 1868-1870 között tanult. Tanulmányai után koncertkörutat tarott Magyarországon 1875-ben és 1876-ban.
Rigó Anna 1863-ban született Tordán, szerény anyagi helyzetű családban. Brassai Sámuel támogatta tanulmányait, Anna 1879-ben felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára, ahol Liszt tanítványa volt 1881-ben és 1882-ben. Hazatérve Erdélybe, Kolozsváron élt szóló- és kamarazene koncerteken lépett fel és a református kollégiumban volt zongoratanárnő 1920-ig. Szilágysomlyón halt meg 1931-ben.
Gaál Anna Kolozsváron született 1862-ben, Budapesten a Zeneakadémián tanult Erkel Ferenc zongora osztályában, majd 1884-1885-ben voltak órái Liszt Ferenccel is. Tanulmányai után a magyar fővárosban maradt és az Erzsébet Nőiskola felsőbb leányiskolájának zongoratanárnője volt 1884-1918 között. Saját kiadásban publikálta pedagógiai tapasztalatait, hangsúlyozta az improvizáció fontosságát. Gaál Annának saját zenei szerzeményei is voltak. Budapesten halt meg 1920-ban.
Zaphiry Helén 1862-ben született Szerencsen, Budapesten Siposs Antal magániskolájában is tanult, majd Liszt kurzusain vett részt 1877-1879 között a Zeneakadémián. Emlékei a Zenei Közlöny 1911. október 20-i számában jelentek meg Liszt Ferenc egyik tanítványának feljegyzései 1878-ból címmel. Zaphiry Helén 1936-ban halt meg, feltehetőleg Alagon.
Nikó Hortenzia 1866-ban született és Siposs Antal budapesti iskolájában tanult, majd 9 éves korában felvételt nyert a Zeneakadémiára Erkel Ferenc zongora osztályába. 1877-1881 között részt vett Liszt kurzusain is. Kiváló szoprán hangja volt, Párizsban tanult tovább.
Sztojkovics Janka Temesváron született szerb származású családban, 1873-1874-ben tanult Lisztnél Budapesten.
Az erdélyi tanítványok írásaiban egybecseng az a tény, hogy Liszt csodálatot váltott ki bennük.
Nagy turnéinak időszakából való, majd később Weimarban, Rómában, Budapesten tanuló többi diákjai szintén nagy elismeréssel írnak róla visszaemlékezéseikben.
Liszt tanítványainak saját tanítványai is voltak, így teremtettek egy olyan pedagógiai szerteágazást, amely az egész világra kiterjedt. A liszti elvek továbbadása a tanítványok koncertjei, pedagógiai tevékenysége, valamint hangfelvételeik révén vált lehetségessé. Liszt tanítványai világszerte elismertek voltak, és egészen a 20. század közepéig kiemelkedő karriert futottak be. Liszt gyakorlatilag megtestesítette a romantikus zongorista ideált, ami továbbadódott utódai személyiségén keresztül, és alapját képezi a modern zongoraművészetnek.
Felhasznált irodalom:
***The New Grove Dictionary of Music and Musicians, edited by Stanley Sadie, executive director Jon Tyrell, published in 21 volumes in the year 2001
Fancsali János: Liszt Ferenc erdélyi tanítványai. Budaörs, 2003 Magyar Örmény Könyvtár,
Farkas Magda: Principiile interpretative ale lui Liszt. In Lucrările științifice ale cadrelor didactice, Dactilografat, Cluj-Napoca, 1974, 21-26. p.
Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai. Budapest, 1913, Dante Kiadás
Plantiga Leon: The Piano and the Nineteenth Century. In R. Larry Todd (ed.): Nineteenth Century Piano Music. New York, 1990, Schirmer Book, 1-15. p.
Walker Alan: Liszt Ferenc, A virtuóz évek, 1811-1847. Budapest, 1986, Editio Musica Budapesta
Walker Alan: Liszt Ferenc, A weimari évek, 1848-1861. Budapest, 1997, Editio Musica Budapesta
Walker Alan: Liszt Ferenc, Az utolsó évek, 1861-1886. Budapest, 2003, Editio Musica Budapesta
Walker Alan: Liszt’s Musical Background. In Alan Walker(ed.): Franz Liszt the Man and His Music. London, 1970, Barrie & Jenkins, 36-78. p.
Youtube: Chopin-Liszt Fesztivál Budapest: Liszt as Teacher. 2021. március-október, https://youtube.com/watch?v=8golFjs6ATKk (Utolsó letöltés: 2021. október 10.)
[1] Fancsali 2003, 17. p.
[2] Papp 1936, 39. p.
[3] Uo.
[4] Fancsali 2003.i.m., 17. p.
[5] Uo.,136. p.
[6] Fancsali 2003, i.m., 149. p.
[7] Fancsali 2003, i.m., 48. p.
[8] Uo.
Liszt Ferenc a korabeli ikonográfia tükrében
Liszt egy olyan korszak neves egyénisége volt, amikor még nem volt elhatárolás a szórakoztató zene és a komolyzene között. Az a tény, hogy Lisztről számos korabeli festmény, litográfia, karikatúra és fénykép jelent meg, azt tükrözi, hogy korának egyfajta sztárja, csodált személyisége volt.
A korabeli ikonográfiában végig követhető Liszt technikai fejlődése is, az, hogy hogyan változtatta az ülést, a tartást a hangszernél, illetve a karok, kezek, ujjak pozícióját is.
A pécsi színházban 1846. október 25-én adott szólóest értesítvénye tükrözi, hogy Liszt olyan testhelyzetet vett fel, amely a mozdulatok funkcionalitása szempontjából előnyös: enyhén hátra dőlve, ellazított vállakkal, hogy karjainak teljes szabadságot biztosítson. Elég magasan ült, így kezei és ujjai a kar folytatásaként magasan tartott csuklóból értek a billentyűzetre, az ujjai enyhén kerekítettek voltak, kezei enyhén az ötödik ujj irányába dőltek.
Az 1865-ben készült fénykép és az 1872-ben készült olajfestmény illusztrálja azokat a változásokat, amelyek megnyilvánulnak Liszt zongorajátékában. Ekkor alacsonyabban ült a széken, ujjai kerekebbek volatk, és még jobban fogták a billentyűket. Liszt ujjai hosszúak és ő nem az ujjbegyeken, hanem inkább az ujjpárnákon játszott.
Ezen változások mögött Liszt technikai fejlődésében két tényező állt. Az első tényező, amely befolyásolta a művész virtuozitását, a hangszerrel való újfajta sajátos bánásmódja volt. Liszt hangszeres művészete a zongora zenekari hangszínekkel való megszólaltatása felé hajlott, így gyakorlatilag kiaknázta a hangszerben rejlő összes lehetőséget. Zongorajátéka új technikai elemeken, a hangszer új kifejezési lehetőségein alapult, hogy tömör hangzásokat hozzon létre. Liszt zongorajátékának a technikai fejlődése pontosan a zongora átalakulásának időszakában zajlott és ez, mint második tényező hatással volt Liszt zongorázására is. A zongorára vonatkozó számos fejlesztés célja a tömörebb hangzás, a nagyobb hangszíni változatosság és a hangszer nagyobb teherbírása állóképessége lehetőségének az elérése volt. Ezek a fejlesztések a zongora zenekari hangzásához vezettek, ugyanakkor nehézségeket jelentettek a hangszeren való játszásban, ugyanis az új zongorák mechanikája nehezebben volt kezelhető. Liszt zenéje igényelte az egész kar súlyát, a karok mozgékonyságát, amelyeknek a billentyűzet egyik széléről a másikig kellett mozogniuk, annak érdekében, hogy tömörebb és sokszínűbb hangzást érjenek el. Liszt valójában új kifejezési módokat keresett érzelmei kifejezésére és zongoratechnikai újításai révén, előtérbe tudta helyezni sajátos nyelvezetét.
A fent említett ikonográfiában Lisztnek egy fontos sajátossága figyelhető meg: általában úgy zongorázott, hogy nem nézett a billentyűzetre. A pécsi színházban 1846. október 25-én adott szólóest értesítvénye Liszt nemes és méltóságteljes hozzáállását tükrözi amint a zene magasabb szférái felé törekszik. Az 1865-ben készült fényképen és az 1872-ben készült olajfestményen Liszt arcáról leolvasható a koncentráció, ahogyan éberen jelen van játék közben. Lisztnek az ikonográfiában szemléltetett magatartása az ihletett művész egy bizonyos attitűdjét tükrözi, aki azt közvetíti, amit a zene tartalmaz, aki már felül emelkedett a technikai problémákon
Liszt alapvetően megváltoztatta a zenei előadás esztétikáját a vizuális elemek hozzáadása által. Ezek a gesztusok, Liszt egész testtartása, az egész testbeszéde arra volt hivatott, hogy egy bizonyos üzenetet közvetítsen. Liszt szándékát tükrözi az a karikatúra, amely 1873-ban jelent meg a magyar sajtóban Budapesten a Borsszem Jankó lap április 6-i számában:
Karikatúrák: WouterDeMoor: Liszt Ferenc. Magyar karikatúra 1873-ból
A korabeli magyar sajtóban ezt a képsorozatban megjelenő karikatúrát további szöveg kísérte. (1) „Megjelen a fölény mosolyával, melyet jótékonyan mérsékelt szerény reverendája. Dörgő taps, viharos éljen.” (2) „Az első akkord, Rumm-csin! Visszanéz, mintegy mondván: vigyázzatok most jön!” (3) „Szemét lehunyja. Mintha csak magának játszanék. Ünnepélyes morgadalma a húroknak.” (4) „Pianissimo: Szt. assisi Liszt Ferenc beszélget a madarakkal. Arca elvilágosodik.” (5) „Hamleti tépelődés. Fausti vívódás. Mély csend. A köhögés sóhajjá lesz.” (6) „Chopin. George Sand. Visszaemlékezés. Édes ifjúság, illat, holdsugár és szerelem.” (7) „Dante. A pokol. Az elkárhozottak (köztük a zongora is) jajgatnak. Lázas izgatottság. A pokol kapuit bevágja a szélvész. Bum!” (8) „Csak játszott. Nemcsak nekünk, de velünk is. Imponáló szerénységgel hajtja meg magát. Csattogó taps, kábító éljen.”
A szólóest ebben az új, egyszemélyes show-helyzetben változtatást feltételezett az előadás esztétikájában, a vizuális elemek beépülését, ahol a hang reprodukálásához szükséges mozgás egy bizonyos típusú kifejezéssel társult. Az 1873-as karikatúra-sorozat a vizuális elemeknek ezt a kombinációját tükrözi Lisztnél. Az első karikatúra mutatja Lisztet, ahogy belép a színpadra, ahogy meghajlik a közönség előtt mosollyal az arcán. A második karikatúrában az első akkord megszólaltatásának gesztusa Lisztnek azzal a gesztusával társul amikor ő a közönség felé fordul, ami egyfajta meghívás a közönség felé, hogy vegyen részt abban, amit éppen ő bemutatni készül. A harmadik és negyedik kép Lisztet enyhén hátradőlt tartásban ábrázolja, amelynek technikai szerepe van, mivel szabadon hagyja a karjait, és lehetővé teszi, hogy kinyújtott ujjakkal játsszon, és ezekhez a mozdulatokhoz eszmei funkció is társul, Liszt mimikája az ihletett művész magatartását tükrözi az előadás pillanatában, illetve a hang létrehozásához szükséges mozdulatok álmodozó, csukott szemű tartással párosulnak. Az ötödik karikatúrán Liszt futamokat játszik, a billentyűzet felé hajlik és ezen mozgások társítva vannak az arcán megjelenő vívódó hangulat kifejezéssel. A hatodik karikatúrában Liszt Chopint és George Sandot idézi, hatra dőlve kinyújtott karokkal játszik és ehhez társul egy bizonyos hangzásvilágban elmerülő attitűd. A hetedik képen Liszt szenvedélyesen felindultan játszik kezeit felemelve lecsap a billentyűzetre és ez a gesztus az ő átszellemült arcával párosul, ami az előadott darab legdrámaibb pillanatait tükrözi. A nyolcadik karikatúra Liszt gáláns meghajlását illusztrálja a koncert végén.
Ebből a karikatúrasorozatból kitűnik, hogy Liszt valójában úttörő volt a gesztusok expresszív szerepének tekintetében. A koncerttermek egyre nagyobbak lettek, a közönség is egyre nagyobb lett, és Liszt azt akarta, hogy üzenete egészen a hátsó sorig is eljusson. Ahhoz, hogy a közönség figyelmét egész este egyedüli előadóként megragadhassa, audiovizuális előadást kellett létrehoznia. Liszt szerint a zenei előadás biomechanikai készségek sorát foglalja magában, amelyek együtt léteznek a kifejező szándékok megnyilvánulásával a test és az arc mozdulatain keresztül. A korabeli forrásból megállapítható, hogy Lisztnél a hang létrehozásához, valamint a mű formai részeinek a kiemeléséhez szükséges gesztusok, illetve a kifejező funkciójú gesztusok összefonódnak. Liszt nemcsak a zongorázás művészetét forradalmasította a vizuális elemek bevezetésén és tudatos kombinációján keresztül, hanem magát az interpretáció művészetét is.
Felhasznált irodalom:
***The New Grove Dictionary of Music and Musicians, edited by Stanley Sadie, executive director Jon Tyrell, published in 21 volumes in the year 2001
Bălan Theodor: Franz Liszt, București, 1963, Editura Muzicală a Uniunii Compozitorilor din R.P.R.
Bory Robert: La vie de Franz Liszt par L’Image, 1936, Editions du Journal de Genéve
Burger Ernst, Franz Liszt, Eine Lebenschronik in Bildem und Dokumenten, Vorwort Alfred Brendel, München, 1986, Liszt Verlag
Dömötör Zsuzsa, Kedves Mária, Mona Ilona, Sziklavári Károly: Liszt Ferenc utazásai a reformkori Magyarországon, Budapest, 2015, Eötvös József Könyvkiadó
László Zsigmond, Matéka Béla: Liszt Ferenc élete képekben és dokumentumokban, Budapest, 1978, Zeneműkiadó
Somogyi Klára (szerk.): Liszt Ferenc arcai: Fotóportrék, Budapest, 1986, Múzsák
Walker Alan: Liszt Ferenc, A virtuóz évek, 1811-1847, Budapest, 1986, Editio Musica Budapesta
Walker Alan: Liszt Ferenc, A weimari évek, 1848-1861, Budapest, 1997, Editio Musica Budapesta
Walker Alan, Liszt Ferenc, Az utolsó évek, 1861-1886, Budapest, 2003, Editio Musica Budapesta
van der Meer, John Henry, Hangszerek az ókortól napjainkig, Budapest, 1988, Zeneműkiadó
Williams John Paul: A zongora, Budapest, 2003, Vince kiadő
Internetes-források:
Davison Alan: Studies in the Lisztian Iconography of Franz Liszt, PhD Thesis, Faculty of Music, The University of Melbourne, 2001 https://www.semanticscholar.org/paper/Studies-in-the-iconography-of-Franz-Liszt. Studies in the iconography of Franz Liszt | Semantic Scholar (Utolső letöltés: 2021. március 11.)
Fénykép, 1865, Pest, Cosima von Bülow, Heinrich William Ernst, Liszt Ferenc, Hans von Bülow, (91) Pinterest (Utolsó letöltés: 2022. február 27.)
Olaj festmény, 1872, március, Budapest, Liszt a Redoute teremben, a császári pár jelenlétében ad koncertet egy árvaház és egy leégett kolostor javára, Franz Liszt Concert – Bing images (Utolsó letöltés: 2023. február 21.) (A tanulmány borítóképe)
